KŐ A KASZÁRA
A naplóm lapjaira ma a lelkem legnehezebb gondolatait vetem. Az egész életem egy hosszú, össze nem illő mozaik, ezt ma már tisztán látom. Gyerekkorom meghatározó alakja az édesanyám testvére volt, de nálam is hasonló fordulat következett be, amikor családot alapítottam. Én, Polgár Rozália vagyok, és most a magam történetét írom le, hogy egyszer talán a fiaim is elolvassák, mit éreztem, miközben végigjártam ezt a zegzugos utat.
Az esküvőm kényszerűségből történt, nem szerelemből. Az idősebb nővéreim folyamatosan sürgettek, a szüleim is egyre türelmetlenebbek voltak. Az érvük mindig ugyanaz volt:
Rozika, az idő rohan! A leány, ha nem talál férjet, vénlány lesz! Nálunk a családban nincs hajadon asszony! Ki ad majd pohár vizet öreg napjaidban?
Én viszont, miután annyit láttam, amint apám a pálinkától részegeskedik, már gyerekfejjel megfogadtam, sosem megyek férjhez. Azt hittem, a karrierem és a munkám többet jelent majd mindennél. Mégis, a 28. születésnapomon annyi jókívánságot kaptam vagy inkább utasítást , hogy végül beadva a derekam, elfogadtam a sorsomat.
A vőlegény hamar akadt: Márton Gábor, akit a rokonságunk már jó ideje megyarázott nekem. Két hét után megkérte a kezem rábólintottam, gondoltam, idővel csak megszeretem valahogy. Gábor már Jézus korú volt, a jelleme pedig hasonlóan karakán, mint az enyém.
Gyors, kicsit hűvös, de nagy lakodalmat csaptunk. Mindörökké emlékezetes marad a vőfély tréfás köszöntője: Ha szer-etjük, megyünk oltárhoz, ha nem, apánkhoz! Akkor még nem tudtam, mennyire igaz ez a mondás. A mindennapok sivárrá váltak. Egy hónap elteltével már válni akartam. Az egész házasság csalódás volt. A férjem nyakas, unalmas, megátalkodott maradt, ahogy ismerte meg. Egyikünk sem engedett a saját elveiből. Ahogy mondanák nálunk: kő a kaszára talált.
Aztán egy év elteltével született a fiunk, Szilárd. Rozália az anyaságban talált menedéket. Férjére rá sem nézett már; éjjelente a kanapéra ágyazott neki, mivel fáradt, kialvatlan vagyok. Gábor nem segített, csak elégedetlenkedett.
Nyáron elutaztam Szilárddal a szüleimhez vidékre. Ott az édesanyámnak kisírtam magam:
Anyu, én el akarok válni. Egyedül is felnevelem a fiamat, nem vagyok erre a házaséletre való. Néha úgy érzem, legszívesebben lehunynám a szemem, s elcsúsznék a világ elől. Egyszerűen nem találom a helyem, sosem szerettem Gábort, minek erőltetni?
Anyám persze ezt mondta:
Maradj itthon velünk egy darabig, hátha hiányozni kezd a férjed. Válni ne merj! Tűrni kell! Férj s feleség olyan, mint a liszt meg a víz összekevered, szétválasztani nehéz.
Mit is vártam volna mást tőle? De nem értem, minek a szenvedés? Szilárd is látja, hogy nincs szeretet köztünk, ezt fogja példának venni? Anyám egész életében csak tűrt. Apám mindennap ivott, az ágyon hevert és sóhajtozott. Anyám már hajnalban talpon volt: fejni a tehenet, etetni a disznókat, kaszálni, a kertet gyomlálni. A tsz-ben is dolgozott. Csak télen volt pihenője, ha befűtött, főzött, megetette a nyulakat de a munka sosem fogyott el.
Mi, a három lány, menekültünk a városba ebből csábító vidéki életből. Csak a testvérünk, Tibor maradt otthon. Szegény, gyengeelméjű volt. Ezt se értettem soha: anyám minden gond ellenére negyedik gyermeknek is életet adott! Miért? Anyám csak ennyit felelt:
Apád fiút akart. Asszonyból sok volt otthon.
Élete végéig ápolták Tibort. Ő szüleik halála után hamarosan követte őket. 60 éves volt, még mindig nem volt képes önmagát ellátni.
Hosszú gondolkodás után végül nem akartam szomorúságot okozni anyámnak, hát visszatértem a férjemhez.
Két év múlva megszületett a második fiunk, Tamás. Őszintén reméltem, hogy a második gyermekkel talán helyreáll a béke. De nagyot tévedtem. Gábor szinte rá sem nézett Tamásra, csak mert a kisfiú kiköpött nagyapja lett pont olyan ábrázattal.
