Feleségem vitte a kutyát az állatorvoshoz, és már útközben motoszkált benne a gondolat, hogy végzetes hibát követett el. Most pedig nálunk otthon egy peches teremtmény helyett már kettő él… Ez akkor vált egyértelművé, amikor a kismacska beköltözött hozzánk. Vagyis – amikor megtaláltuk a kukánál. Valaki egyszerűen kidobta szegényt… Feleségem ment kivinni a szemetet, de egy új családtaggal tért haza. Nevik lett a neve, a “nevetségesen peches” szóból. Első nap belemászott két mellső mancsával a forró gulyásba. Míg a feleségem a fájdalomtól ordító macskát próbálta elkapni, Nevik a hátsó lábaival belecsúszott a tejfölös tálkájába. És csak ezután kezdődtek az igazi kalandok… Nevik rendszeresen balesetekbe keveredett. Egyszerűen leesett az ágyról, és az összes lábát kibicsaklította. Székekről, asztalokról leverve a poharakat, tálakat, vázákat – mindig sikerült pont rájuk esnie, mintha valami átok ülne rajta. Ha az asztalon sótartó volt, mindenki reflexből tenyérrel takarta, mert tudták: Nevik mindjárt felugrik és beleesik. Háromszor rázta meg az áram. Más macska ilyenkor már nem él tovább, de úgy tűnik, Nevik felett őrangyal ügyel – az állatorvos háromszor hozta vissza az életbe… Többször még bele is akart fulladni a felmosó vödörbe. Azóta már nem marad vízzel teli vödör felügyelet nélkül. Ugrani is egészen furcsán ugrik Nevik, sosem landol ott, ahol szeretne; rendre nekimegy bútoroknak, tükröknek, karfáknak… Röviden szólva, önök már sejthetik: a feleségem elvitte őt néhány „boszorkányhoz” rontáslevételre. Ezek jót nevettek, pénzt kértek, tojással „kitolták” belőle a bajt – csakhogy, miután Nevik mindegyik helyen összetört egy-egy porcelánkészletet, hamar elterjedt a híre, és minden boszorkány kategorikusan elutasította, hogy foglalkozzon vele. Elege lett a balszerencse elleni harcból, ezért a feleségem egy ismerős tanácsára új társat vett a macskának – vagyis inkább egy kiskutyát. Feleségem örült a tanácsnak, s jelentős összegért, nagy boldogságára, de még inkább a lányunk örömére, beszereztünk egy rémísztő külsejű csivavát. Miért rémísztő? Látott már valaki közelről egy ilyet, ami csak nyomokban hasonlít kutyára? És hallotta már valaki, hogyan ugat – illetve köhög – egy ilyen csoda? Ha igen, akkor tudja, mire gondolok. Másnap minden világossá vált, főleg mivel nálunk kertes házban, egereink is akadtak… Nevik egyáltalán nem félt az egerektől. Sőt! Szeretett utánuk szaladgálni, játékból. Szóval egérfogókat is be kellett szerezni. Az egyik ilyen csapda végül nem egeret, hanem az új kutyaformájú lényt, Rexet fogta meg… Feleségem vitte a nyüszítő kutyát az állatorvoshoz, és már útközben motoszkált benne a gondolat, hogy végzetes hibát követett el. Most pedig nálunk otthon egy peches teremtmény helyett már kettő él… Nevik azonnal magára vállalta az új peches felelősségét. Együtt jártak az udvarra sétálni, és úgy mondják: szemük-szájuk rajta kellett legyen. Hangyák, darazsak, méhek támadták őket; a libák csipkedni akarták, a tyúkok megcsíptek mindkettőt. Szóval törődésből nem volt hiány. De egy szép napon minden megváltozott… A feleségem férje – vagyis jómagam – az autót, amivel dolgozni jártam, mindig a ház elé parkoltam. Szerencsére volt hely. Reggelente kávéval a kezemben, kulcsot csörgetve zártam a kaput, ültem autóba, irány a munka. Azon a reggelen Nevik, ahogy szokta, felborította a kávémat és elejtette a szendvicset, de valahogy most nem menekült az asztal alá – hanem odarohant az ajtóhoz, és elállta az utat. Próbáltam elhessegetni, mire karmolt, hátát felpúposította. – Hát te, kis csínytevő! – kiáltottam. – Nem elég, hogy kiborítottad a kávét és ledobtad a szendvicset? Most még verekedsz is?! Na, takarodj innét! Próbáltam lábbal odébb lökni, de akkor… Az ágy alól előugrott a rettenetes, kutyára emlékeztető lény, és – ugatás helyett köhögve – viharzott macska barátja védelmére! A picike kutya remegő vékony lábakkal elém állt, védelmezően. Rákezdett a köhögésére és nálánál százszor nagyobb bátorság ült a szemében. – Nem hagyom bántani!!! – mondta az egész lénye. – Kicsinálnak előbb engem, akkor se hátrálok!!! A helyzet kezdett komollyá válni. – Most komolyan?! – csattantam fel. – Nekem dolgozni kell mennem, ti meg nem engedtek ki?! Rohantam a hálószobába, ahol a feleségem még aludt. – Gyere gyorsan, elkések, nem engednek ki ezek ketten! – Kik? Mi van? – álmosan kérdezte. Felöltözött, és együtt mentünk megnézni. Ahogy az ajtónál állt a két peches állat, kintről hirtelen hatalmas csattanás hallatszott. Kirohanva láttuk: a tejszállító teherautó, fék nélkül, frontálisan belerohant a kocsinkba. Az autónkból egy összegyúrt fémdarab lett. Az újratöltött kávésbögre kiesett a kezemből… A teherautó sofőrjét mentő vitte el infarktussal. Megesik az ilyen… ***** Nevik és Rex azóta békésen elengedtek bennünket reggel dolgozni, de mindig rákérdeztem előtte a két jó barátnál: – Na, srácok, odakint minden rendben? Rex vicsorított, és bólintott… Ha azt hinnék, hogy most már mázlisak, hát nagyon tévednek! Ez a páros továbbra is minden elképzelhető és elképzelhetetlen kalandot megél. És ugyan végtelen sok ilyen történetük van, már senki nem kap a fejéhez, nem számolgatja a veszteségeket és nem siránkozik az átok miatt. Most már inkább ölben hurcolják és puszilgatják őket, tejfölből és gulyásból törölgetik le őket. Rexnek drága és mutatós nyakörvet vettünk, Nevikenek pedig minden sarokba kaparófát, sőt, személyes fekhelyet is. Persze azon sose alszik – inkább a gazdik lábánál, ahonnan éjjelente rendre lezuhan és óriási lármát csap… Erre befut Rexe, aki, érdekes módon, pont abban a fekhelyben alszik. Rex köhögve fenyegeti a világ összes haragosát: aki a kedves macskájához nyúl, annak vége! Nagyjából fél óra múlva mindenki visszaalszik. Rexet és Nevikenek az ágyba veszik, a ház urai közé… Így lehet reggelig együtt aludni. Ha pedig nem érti, miért meséltem el mindezt, hát lapozzon! Ez is csak arról szól, mint mindig – a szeretetről. És elhihetik: Rexet és Nevikenek nem azért szeretjük, mert szerencsések vagy szerencsétlenek, hanem csakis azért, mert vannak. És ez – a legnagyobb szerencse az életben!