„Kiskutya? Én meg Fenyőkének neveztem el. Egész reggel a környéken szaladgált ma, látszott rögtön, hogy elveszett. Aztán ott kuporodott meg a lábamnál. Hát beraktam az autóba, nehogy megfagyjon, szegény – mosolygott a férfi… – Toma, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Hányszor mondtam már, hogy nem illik hozzád az a Viktor! – dorgálta Tamara anyja. A nő lesütött fejjel állt. Pedig nemrég múlt harminchét éves, mégis úgy érezte magát, mintha iskolás lenne, aki kettest vitt haza. Ráadásul Tamara szíve majd megszakadt: magáért, a kudarcba fulladt házasságáért és a kislányáért is fájt. Hiszen épp az ünnepek előtt maradtak fő kenyérkereső nélkül. – Elmegyek tőled – jelentette ki könnyedén Viktor aznap este. Tamara először fel sem fogta, miről beszél. – Elmész? Hová? – kérdezte Toma gépiesen, miközben elé tette a gőzölgő borscsot. – Komolyan, Tomka, te nem ebből a világból vagy. Komoly dolgokat nem fogsz fel! Hogy éltem veled ennyi évig? – emelte az égnek a szemét Viktor. Tamara nem is kérdezett, Viktor folytatta: – Nem bírom tovább! Ráadásul az a folyton vonyító kutyád… A gyerek is mindig beteg. Semmi romantika, Toma! Nézz magadra, hogy nézel ki? – fejezte be dühös tirádáját Viktor. Tamara félszegen próbált belekukkantani tükörképébe a szekrény üvegében, de nem sokat látott a könnyeitől. Ott állt középen a konyhában, egyedül. Viktor nem bírta a könnyeket. Szomorúan pillantott a borscsra, leült az asztaltól, majd nekiállt összepakolni… A kis Kifli – így hívta Tamara a talált kiskutyát –, megérezte a bajt, a gazdi lábához simult, nyüszített, próbálta megvigasztalni. – Na végre, legalább nyugodtan pihenhetek majd a folyvást síró eb nélkül – jelentette ki Viktor, ahogy bőrönddel a vállán kilépett az ajtón. – De Vitya, mi lesz Evával? – suttogta Tamara, miközben kislányuk, Eva békésen szunyókált a szobában. – Oldd meg! Anyja vagy, nem? – vetette oda a férfi, majd a Kifli vonyítása mellett becsukta maga után az ajtót… Tamara egész éjjel a konyhában ült, magához ölelte Kiflit, aki meleg nyelvével próbálta vigasztalni. Érezte ő is, hogy baj történt. Napokig Tamara fel sem merte hívni anyját – az rendszeresen érdeklődött, mi újság, de Toma röviden letudta, majd gyorsan kinyomta a telefont. – És a munka? Találtál valamit? Már csak az kell, hogy ez a hősszerelmes Viktor ott hagyjon, és semmid se legyen megélni – morogta anyja, amikor nála járt. Ekkor Tamara sírva kitört: elmesélte, hogy nem hívják interjúkra, Viktor már napok óta elment. Az idősebb asszony rosszul fogadta a híreket – nem is számított ekkora fordulatra. – Hát, ezt lehetett sejteni. Öt év együtt, közös gyerek, de a vőlegényed sose kérte meg kezed… – háborgott Tamara anyja is. Magában persze sajnálta a szerencsétlen lányát és kisunokáját. – Mi lesz most? – kérdezte aztán. Toma vállat vont: – Valamit kitalálok. Beállok dadának Evához az oviba – mondta reménytelenül. – Dadabérből nem éltek meg sokáig… és még etetni is kell a kutyát – jegyezte meg az anyja, aki amúgy sem kedvelte az állatokat, Kiflit meg egyáltalán nem tűrte. Tovább mondta volna, de elhallgatott, amikor Tamara könnyeivel küszködött. – Na jól van, ne bőgj! Segítek majd. Ha kell, eljátszom a bébiszittert is – próbálta vigasztalni… Így telt el egy hét. Tamara beállt dadának az óvodába, ahová Eva is járt. A kislány örült. – Anya, vihetnénk Kiflit is oviba segíteni? Nagyi mindig panaszkodik, hogy ő sétáltatja. Kifli meg segítene mosogatni, és délidőben megvédene minket – mondta nevetve Eva. Tamara nevetett, átölelte lányát, de amikor Eva újra rákérdezett: – Anyu, szerinted apa visszajön a karácsonyra? Nem tudta megmondani Evinak az igazat. Kiötlötte, hogy sürgős kiküldetésen van. Próbált találkozót egyeztetni Viktorral, de az mindig elfoglalt volt: – Ne zavard a magánéletem építésében, Toma. Mondd Evának, hogy titkosügynökként mentem el szupertitkos akcióra, ne várjon – mondta legutóbb, aztán megkérdezte, nem látta-e azt a bizonyos nyakkendőjét. – Mibe is mennék át a szilvesztert… – sóhajtozott, majd letette. Tamara sokáig ült némán. Nem tudta, hogyan néz majd ki az idei karácsony. És Evának mit fog mondani? Aztán váratlanul történt minden. Nagymama vitte orvoshoz a megfázott Evát. Egyszer csak a sarkon összeütköztek Viktorral. – Apa, tényleg visszajöttél? – ugrott oda Eva. Viktor meglepődött, majd sietve