Amikor visszaértem, az ajtó tárva-nyitva állt. Az első gondolatom az volt, hogy valaki betört a házamba. Talán azt hitték, hogy tartok itt pénzt vagy értékeket tűnődtem magamban.
A nevem egyébként Veronka Farkas, hatvankét éves vagyok. Öt éve élek egyedül. A férjem már nincs velünk, a felnőtt gyerekeim pedig saját családot alapítottak, külön élnek. Amíg nincs erős hideg, a kis vidéki házamban lakom, de télen visszaköltözöm a városba, a kétszobás lakásomba. Amint jön a jó idő, rögtön áthurcolkodom a házamba, a város szélére.
Imádom a falusi életet, feltölt a tiszta levegő, szeretek a kertemben dolgozgatni. Ráadásul a közelben egy kis erdő is található, ahol nyáron gombát és erdei gyümölcsöket lehet szedni.
Most azonban úgy hozta az élet, hogy egy teljes hetet el kellett utaznom a faluból ügyeket intézni. Amikor hazaérkeztem, az ajtóm nyitva volt. Azonnal az jutott eszembe, hogy valaki bejött a házamba. Talán arra számítottak, hogy itthon hagytam némi forintot vagy valamilyen ékszert morfondíroztam. De se betörésnek nyoma, se semmi sem tűnt el. Egyedül egy kitett tányért vettem észre az asztalon, pedig mindig úgy hagyom a konyhát, hogy egy morzsa sincs sehol, pláne ha hosszabb időre megyek el.
Gyorsan rájöttem, hogy valaki lakott itt, amíg távol voltam. Ez rendkívül felbosszantott. Ahogy körbejártam a házat, a kanapémon egy alvó kisfiút találtam. Akkor minden világossá vált!
A fiúcska lassan felébredt, álmos szemeivel rám nézett. Esze ágában sem volt elszaladni, hanem leült, és csendesen megszólalt:
Ne haragudjon, néni, hogy így betörtem.
Látszott, hogy jól nevelt és szerény kisgyerek. Hirtelen megsajnáltam.
Mióta vagy itt a házamban? kérdeztem tőle.
Két napja.
Nem vagy éhes? Mit ettél ezalatt?
Voltak pogácsáim. Még maradt egy kicsi, szívesen adok magának is.
Előhúzott egy zacskót, benne néhány szikkadt pogácsával.
Hogy hívnak téged?
Zénó vagyok.
Engem Veronka néninek hívnak. Miért vagy egyedül? Elvesztél, vagy mi történt? Hol vannak a szüleid?
Anyukám gyakran hagy magamra. Ha hazajön sem örül nekem, mindig ideges, kiabál, sokszor mondogatja, hogy csak baj vagyok neki, és nélkülem boldogabb lenne. Két napja is összevesztünk, én pedig nem bírtam tovább, és világgá mentem.
Szerinted keres most téged?
Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem először megyek el otthonról, olykor hetekig sem vagyok, nem is tűnik fel neki. Nélkülem könnyebb az élete. Amikor visszamegyek, sosem örül túlzottan a jöveteleimnek.
Kiderült, hogy Zénó csak az anyukájával él, aki inkább udvarlókat keresgél, minthogy a fiával törődne. Gyakran vendégeskedik ismerősöknél és olyankor Zénónak egyedül kell gondoskodnia magáról.
Nagyon megsajnáltam, de úgy éreztem, nincs sok lehetőségem segíteni. Már nyugdíjas vagyok, semmilyen hatóság nem engedné, hogy hivatalosan neveljem; árvaházról meg hallani sem akart. Adtam neki meleg vacsorát és megengendtem, hogy még egy éjszakát nálam maradjon mégiscsak ezerszer biztonságosabb itt, mint egy ilyen anyuka mellett.
Aznap éjjel sokáig nem jött álom a szememre, csak Zénón járt az eszem. Ekkor eszembe jutott, hogy van egy jó ismerősöm Varga Eszter , aki a helyi gyermekvédelmi szolgálatnál dolgozik. Reggel fel is hívtam, hogy mit javasol.
Eszter készségesen segített, de pár hetet várnunk kellett. Pontosan három hét elteltével hivatalosan is örökbe fogadhattam Zénót. A fiú nagyon boldog és hálás volt, az anyja pedig szinte gondolkodás nélkül aláírta a lemondó nyilatkozatot, amikor meghallotta, hogy valaki magához venné a fiát.
Most már együtt élünk mi ketten. Zénó mindenkinek azt mondja, hogy én vagyok a nagymamája, én pedig boldog vagyok, hogy az élet adott nekem egy unokát.
Zénó nagyon értelmes, okos kisfiú. Idén ősszel kezdte az iskolát, és jó érzés hallani, hogy a tanítónénije csak dicsérő szavakkal illeti. Zénó már szépen olvas és ügyesen számol.
Azt hiszem, igazi ajándék lett ő az én életemben.
