Hiányzik. Még soha nem hiányzott így senki. Nem értem miért – hiszen vele soha nem éreztem magam teljesen jól, voltak dolgok, amik zavartak. Facebookon ismertük meg egymást, elkezdtünk beszélgetni, majd meghívott egy kávéra. Egyik este a parkban találkoztunk: lelkileg padlón voltam, testileg fájt mindenem, mert előző nap túlhajtottam magam az edzőteremben. Hideg volt, az ég tiszta – beszélgettünk az életünkről, magunkról, arról, kik vagyunk. Búcsúzáskor hosszan átöleltem. Ez az ölelés olyan volt, mint egy otthon, pedig ő kívülről zárkózott, komoly, távolságtartó férfinak tűnt. Mégis éreztem: legbelül nem ilyen. Nem tudtam, ő is zavarban volt-e – én biztosan –, de mintha neki is szüksége lett volna erre az ölelésre. Végül még egyszer, rövidebben megöleltük egymást. Ezután is folytattuk a beszélgetéseket, nap mint nap köszöntött „jó reggelt”-tel, egész nap üzengettünk. Elkezdünk randizni, mély témákról esett szó, álmokat, életszcenáriókat osztottunk meg. Elmesélte, hogy most egy lakótársával lakik, volt barátnőjével történt dolgokról is beszélt, ő szeret lányokkal és barátnőkkel csevegni – később visszaköltözött a szüleihez. Mikor hivatalos lett a kapcsolatunk, elmondta: igazából az exével lakott korábban. Szerinte ekkor már nem volt köztük semmi, sőt, előtte sem, de egy munkahelyen dolgoznak. Egyszer megosztott egy közös képüket. A születésnapján meglepetést terveztem: középkorias étterembe akartam vinni. Dél körül azonban Instagramon kaptam egy sértő üzenetet egy nőtől. Nem válaszoltam, csak őt kérdeztem meg: ez mi? Ekkor emlékeztetett, hogy az exétől ilyenek jönnek: szeret másokat ráuszítani és sértegető üzeneteket íratni. Nem reagáltam, míg nem beszéltünk személyesen; azt állította, elintézi, de a támadások folytatódtak. Végül csupán a lényegre válaszoltam, majd blokkoltam. Nem vagyok az a nő, aki lemegy mások szintjére vagy megalázkodik. Ezt túléltük, a kapcsolatunk javult, mélyült. Nekem épp nem volt munkám, ő bátorított, néha anyagilag is kisegített, amit mindig kínosan fogadtam – semmit nem kértem, ő ajánlotta fel. Mikor nyaralni ment, mondta, bátran maradjak nála – végül mindkét hétvégét ott töltöttem, ami hiba volt. „Próbált” minket: milyen vagyok otthon, hogyan viseljük a közös életet. Rengeteget költöttünk ételre, mondta, felesleges főzni, mert az csak „időpazarlás”, mindig lehet rendelni. A nyár végén már alig maradt pénze, mégis rám fogta, hogy nem segítettem spórolni, hiszen beszéltem a főzésről, de nem hallgatott rám. Később szólt, hogy most sok a számlája, idegesíti őt a pénzügyek kezelése, nekem is rossz érzés volt ez. Amikor munkát találtam, közölte, most jön a „próbaidő”: vajon, fogok-e neki adni pénzt, hiszen az ő lakásában lakom, ő költött rám – mintha ki akarta volna próbálni, hogy támogatom-e anyagilag. Azt mondta, úgy érzi, eltart, én pedig nem tudtam erre mit mondani. Próbáltam tanulni, hogyan működik egy kapcsolat. Azt mondta, minden megváltozik – és tényleg, minden megváltozott. Alig volt közös program, a beszélgetések elapadtak, csak pénzre hivatkozott, hogy „most be kell hoznia a lemaradást”, anyagilag instabil lett, rosszul evett. Az egész kapcsolat kezdett szétesni. Egy nap közölte: „beláttál a pénztárcámba”, kárt okoztál nekem anyagilag – pedig semmit nem kértem, én is dolgoztam erre. Néha én fizettem, néha ő. De már semmi nem volt a régi, közös tervek sehol. Megegyeztünk: elengedjük egymást, megbecsültük, amit kaptunk, szépen, méltó módon zártunk le mindent. Aztán mégis próbálkoztunk, beszélgettünk újra. Nem esett jól, ha munka után hozzá mentem, és nem kínált semmivel; néha azon gondolkodtam, vigyek-e magamnak ebédet, vagy egyáltalán érdemes-e hozzá menni, nehogy éhesen maradjak. Elmondtam neki, mit érzek, nem reagált, nem kínált megoldást. Olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék mindenért felelős, mint egy „teher” magamnak – ez lassan megölte a kapcsolatot. Egyszer, amikor együtt voltunk a buszon, rosszul lettem, szédültem, le kellett ülnöm a földre – de ő nem reagált: ettől végleg eltávolodtam. Mélyen belül szerettem volna őt, de tudtam, hogy nem ő az a férfi, akit hosszú távon kívánok magamnak, hiába a beszélgetések, közös célok. Sokat kértem tőle, hogy „ne aludjunk el veszekedve”, végül mégis sokszor sírva aludtam el mellette. Egy nap úgy döntöttem, nem bírom tovább: kora reggel összepakoltam, és eljöttem. Elmondtam, mit érzek. Volt egy általam készített rajz, amihez kötődött, de levettem a falról, és elhoztam – talán nem kellett volna, ezzel valami bennem is és benne is eltört. Néhány hét múlva újra beszéltünk. Azt mondta, a rajz hiányával elvette azt az örömet, amit tőlem kapott – és valami végleg eltört. Ismét lezártuk. Néha írtam neki köszönetet, vagy küldtem egy videót – de már nem válaszolt, minden üres volt. Egyik éjjel, éjfél körül, kaptam egy becsmérlő üzenetet: azt írta, én voltam az, aki elválasztotta a családjától. Töröltem a beszélgetést, blokkoltam, de a munkahelyéről is keresni kezdtek a közösségi médián. Tudtam, hogy az exe, vagy már egy új nő lehet az. Nem válaszoltam, szóltam a főnökének, hogy ha folytatják, jogi lépéseket teszek – abba is hagyták. Szomorú voltam, megváltoztam. Rájöttem, nem ő az, akit szeretnék. Békésen váltunk el, de végignézni, ahogy azzal az emberrel gyűr újra, aki annyi káoszt okozott az életében, fájdalmas volt. Néha hiányzik. Hiányoznak a szép pillanatok. De csak ennyi. Abban biztos vagyok: velem békét és büszkeséget érzett. Nem hiszem, hogy vele ugyanazt kapja – és azt sem, hogy olyan ember lesz, akit büszkén mutat meg a világnak.

