Én bizony sosem szerettem a férjemet.
És mennyi ideig voltatok házasok?
Hát, számold csak ki… hetvenegyben volt az esküvő.
Hogyhogy nem szeretted?
Két asszony ült egymás mellett a temetőben, egy padon, egy sír mellett. Mindketten más síroknál takarítottak, aztán véletlenül szóba elegyedtek.
Ez a férje? bökött rá a sírkövön levő fényképre a szürke sapkás nő.
Az bizony. Egy éve már… sehogy se tudom megszokni, úgy hiányzik, mint még soha. Mindig kijárok hozzá… Pedig nagyon szerettem húzta közelebb a fekete kendő sarkát az asszony.
Csendben ültek, aztán a szürke sapkás megszólalt:
Én meg sosem szerettem a férjemet.
A másik oldalra hajtotta a fejét, kíváncsian:
De hány évet voltatok együtt?
Számold csak, hetvenegyben házasodtunk.
És hogy lehet ez? Annyi évig együtt…
Na, hát úgy volt, hogy direkt mentem hozzá. Volt egy fiú, aki nagyon tetszett, de ő inkább a barátnőm felé fordult, én meg dacból azt mondtam, majd én előbb férjhez megyek! Aztán jött Jóska, hát ő mindig velem volt, szeretett, hát mondom, jó lesz…
Aztán…?
Hú… majdnem megszöktem az esküvőről. Az egész falu mulatott, én meg sírtam. Úgy éreztem, ott a vége a fiatalságomnak. A vőlegényt néztem, hát szívem szerint üvöltöttem volna. Soványka, alacsony, már akkor kopaszodott, a füle is úgy meredt ki. Az öltönye olyan volt rajta, mint tehénen a gatya. Boldogan mosolygott, le sem vette rólam a szemét… Pfuj, gondoltam, magamnak köszönhetem.
És utána?
Hát, együtt kezdtük az életet az anyósoméknál. Azok is úgy bánnak velem, mintha üvegből lennék. Nagy darab nő voltam, szilvaszemű, vaskos copf, a ruhám alig bírta el a keblem. Mindenki mondta is: Nem hozzád való az a fiú. Reggelre a cipőimet is kisuvickolta anyósom ráparancsolt. Én meg még dirigáltam, kiabáltam, sajnáltam magam, mert hát… nem szerettem, ugye. Érthető, hogy nem jöttem ki velük nagyon.
Aztán Jóska egyszer csak mondja: Menjünk az Alföldre dolgozni, saját lábra állunk. És nekem mindegy volt, csak menjek valahova, kalandvágyból. Akkoriban még divat volt az építkezés, minden fiatal oda ment dolgozni, ki hová. Jóska kipróbálta magát, bekerültünk egy brigádba, először Debrecenbe mentünk, aztán tovább az ország másik végébe.
Együtt utaztunk volna, de akkoriban a nőket külön vagonba tették, férfiakat máshova. Jóska kajában szűkölködött, nekem volt táskám, de a vagonok között tilos volt átjárni.
Engem nem érdekelt, gyorsan barátkoztam, jókedv, az asztalon minden közös. Gondoltam, csak talál magának valamit. Azt a sok pogácsát, amit az anyja sütött neki, szétosztottam a csajoknak.
Ő meg állomáson odarohan hozzám, kér enni, s hirtelen elszégyelltem magam. Mondom neki: Elfogyott minden, megettük. Ő meg csak mosolygott, hogy örül, hogy jól laktunk. Mondja: Nálunk is mindenki megosztja, én már jóllaktam! És szaladt vissza a vagonjához.
Pedig én tudtam, hogy csak megnyugtat. Nem volt közvetlen, nehezen oldódott, másnak semmit el nem fogadott volna. Egyszerűen csak engem akart megkímélni. Egy perc múlva el is felejtettem az egészet.
Továbbmentünk hát, mikor odaértünk, összetereltek minket egy barakkba: harmincöt nő, egy szobában, férfiak külön. Ígérték, hogy hamarosan adnak saját szobát a házasoknak. Nekem meg mindegy volt, Jóska se túl közel jött, én folyton elhúzódtam, úgy tettem, mintha dolgom lenne, bármikor elfordultam tőle.
A lányok szóvá is tették: Ez a férjed, te meg… Állt a barakk előtt, lestem, kinézettem-e neki, de a hegyoldalban sártengeren, én meg csak elfordítottam a fejem.
Akkor eldöntöttem: elválok. Gyerek se jött össze két év alatt, szeretet pedig semmi. Néhányszor megszántam éjjel, akkor együtt aludtunk, de ennyi.
Aztán egyszer csak megjelent Ottó, fekete hajú, magas, karizmatikus. Rengeteget dolgoztunk, betonmunkás voltam, de ott mégis minden más volt; jó volt az ellátás, cseh sör, narancs, szalámi, amit itthon sosem láttunk. Voltak koncertek, tánc, csak nekünk.
Ottóval a csajok összeismertettek, ő meg engem nézett ki. Szerelmes lettem, teljesen.
