Huszonöt éves vagyok, és két hónapja a nagymamámmal élek.
Anyukám egyetlen élő lánya azaz a keresztanyám hirtelen meghalt két hónappal ezelőtt. Addig a nagyi vele lakott; osztoztak egy lakáson, egy mindennapon, és a hosszú, tartalmas hallgatásokon. Én gyakran jártam hozzájuk, meglátogattam őket, de mindhármunknak megvolt a maga kis világa. Aztán amikor nagymama egyedül maradt, minden fenekestül felfordult.
A veszteség mondjuk ki nem újdonság nálam. Az anyukámat elvesztettem, mikor tizenkilenc voltam. Azóta megtanultam együtt élni a hiánnyal; valahogy olyan lett, mint a reggeli kávé: keserű, de megszokod. Apámat sosem ismertem, se nagy családi titok, se habos történet, egyszerűen csak nincs. Úgyhogy amikor a keresztanyám elment, kristálytisztán világos lett: most már tényleg csak én és nagyi maradtunk.
Az első pár nap a temetés után furcsán telt. Nagyi nem sírt örökké, de a szomorúsága ott volt az apróságokban: lassabban kelt fel, elfelejtette lekapcsolni a villanyt, csak ült a fotelben, és bámult ki a fejéből úgy, mintha egy régi magyar filmet nézne. Azt mondtam, majd maradok pár napot. Ezekből a napokból lettek aztán hetek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szépen berendeztem a ruháimat: már nem vagyok vendég.
Na persze a vélemények nem maradtak el Magyarországon mindenki ért mindenhez, főleg más magánéletéhez.
Egyesek szerint nagyon helyesen cselekedtem hát hogy hagyhatnék magára egy idős nőt, aki most temette el a lányát? Mások az élet nagykönyvét lobogtatják előttem, miszerint 25 évesen utazni kéne, randizni, élni az életet, nem mamókával tévézni. Megkérdezik, nem rossz ez nekem, nem érzem-e úgy, mintha csapdában lennék, vagy nem aggódom-e, hogy így végül mindig egyedül maradok majd?
Őszintén? Nekem egész más a nézőpontom.
Dolgozom, megtakarítok, vezetem a háztartást, elcipelem a nagyit a rendelőkbe, főzünk együtt, esténként a Barátok közt ismétléseit nézzük, vagy épp azon vitatkozunk, ki főzött jobban paprikás krumplit húsz évvel ezelőtt. Nem érzem, hogy bármiről lemondok. Inkább azt, hogy választok. Most éppen nincs párom, nem gyerekvállaláson vagy külföldre költözésen jár az eszem. Most a stabilitás számít, hogy ott legyek, és ne adjam tovább azt a vándorló hiányt, amit ránk hagytak.
A nagymamám az utolsó igazi családtagom, aki maradt. Anyám nincs, keresztanyám sincs, apám hát őt még a GPS sem találja. Nem akarom, hogy nagyi az utolsó éveit úgy élje le, mint egy tehertétel vagy egy útban lévő, magányos néni. Nem szeretném, hogy egyedül étkezzen, vagy úgy aludjon el, hogy senkije sincs.
Lehet, hogy később máshogy lesz, lehet, hogy utazok, szerelmes leszek, vagy egyszer csak összepakolom a bőröndöm. De most itt van a helyem. Nem kötelességből, nem vezeklésből. Egyszerűen szeretem a nagyimat és szeretem magamat is mellette.
És ti mit tennétek a helyemben?