Hiányzik. De úgy hiányzik, ahogy még sosem hiányzott ember. És igazából nem is értem miért hiszen vele sem éreztem magam száz százalékban jól, sőt, voltak dolgok, amik kifejezetten zavartak benne.

A Facebookon ismerkedtünk meg. Elkezdünk csevegni, majd egy nap meghívott kávézni. Egy parkba mentünk. Aznap teljesen padlón voltam lelkileg kicsit megzuhanva, ráadásul előző nap túlzásba vittem az edzőteremben, így a lábaim is borzalmasan fájtak. Ültünk a parkban, este volt, a fák fölött tiszta csillagos ég, dermesztő hideggel körítve. Csevegtünk komolyabb dolgokról, az életünkről, arról, kik is vagyunk felnőtt beszélgetősdi, semmi cicoma.

Mikor indulni készültünk, megöleltem. Az a fajta ölelés volt ez, ami több percig tart. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hazaértem volna pedig Dénes inkább hideg, kimért, már-már távolságtartó fickónak tűnt. Abban a pillanatban azonban éreztem, hogy belül neki is szüksége van rá, hogy tulajdonképpen ő sem ilyen zord. Nem tudom, zavarban volt-e valószínűleg, ahogy én is. De azt merem állítani, hogy neki sem ment túl jól akkoriban, és hogy ezt az ölelést tényleg átérezte. Végül még egy rövidebb búcsúölelés is belefért a találkozó végére.

Aztán jöttek a késő estig tartó üzenetváltások. Napról napra ez lett a rutin: reggeli jó reggelt-tel köszöntött, egész nap beszélgettünk, szakadatlan csipogtak az üzeneteink. Elkezdtünk randizni. Jöttek a nagy világmegváltó témák, az életcélok, meg a mi lenne ha szcenáriók. Dénes elmesélte, hogy lakótárssal él, beavatott a múltjába is, köztük az előző kapcsolatába. Meg hogy szeret csetelgetni lányokkal, akikkel amúgy is barátként maradt jóban. Később visszaköltözött a szüleihez.

Miután hivatalosan is összejöttünk, akkor árulta el az igazi helyzetet: bizony, nem simán lakótárssal, hanem az exével lakott együtt. Szerinte köztük tényleg semmi sem volt már akkor, még korábban sem de azért együtt dolgoztak is amúgy.

Ő aztán feltöltött egy közös képet velük. A születésnapjára úgy terveztem, hogy veszek neki egy kis időutazást egy középkori étterembe nagy meglepetés lett volna. Dél körül viszont beesett egy Instagram-üzenet, benne szívélyes sértegetések egy nőtől. Nem reagáltam, helyette Dénest kérdeztem, mire ez az egész. Ő csak annyit mondott, hogy az exének sportja az emberek zaklatása, sértegető üzenetekkel bombáz mindenkit, aki néz rá. Nem válaszoltam, csak miután vele beszéltem. Dénes megígérte, hogy rendezi, de a sértegetések tovább jöttek. Végül csak egy-két szükséges választ küldtem, mert nem vagyok az a nő, aki sárba tiporja magát mások arroganciája miatt. Aztán blokkoltam.