Jóska próbált szépen kérni, kérlelni, én már hallani se akartam róla.
Elválok mondtam is neki.
Nem sokkal azután külön szobát kaptunk a barakkban, de én már oda se mentem vissza.
Jóska persze mindig valahol a közelben ólálkodott. Jöttem le Ottóval, mögöttünk Jóska. De már lepattant rólam, szerelmes voltam.
A fekete kendős asszony itt nagyon figyelt.
Hogy bírta ezt ki?
Kibírta… Mert szeretett. Aztán Ottó összeszűrte a levet Katával, a könyvelőnővel, engem meg kidobott. Bejelentettem, hogy gyereket várok, mire úgy kiabált, hogy magam miatt kellett, mert Jóska egy kis senki. Jóska meghallotta (mondjuk, segítők voltak bőven), teljesen megtört, már nem gondolkodott. Összeverekedett Ottóval, állítólag valami állomás mögött, aztán engem hívtak, hogy Jóska kórházban fekszik.
Mentem, dühösen is, mondtam is a sofőrünknek, Pista bácsinak, hogy minek ment bele? De ő csak hallgatott, látszott, hogy engem tart hibásnak.
Aztán bementem a kórházba, Jóska ott feküdt, kék-zöld arccal, a lábán súly. Kérdeztem: Miért csináltad ezt?
Azt mondja: Érted.
Megszántam, de sajnáltam magam legalább annyira. Akkor a terhes nőket elküldték a munkáról. Vissza a faluba, és ott magyarázkodhattam volna, hogy nem Jóskáé a gyerek. Minek néztek volna engem? Egyébként őszintén se tudtam, kitől van a gyerek, Jóska is volt…
Hordtam neki a csomagokat a kórházba, de már csak kötelességből, nem szeretetből.
Egyik nap már bottal járt, mentem hozzá, ott álltunk az ablaknál, pizsamában, olyan öregesen, megtörve. Bámult kifelé, s azt mondja:
Ne válj el, menjünk el innen. A gyerek is az enyém lesz, senki másé.
Minek ez neked? mondtam.
Mert szeretlek válaszolta.
Hát, ahogy gondolod feleltem, aztán elindultam, éreztem, hogy néz utánam, de nem néztem vissza. Pedig öröm futott át rajtam: nem kell visszamenni a faluba, könnyebb lesz együtt a gyerekkel.
Aztán elköltöztünk Kecskemét mellé, Jóska a maga csendes módján helytállt a melóban. Gépész technikuma volt, hamar észrevették, főnök lett, mindig hozott valamit haza: kolbász, csoki, én se láttam addig olyat.
Dicsekedett: A feleségem várandós!
El is rejtettem a szemem. Kaptunk külön szobát, engem adminisztrátornak vettek fel.
Aztán mikor megszületett Soma, mindenki látta: fekete hajú, Ottóra ütött. Jóska persze semmit sem szólt, örült neki, majdnem meg is könnyezte, mikor hazahoztuk a babát.
Soma mindig nyűgös volt, sosem egészséges. Gondoltam is magamban, hát megérdemeltük. Jóska is kimerült, nem panaszkodott.
Egy évre rá megszületett Réka, tiszta Jóska, el is neveztük anyósáról.
De hogy mondjam, Jóskát nem szerettem se akkor, se később: se gyűlölet, se szeretet. Csak a gyerekek, örültem, ha segített. Ő meg mindenben: mosott, takarított, hagyott aludni engem.
Egyszer mosni akart, alig bírtam elvenni tőle a lavórt. Mit gondoltak volna a szomszédok: főnök, oszt közben asszonybugyit mos? Ő meg csak annyit mondott: A víz jeges, minek fázzon meg az asszony?
Igazából ez a túlzott gondoskodása egyre jobban bosszantott.
Soma, a fiunk, nagyobb korában már a rendőrségen jegyzett volt. Mikor odáig jutottam, ott ismertem meg a rendőrt, Tamást, jóképű, kedves, szót értett Somával, velem is. Jóska viszont sose volt képes fegyelmezni a fiút túl gyenge volt hozzá. Én már néha elővettem a szíjat is, ha kellett, különben az egész falut kirabolta volna. Apja nem hagyta, kivette a kezemből.
Aztán Jóskát továbbképzésre küldték Pestre. Akkor már lakásunk is volt Szegeden. Azt mondja: Ha akarod, nem megyek. Már sejtette, hogy baj van.
Mondtam neki: Menj csak.
Na, Tamás is rögtön jött, mondta: váljak, hiszen sosem szerettem. Hát, mit mondjak?
Itt kicsit hallgatott a történetmesélő, leseperte a falevelet az asztalról.
És te? kérdezte a másik, már tegeződtek, mintha régóta barátok lennének.
Egy ránc jelent meg a homloka közepén, nehéz volt erről mesélni.