elsuttogta, hogy mostantól nem laknak együtt az anyjával. Aztán tovább sietett. – Talán benézek még, ha lesz időm – mondta elmenőben. Eva merev arccal motyogta: – Inkább ne jöjj már többet. Este ismét belázasodott. Két nap múlva orvos jött a házhoz. Eva nem beszélt senkivel, gyógyulni sem akart. – Valószínűleg stressz okozza – mondta az orvos, miután meghallgatta a történetet. Tamara magát hibáztatta: – Rögtön el kellett volna mondanom az igazat… – siránkozott az anyjának. Két nap múltán újabb csapás jött. Nagymama sietve, póráz nélkül vitte Kiflit sétálni. Amikor odakiabált rá, Kifli sarkon fordult és elszaladt. – Na csak, majd megfázol odakint, aztán visszajössz! – fújta ki magát dühösen, majd ment haza gyógyszert adni Evának. Eva viszont, amint megtudta, hogy Kifli eltűnt, nem volt hajlandó sem enni, sem inni. – Majd ha Kifli megkerül, eszem – jelentette ki. – Ez a te nevelésed, Toma! Elkényeztetted, már nem is fogad szót! – kezdte anya. – Anyu, inkább figyeltél volna Kiflire, minthogy itt osztod az észt! – haragudott meg most először Tamara. – Én csak jót akartam… – sértődött meg az anyja, s elment. Ismét egyedül maradt Tamara. Esténként sokáig bolyongott, hátha megtalálja Kiflit. Eva végül elaludt, Tamara pedig még reménykedett, hogy hazatalál a kutya, de hiába. Ő maga is átfázva tért haza, zaklatottan aludt el… Reggel Eva lelkesen ébredt: – Anya, azt álmodtam, hogy feldíszítettük a karácsonyfát, és megkerült Kifli! Tamara szomorúan mosolygott – a komódon csak egy pici műfenyő árválkodott. Hamarosan itt a karácsony, ennyire tellett idén. Eva azonban csak zokogott: igazi, nagy fa kell! Akkor Kifli is hazajön, pont mint az álmomban! Tamara sóhajtott. Élő fát venni luxus volt. Felhívta anyját, aki elutasította a további látogatást: – Már egy kutya is többet jelent neked, mint az anyád! – mondta megsértődve. Toma rájött, anyjára nem számíthat. Hétvége közeledett. Eva levert volt, nem akart felkelni, estére sírógörcsöt kapott: – Fenyőfa sehol, Kifli se jön, apa se jön vissza… Tamara simogatta, közben ő is visszatartotta könnyeit. Gyorsan felkérte a kedves szomszéd nénit, hogy nézzen rá Evára, ő pedig lement az utcára… A fagy csípte az arcát, hópelyhek táncoltak körülötte. Az emberek boldogan siettek hazafelé. Tamara kétségbeesetten kereste Kiflit. – Hová mehettél, kicsim? – suttogta újra meg újra. Egyszer csak egy kis karácsonyfa-vásárhoz ért. Egy határozott férfi állt ott, utolsó fenyőfákkal. – Fenyőfát? Már csak kettő van, kedvezménnyel adom! – kínálta a férfi. Tamara elképzelte, ahogy az otthon várja a családja… Közben odasietett egy fiatal pár, megvették az utolsó előttit. – Na, lesz fenyő? Ez az utolsó, segítek haza is vinni! – mondta a férfi. Tamara kétségbeesetten nézett rá, nem volt pénze még annyira sem. Ekkor meglátta, mennyi lehullott fenyőág hever a kisteherautón. – Ugye, elvihetem a lehullott ágakat? Nem kellenek? – kérdezte halkan. – Vigye csak, segítek odavinni is – válaszolta a férfi, és kihúzta az ágakat a kocsiból. Tamara hálásan köszönte, közben magyarázkodni kezdett: – Tudja, beteg a kislányom… nagyon vágyik egy karácsonyfára, és még a kutyusunk is eltűnt. Egyszerűen minden összejött… A férfi csendben hallgatta. Nemrég hagyta el a felesége, őt sem várta most senki otthon. Ekkor egy másik férfi közelített: – Mennyi a fenyő? – kérdezte. – Már eladtam, menjen át a másik árushoz! – mondta az eladó. Tamarara csodálkozva nézett: magához fordult a férfi. – Gyertek, segítek hazavinni a fát! – mosolyodott el. Tamara zavarba jött: – De mondtam, nincs pénzem… – Tudom – bólintott a férfi. És akkor történt a csoda, amilyen csak a karácsonyok előtt esik meg! A férfi kinyitotta a kisteherautót – az ülésen ott aludt Kifli! Meleg pulóverbe csavarva, fel sem ébredt. – Hogy került önhöz Kifli? – suttogta Tamara, visszatartva könnyeit. – Kifli? Én meg Fenyőkének neveztem el. Egész reggel itt szaladgált, látszott, hogy eltévedt… Aztán megsimogatott a lábamnál, hát beraktam az autóba – mosolygott a férfi. Pálnak hívták. Nagyon szerette az állatokat, és jól megértette magát a gyerekekkel is. Nem telt bele sok, és Tamaránál valódi otthon lett belőle – melegszívű, szerető közösség, amilyen még sosem volt. Talán a karácsonyi csoda tette, talán már rég így volt megírva. Egy biztos: az új család boldog lett. És Kiflit néha Fenyőkének is hívják.