Lenyeltem a könnyeimet, de sosem bántam meg, hogy két fiút hoztam a világra. Megfogadtam: minden szeretetemet a fiaimnak adom, a férjemnek már semmit.
Ahogy Szilárd és Tamás felnőttek, újabb bajok kezdődtek. Alkohol, cigaretta, durvaság. Az apjuk melléjük állt, ellenem fordultak. Én csendes, engedelmes fiúkat szerettem volna de ebből nem lett semmi.
Gábor idővel együtt ivott a fiaival, a család szó szerint szétesett a szemem előtt. Borzalmas időszak volt, tehetetlenül néztem végig, ahogy a három férfi elvadul körülöttem.
Egy idő után megelégeltem, s visszaköltöztem idős szüleimhez. Persze befogadtak. Anyám csak ennyit mondott:
Rozikám, mintha már idősebb lennél nálam! Kifényesített az élet. Ezek a férfiak!
Én viszont mindig vitatkoztam anyámmal testvérem miatt:
Anyu, hagyd már Tibort! Nem csecsemő! Légy kicsit szigorúbb, különben felül a nyakadba!
Anyám védte:
Ugyan már, Rozikám! Tibornak nincs sok ész a kobakjában, de akkor is a fiunk! Vért nem lehet kitagadni! Amíg élek, én vigyázok rá!
Nem szerettem igazán a bátyámat, még ha tudtam is, nem tehet róla. Hiszen egy családban, ahol az apa örökké iszik, miből születne egészséges gyerek? Nekem és a nővéreimnek egyszerűen szerencsénk volt apánk akkor még nem ivott annyit.
Egy év múlva Tamás jelent meg a faluban: elhozta a hírt, hogy Gábor meghalt, végleg belefulladt az italba. Egyetlen könnyet sem ejtettem érte, csak ennyit sóhajtottam:
Hát ezt lehetett várni. Olyan az élet, mint a nyújtófád: élünk, amíg tudunk, aztán elfogynak az esélyek. Nyugodjék békében!
Visszatérve a városba, pár évig a nagyobb fiaimmal tengődtem, aztán vettem egy apró házikót a város szélén, csendes öregkorra vágyva. Szilárd és Tamás a régi lakásban maradtak. Akkoriban Szilárd már megházasodott, sőt, megszületett az unokám is. Aztán hirtelen válás lett belőle ki tudja, miért.
Innen Tamás jött hozzám, miután összevesztek Szilárddal. Tamás sokat ivott, Szilárd ezt nem tűrte, s egy veszekedés végén Tamás az anyjához költözött.
Az évek múltak.
Szilárd ismét nősült, majd öt év múlva megint egyedül maradt; a felesége elhagyta. Csak ennyit mondott:
Megházasodtam, mintha a jégen estem volna hasra.
A harmadik feleségét szerette, mégis villámcsapásként, negyvenévesen elvitte egy vérrög. Halál olyan mint a füst, minden résen bejut. Szilárd megrokkanva gyászolt, aztán ennyit mondott:
Elég volt a házas életből. Egyedül jobb nekem.
Most én járok hozzá, felfrissíteni a lakást, főzök rá. Tamás egyedül maradt, mindent iszik, ami csak ég. Néha napokra eltűnik. Már hetvenöt évesen rohanom át a szomszédságot, mindenkinél érdeklődve:
Nem látták a fiamat?
Már mindenki jól ismeri ezt a sztorit. Egy-két hónap múlva előkerül Tamás, épen, bár kissé leharcoltan. Megtisztítom, kimostom a ruháit, kidobom a rossz fehérneműt. Hol voltál?, kérdezem, de csak motyog valamit. Nekem elég, hogy életben látom.
Mindenki más tudja, hogy Tamás a faluból egy asszonyhoz jár, aki likőröket és mindent iszik, amiben van szesz. Mindig ott talált menedéket, ha máshol már nem fogadták. Amikor más udvarló jött, Tamásnak mennie kellett.
Én tartom el a kis nyugdíjamból. Próbáltam már többször munkába küldeni, de hiába. Ahogy megkapja az előleget, eltűnik három napra, elissza, majd hazajön:
Anyu, főzz valamit!
Sokszor gondolok most már anyámra. Ugyanúgy küszködött Tiborral. Így most már igazán átérzem, milyen az anyai szív fájdalma. Az élet ismétli önmagát. Vérünket nem tagadhatjuk ki.
Boldogság nem jut mindenkinek. Bejárva ezt a hosszú, fáradságos utat, ma már tudom: a hirtelen jött házasságommal csak magamat csaptam be. A dal, amit akkor énekeltek, nem szólt hozzám. Csak most értem, igazán mit jelent: Kő a kaszára kemény fej kemény fejjel sose hoz szerencsét.