Túljutottunk ezen a balhén, sőt, még erősebb lett a kapcsolatunk. Egyre többet osztottunk meg egymással. Épp munkanélküli voltam, ő pedig folyamatosan biztatott, hogy találjak állást. Időnként kisegített forintokkal bár ezt mindig kellemetlenül éreztem, sose kértem tőle semmit, ő magától csinálta. Amikor nyaralni ment, azt javasolta, költözzek be hozzá addig. Maradtam is, viszont utólag már bánom, hogy mindkét hetet ott töltöttem.

Gyakorlatilag tesztelt kíváncsi volt, milyen vagyok háziasszonyként. Rengeteget költöttünk kajáldában, mondván, hogy főzni totális időpocsékolás, kész kaja mindig elérhető Pesten. A nyaralás végére meg ugrott a költség, én pedig mondtam neki, hogy spóroljunk, de lepattant rólam. Ezek után szememre vetette, hogy ha már költ, az én hibám is, mert hagyom miközben végig főzést javasoltam meg, hogy figyeljünk kiadásokra.

Ezután aztán voltak panaszai a rezsire, hogy mennyire idegesíti a sárga csekk, és ettől én is rosszul éreztem magam. Végül találtam munkát. Ekkor jött a próbaidő: Dénes most azt akarta megtudni, hogy az új jövedelmemből mennyit vagyok hajlandó neki adni albérleti díjakra vagy arra, amit ő rám költött. Azt mondta, kicsit úgy érzi, mintha eltartanám magam. Lefagytam; hát az ilyesmit tanulni kell.

Azt ígérte, most aztán más lesz minden és tényleg, meg is változott. Már alig terveztünk valamit együtt, találkák elmaradoztak. Az üzenetek rövidek lettek, állandóan panaszkodott, hogy pénzügyileg gondban van, hogy már normálisan se eszik. Hát, valóban elkezdtek szétcsúszni a dolgok.

Egy nap kibökte, hogy én túrtam bele a zsebébe és miatta csúszott anyagilag jóllehet soha semmit nem kértem tőle. Már dolgoztam. Néha én fizettem, néha ő de tervek, jövőbeli célok már nuku. Megegyeztünk, hogy legyen ennyi. Szépen, korrekt módon szakítottunk megköszöntünk mindent és értékeltük a tanulságokat. Becsukódott az ajtó.

Aztán még próbáltuk újra beszélgettünk. De az, hogy munka után nála vagyok, de nem kapok enni, már nem volt vicces. Időnként még meg sem kínált. Úgy kellett azon gondolkodnom, vigyek-e ebédre valamit vagy inkább tankoljak be reggel, nehogy éhen haljak. Elmondtam, hogy kellemetlen, de nem mondott rá semmit, megoldást se kínált. Ez pedig szépen lassan kiölte a kapcsolatot.

Egyszer aztán, amikor vele voltam, elájultam majdnem a villamoson. Leültem a padlóra, mielőtt eldőltem volna. Ő nem reagált. Innentől belül végleg eltávolodtam. Szerettem volna, hogy ő legyen az, akivel tervezhetek, de rájöttem, hogy lehet, mégsem ő az az ember, akivel hosszú távon boldog lehetnék bármennyi közös álom és vágy is volt.

Sokat könyörögtem, hogy ne feküdjünk le haraggal. De már sírva aludtam el mellette. Mígnem egy nap azt mondtam magamnak: ebből elég. Reggel korán felkeltem, összepakoltam, és távoztam. Beszélgettünk még. Elmondtam neki, mit éreztem. Egy képet is adtam neki ajándékba, amit szeretett, de leszedegettem a falról és hazavittem. Nem kellett volna. Eltört bennem valami meg benne is.

Hetekkel később újra beszéltünk. Azt mondta, hogy a kép elvitelével elvittem tőle azt a boldogságot is, amit az jelentett számára, és most valami végleg eltörött. Akkor újra bezártuk az ajtót. Néha küldtem neki köszönő üzenetet vagy poénos videót, de ő már nem reagált. Üres lett minden.

Egy éjjel, valamikor éjfél után, kaptam egy jó hosszú trágár üzenetet hogy én voltam, aki elvette tőle a családját. Töröltem a beszélgetést, blokkoltam. Ezután megjelentek a munkahelyi cégénél is keresgélők a közösségi oldalakon. Tudtam, hogy az exe, vagy újra aktuális barátnője. Nem reagáltam. Jeleztem a vezetőségnek, hogyha ez folytatódik, hivatalosan lépek. Szerencsére abbahagyták.

Szomorú voltam. De közben át is alakultam. Rájöttem, hogy Dénes tényleg nem az a férfi, akit igazán szeretnék magam mellett. Szépen váltunk el, de őt látni újra azzal, aki ennyi gondot okozott, azért fájt.

Néha hiányzik hiányoznak közös pillanatok. De csak eddig. Egy dologban biztos vagyok: velem megtalálta a békét, büszke volt rám. Kétlem, hogy azzal a másikkal ugyanezt megkapja vagy maga is olyan férfi lesz, akit bátran mutogatna a világnak.