Gombóc? Én inkább Fenyőkének nevezném. Egész délelőtt itt szaladgált, látszott rajta, hogy eltévedt szegény. Aztán végül megpihent a lábam mellett. Hát, betettem az autóba, nehogy megfagyjon, a drága jószág mosolyog a férfi…

Réka, de hát lehet ekkora bal szerencséd? Hányszor mondtam már neked, hogy az a Zoli nem neked való! dorgálja lányát az édesanyja.

A nő lehajtott fejjel, hallgatagon áll. Bár még csak harminchét múlt, most úgy érzi magát, mintha iskoláskorú lenne, aki rossz jeggyel állít haza.

És Rékát különösen bántja mindaz, amit átél: saját magáért, az elrontott házasságáért és legfőképp a kislányáért, Boglárkáért. Hiszen az év legvarázslatosabb ünnepe előtt maradtak apa nélkül.

Elmegyek jelentette be egykedvűen Zoltán aznap este. Réka hirtelen fel sem fogta, miről beszél.

Hova mész? kérdezi gépiesen, miközben gőzölgő gulyáslevest tesz a férje elé.

Tudod te, Rékám, te mindig máshol jársz. Semmit nem fogsz fel a komoly dolgokból! Hogy bírtam ezt ennyi évig? forgatja drámaian a szemét Zoltán.

Réka már kérdezni sem tud, Zoltán úgyis mindent magyaráz:

Nem bírom tovább! Ráadásul az a kutyád is folyton vinnyog. A gyerek mindig beteg. Romantika? Az meg hol van? Magadra néztél mostanában? fejezi be dühösen a mondókáját.

Réka megpróbálja a kredenc üvegén át meglátni a saját összetört arcát, de nem sikerül: a könnyei úgyis utat találnak, és mozdulatlanul marad a konyhában.

Zoltán sem bírja a sírást. Egy szomorú pillantás a gulyásra, aztán már indul is csomagolni

Gombóc, a kutyus, megérezve a bajt, Réka lábánál sündörög, nyüszít, hogy megvigasztalja őt.

Legalább végre nyugodtan pihenhetek, nem hallgatom ezt a folytonos vinnyogást dörmögi Zoltán a bejáratnál, táskáját vállán átdobva.

Zoli, mi lesz Boglárkával? suttogja Réka, elképzelve, mennyire szomorú lesz az ötéves kislánya, aki most épp nyugodtan alszik.

Találd ki! Te vagy az anyja válaszol, majd Gombóc vonyítása mellett elhagyja a lakást.

Réka egész éjjel a konyhában ül, átöleli Gombócot, aki meleg nyelvével próbálja vígasztalni. Érzi ő is, valami szörnyűség történt.