Sokáig gondolkoztam… Akkor jött egy levél Jóskától, máig őrzöm. Senki nem tudja, de van. Leírta, hogy rájött: tönkretettem az életét, mert sosem szerettem, csak tűrtem. De ha azt írom, nem kell visszajönnie, akkor nem jön soha többet. Azt is írta, sosem hagyna cserben, felét küldi a fizetésének, minden marad nekem, boldogságot kíván, intézzek el mindent. Olyan levél volt, amiben nem volt szemrehányás, csak bánat. Az egészet magának tartotta meg, engem meg hagyott élni és örülni.
Lassan hullottak a falevelek a fák közül, meleg, tiszta őszi nap volt. A fekete kendős asszony törölte a szemét.
Mit sírsz? kérdezte a mesélő.
Hát, olyan az élet… Hát te? Elmentél a rendőrhöz?
Nem aludtam éjjel, hetekig. Soma se fogadott szót, én meg mindkettőnkkel elvoltam akadva. A levelet gyűrögettem. A gyárban, ahol dolgoztam, egy idősebb nő volt a főnök. Összebarátkoztunk. Mondja: Te, Panni, te buta vagy! Ilyen férfit aranyba kell foglalni.
Egy reggel úgy keltem, ráébredtem, hogy mit csinálok? Az az ember, mellettem élte le szinte az egész életét, és én…?
Visszagondoltam mindenre. Ahogy mindig mellettem volt, ahogy segített. Egyszer kórházba kerültem, nőgyógyászati műtét, nem sikerült jól, azt hitték már, hogy végem van. Átvittek a kórterembe, Jóska már ott volt. Mindenkit mozgósított, fogta a kezem, fizetett a nővérnek, hozta a gyógyszert.
Ha nincs ott akkor…
Egyszer még egy iszonyú hóviharban is elvitt egy elcserélt csomagot a következő faluba kézbesíteni. Győzködtem: hagyjad, de ő mondta: Azok is várták, reménykedtek, nekik kell. Végül megfagyott az arca, le is betegedett.
Akkor értettem meg, hogy senki sem kell nekem, csak ő.
Írjak neki? Ugyan, hogy hinné el? Annyi évig csak azt látta, hogy senkinek nézem. Hogy írjak érzéseket?
Tudtam, hogy ott Pesten már elhatározta, elhagy. Hitte, hogy valaki mást szeretek.
Ősz volt, pont ilyen, szép, meleg, kék ég. Mindent elintéztem, a gyerekeket elhelyeztem, és felültem a vonatra Pestre.
Utaztam, s mintha sosem érne véget az út, annyira vártam, hogy láthassam. Mindig csak a tekintete volt előttem olyan ismerős, olyan biztonságos. Már a kopaszsága, fülei, pocakja is kedves lett.
A címén azt mondták, ott tart előadást. Metron mentem, mindenhol őt kerestem a tömegben.
Nem engedtek be, csak a lépcsőn vártam, ácsorogtam. Ő meg kijött a csoportjával, sapkában, ballonkabátban, táskával. Megálltam, néztem, nem ismertem rá. Olyan büszkén jött. A többiek előtt nem mertem szólni, aztán csak elkiáltottam magam.
Visszanézett, megállt, tágra nyílt szemekkel nézett rám. Ott álltunk, néztük egymást, a falevelek hullottak, mint most.
Aztán futottunk egymás felé, a táskája leesett, papírjai szétszóródtak, de csak öleltük egymást, szó se jött a szánkra.
Mit is mondhattunk volna?
A többiek csak nézték, mondták is: Na, ez a szerelem! Száz éve együtt, mégis így találkoznak.
A fekete kendős teljesen elázott a könnyeitől.
És azóta minden rendben? kérdezte halkan.
Meddig minden?
Hát ő ott intett a sírra, ahol az asszony takarított. Ő az…?
Áh, nem-nem. Itt a fiunk, Soma nyugszik. Korán meghalt. Hiába, nem volt boldog élete. Börtönbe is került. Sok gondunk volt vele, aztán elkezdett inni…
A férjed él? kérdezte a másik reménykedve.
Él bizony, hála Istennek! Most is ő hozott ki ide, utána dolga volt. A lányunknak is segítünk néz körül , ott jön is, már keres. Jól elbeszélgettünk. Kellene, hogy hazavigyünk?
Á, én még körbenézek kicsit, köszönöm.
Jött egy középkorú, jókedélyű, kissé pocakos férfi, fekete dzsekiben, bőrsapkában, tiszta, kerek arcú, melegszívű. Kedvesen köszönt.
Elfáradtál, Jocó? Kicsit elfutkároztál? szedegette le a férjéről a szöszöket az asszony.
Ő már mindent összepakolt a fiuk sírjánál, felesége azonban kivette a kezéből a nehezebb zsákot, vigyázva a derekára, és maga vitte el.
Kézen fogva sétáltak le a sárga lombos temetőben, egymás mellett, nyugodtan.
Aztán a szürke sapkás visszafordult, intett a barátnőjének, férje is visszaintegetett.
Az asszony pedig a férje fényképét nézte a sírkövön, és azon gondolkodott, hogy az ember boldogsága nem születik csak úgy: csak akkor él, ha a szívedbe beengeded. Mert az egyetlen igazi boldogság az: szeretni, és szeretve lenni.
