2023. december 26., kedd
Az ünnepek mindig is közel álltak hozzám, különösen a karácsony gyerekkoromban még a legkisebb részletnek is jelentősége volt nálunk. Mindig együtt ünnepeltünk a testvéremmel. Most negyvenegy éves vagyok, Gábor, az öcsém pedig harmincnyolc; együtt nőttünk fel Cegléden, egy szobán, titkokon, apró csínyeken, még a rossz időkön is osztoztunk. De mióta megnősült, valahogy eltűnt közülünk az a régi, megingathatatlan kötelék. Nehezen fogadtam el, hogy már nem ugyanaz.
Idén december elején már furcsa lett: Gábor nem hozott fel semmi szót a karácsonyról. Úgy szokott lenni, hogy hetekkel előtte egyeztetjük, kinél lesz a vacsora, milyen bejglit süssön anya, mikor esszük a halászlevet. Most viszont semmi. Hiányzott a megszokott meghívás.
Egy este megmakacsoltam magam. Ha nem szól, majd én megyek mondtam magamnak, hiszen a saját öcsém! December 24-én, este hat körül sms-t írtam neki: Mikor jössz értem, mikor indulunk? Nem válaszolt. Felhívtam, de kikapcsolt volt a telefonja. Kezdtem aggódni, valami belül összeszorult. Fogtam egy taxit, s elvittem magam Budapesten keresztül Gáborékhoz, Zuglóba.
Amikor megérkeztem, már az utcán hallottam a nevetést, a zene hangját, gyerekek zsivaját. A nappaliból meleg fény, terített asztal, ünnepi hangulat áradt ki. Kicsit megszeppentem; zavarban voltam, hogy így, előzetes nélkül becsöngetek, de végül vettem egy nagy levegőt és kopogtam.
Az öcsém nyitott ajtót. Egy pillanat alatt elhalványult az arca, átölelt gyorsan, szinte kényszeredetten. Jól látszott rajta a feszültség.
Hát, Eszter, mit keresel itt? Miért nem szóltál előre? kérdezte félmosollyal.
Csak ennyit tudtam felelni:
Nem hiszem, hogy nekem kellett volna előre szólnom. Mi változott? Mi történt?
Mielőtt behívott volna, hátrapillantott, mintha mérlegelne valamit.
Beléptem a nappaliba és mintha valaki jeges vízzel öntött volna le. Az asztalnál ott volt a sógornőm, Katalin, egész családja: unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, még a ház szomszédja is rengeteg ismerős arc, csak én hiányoztam a körből.
Katalin rám mosolygott elmésen udvariasan, de gyorsan visszafordult a töltött káposzta mellé, úgy tett, mintha nem is léteznék.
Leültem a kanapéra, szinte láthatatlanul. Ahogy ott csendben figyeltem, hallottam, ahogy Katalin a saját édesanyjának suttogta (talán azt hitte, nem hallom meg):
Mondtam neked, anya, hogy idejön és tönkreteszi az estét. Nem kell nekem ilyen emberek közé.
Ilyen emberek. Még most sem tudom pontosan, mire értette. Milyen vagyok én? Mit tettem, hogy ezt kapjam?
Kerestem a levegőt, csak végig akartam gondolni, hogy mi történt tartottam magam, hogy ne könnyek között törjek ki.
A testvérem is hallotta, láttam, ahogy lesüti a szemét. Odaült mellém, halkan mondta:
Ne törődj vele, Eszter. Ő ilyen…
Visszanéztem rá:
Milyen? Mit tettem neki? Idejöttem a testvéremhez, a saját öcsémhez karácsonykor, és úgy érzem magam, mint egy betolakodó. Mi lett velünk, Gábor?
Akkor elmondta végre az igazat:
Kati kérte, hogy idén ne hívjalak. Azt mondta, túl határozott vagy, mindenről megvan a véleményed, mindig segítenél, akkor is, amikor nem kérik Nem akartam veszekedést karácsonykor.
Szóhoz sem jutottam. A saját testvérem inkább mellőzött, csak hogy ne legyen konfliktus.
Nem csaptam botrányt. Felálltam és azt mondtam:
Ne aggódj. Hazamegyek.
Sírva kért, maradjak, de nem volt rá képes bennem maradni. Nem akartam ott lenni, ahol nem látnak szívesen.
A Dózsa György úti sarkon sétáltam, gombóccal a torkomban.
Otthon rizses csirkét melegítettem magamnak, leültem egyedül a vacsora mellé. Elővettem a régi karácsonyi képeinket, néztem, hogyan mosolygunk Gáborral gyerekként, amikor még minden rendben volt. Valami akkor eltört bennem; hiányzott, hogy ne védte meg azt a helyet, amit addig jelentettünk egymásnak.
Azóta sem beszéltünk erről. Néha ír, hogy majd egyik nap átjönne, de én még mindig nem tudom, akarom-e ezt, vagy hagyjam csak, hadd menjen minden a maga útján.
Egy biztos: idén karácsonykor nem voltam ott velük.