Néhány napig Réka nem meri elmondani anyjának, mi történt. Amikor az hívogatja, hogy érdeklődjön, minden rendben van válasszal lerázza, majd gyorsan kikapcsolja a telefont.

Na, van már valami munkád? Mert ha egyszer tényleg elhagy az a hitvány Zoli, miből fogtok megélni? firtatja az anyja, amikor meglátogatja.

Réka ezt nem bírja tovább, sírva vallja be: sehol sem várják szívesen, Zoltán pedig már napok óta eltűnt.

Az idős asszony sóhajtozik nem erre számított. Dühösen folytatja:

Mindig is tudtam, hogy így lesz. Öt év együtt, gyereketek is van, mégsem volt hajlandó elvenni. Szánalmas!

Persze nagyon is sajnálja Rékát és Boglárkát.

És most mi lesz? kérdi végül.

Réka vállat von:

Majd kitalálok valamit. Elmegyek dadának Boglárka óvodájába feleli megadóan.

Egy dadusz fizetéséből ne is várjátok a csodát Gombócot is el kell tartani jegyzi meg az anyja, aki sosem lelkesedett a háziállatokért, főleg Réka utcáról befogadott kis szőrgombócáért.

Mondott volna még valamit, de megáll, látva, hogy Réka majd elpityeredik.

Na, ne bőgj már! Én segítek, ha nagyon kell, Boglárkára is vigyázok próbálja nyugtatni a lányát.

Így telik el egy újabb hét.

Réka időközben valóban elhelyezkedik az óvodában, és Boglárkával minden reggel együtt mennek. A kislány boldog.

Anyu, nem vihetnénk Gombócot is magunkkal? Nagyi mindig panaszkodik, hogy fárasztó vele sétálni. Gombóc segíthetne neked mosogatni vagy őrizhetne minket a délutáni alvás alatt! nevet Boglárka.

Réka elmosolyodik, megöleli a lányát, de elszomorodik, amikor Boglárka megint rákérdez:

Anyu, szerinted apa hazajön karácsonyra?

Réka nem meri megmondani az igazat, ezért azt meséli, hogy apu fontos munkán van messze. Telefonon próbálja Zoltánt rávenni, hogy találkozzon Boglárkával, de ő mindig kitér:

Réka, most alakítom ki az új életemet! Mondd csak meg Boginak, hogy titkos ügynök vagyok, bevetésem van; sokáig nem jövök. Egyébként nem láttad otthon a nyakkendőmet? kérdi, majd morogva leteszi a telefont.

Réka hosszan ül a konyhában; nem tudja, mit fog mondani Boglárkának, hogyan lesz ez az idei karácsonyuk.

Aztán minden hirtelen történik. Nagyi viszi orvoshoz az unokáját, aki megfázott, de már jobban van. Egyszer csak a sarkon szembe jön velük Zoltán.

Apa! Visszajöttél? ujjong Boglárka.

A férfi zavarban van, halkan elmondja, hogy innentől nem laknak együtt Rékával, aztán siet tovább.

Talán majd beköszönök még egyszer mondja búcsúzóul.

Bogika áll, arca kővé dermed, motyogva suttogja:

Ne gyere többet hozzánk.

Este láza lesz, két nap múlva orvost is kell hívni.

Boglárka most már szinte senkivel sem beszél, ahogy gyógyulni sem nagyon akar.

Stressz miatt lehet állapítja meg a háziorvos.

Réka magát okolja:

Rögtön el kellett volna mondanom az igazat. Boglárka okos, megértené mondogatja anyjának, aki csak csóválja a fejét.

Két nap múlva újabb csapás. Nagyi siet Gombóccal sétálni de hám nélkül megy ki, Gombóc makacs. Amint az idős asszony rászól, a kutya elfut, eltűnik a sarkon.

Na, majd ha átfagysz, visszajössz! sóhajtja nagyanyja, és siet haza, hogy az orvosságot beadja Boglárkának.

De Boglárka teljesen magába zuhan; azt mondja, addig nem eszik semmit, míg nincs előkerülve Gombóc.

Ha meglesz Gombóc, eszem mondja, a falnak fordulva.

Ez a te sarad, Réka. Elkényelmesítetted a gyereket, a fejedre nőtt! mérgelődik az anyja.

Inkább Gombócra figyeltél volna, mama, nem az okoskodásodra! hirtelen fakad ki Réka, aki mindig visszafogott.

Na, szépen vagyunk! Mindig csak értetek dolgozom! sértődött meg anyja, és elmegy.

Réka ismét magára marad. Aznap este sétál a ház körül, Boglárka elalszik, ő pedig reméli, hogy Gombóc egyszer csak előkerül. De hiába. Fázva hazatér, álmatlanul forgolódik.

Boglárka hajnalban kel:

Anyu! Csoda álmot láttam! Volt egy fényes fenyő, és megtaláltuk Gombócot! mondja lelkesen.

Réka mosolyog. Az asztalon ott egy kicsi műfenyő, készülnek az ünnepre, ahogy tudnak.

De Boglárka letört, sír, mondja, élő, nagy fenyőfa kell, akkor talán Gombóc is hazatalál, mint az álmában.

Réka tudja, hogy igazi fa nem fér bele a pénzükbe, nem is tervezi, az anyját is hívja, de ő sértődött:

Neked egy kutya többet ér, mint az anyád! Gondolkozz el ezen csapja le a telefont.

Jó, gondolja Réka, akkor nem lehet számítani senkire. De a hétvége legalább szabad.

Boglárka továbbra is gyenge, fel sem kel. Este, amikor már mindent előkészített a karácsonyra, a kislány újra sírni kezd:

Se fenyőfánk nincs, se Gombóc, se apa

Réka simogatja, egy pillanatra szemébe tolulnak a könnyek. Aztán átszól a szomszéd néninek, vigyázzon Boglárkára néhány percig, és kirohan az utcára

A hideg szél csípi az arcát, a hópelyhek táncolnak a sötétben. Vidám emberek mennek mindenfelé, de ő csak nézi a járdát: Gombóc nyomát keresi.

Hová tűnhettél? suttogja újra meg újra, végigjárva a környező utcákat.

Ekkor egy kis fenyőfavásárhoz ér. Egy nagykabátos férfi toporog a kis, maradék fáknál, Réka megáll.

Nem akar venni fenyőfát? Már csak pár darab van, jó áron odaadom sürgeti a fagyoskodó eladó.

Biztos otthon várja a család Az asztalon terített vacsora, a gyerekek az ablakban lesik gondolja Réka.

Egy fiatal pár lép oda, már meg is veszik az egyik fát.

Hát magának jó lesz az utolsó? kérdi az eladó.

Réka kétségbeesetten néz rá nincs nála pénz, s otthon is csak pár ezer forint van, amennyi nem elég igazi fára.

Zavarban elfordul, akkor észreveszi, mennyi törött ág hever a platón.

Esetleg elvihetném azokat az ágakat? Ha már úgyis kidobná kérdi halkan.

A férfi a nő és a faágak között néz, aztán sóhajt:

Vigye csak, segítek mondja, és átnyújt egy nagy csokor tűlevelet.

Réka hálásan köszöni, aztán magyarázkodni kezd:

Tudja, beteg a lányom, csak azt szeretné, ha lenne fenyőfa és még a kutyánk is elveszett minden egyszerre történt, valahogy semmi sem olyan most, mint amilyen lenni szokott ünnep előtt

A férfi figyelmesen hallgat, maga mögött is csalódás van, nemrég hagyta el a felesége, őt sem várja most otthon senki.

Ekkor egy másik vásárló lép oda:

Mennyi a fenyő? kérdezi.

Már elkelt. Próbáljon meg ott a szomszédban, hátha van még valami biccent az eladó.

Réka meglepődött, a férfi pedig halkan mosolyog:

Segítek hazavinni az ágakat. Na jöjjön, ne fagyjon meg.

Dehát nincs pénzem mondja zavartan Réka.

Emlékszem bólint halkan a férfi.

És ekkor csoda történik, amilyen tényleg csak karácsony táján szokott.

A férfi kinyitja a furgon ajtaját ott alszik Gombóc, bebugyolálva egy meleg gyapjúpulóverbe, még azt sem tudja, mi zajlik körülötte.

Hát hogy került magához Gombóc? nyögi elcsukló hangon Réka.

Gombóc? Én Fenyőkének hívtam. Egész reggel itt kódorgott, láttam, hogy elveszett Aztán meg ott melegedett a lábamnál, hát betettem a kocsiba, nehogy baja essen mosolyog a férfi.

Pálnak hívják. Imádja az állatokat, remekül kijön a gyerekekkel, így Réka gyorsan megbízik benne.

Nem sokkal később Réka otthona ismétben otthonossá válik; valamiféle melegség, öröm költözik be, amilyen sosem volt eddig. Talán a karácsony csodája, vagy sorsszerű találkozás ki tudja

De egy valami biztos: lett egy új család, ahol boldogok lehetnek. És Gombócot is néha még Fenyőkének becézik.