-Ne zaklasson már utánam minden lépésemet! Mondtam már, hogy gyászolom a férjemet. Kérem, ne kövessen tovább! Kezdek félni magától! kiáltottam rá dühösen.
-Emlékszem De úgy érzem, ön nem csak a férje, hanem önmaga miatt is gyászol. Bocsánat nem hagyta annyiban udvarlóm.
A balatonfüredi gyógyfürdőben pihentem. Csendet akartam, csak a madarak énekét hallani, nem pedig kitartó, fárasztó férfiak közeledését. Alig pár hete halt meg hirtelen a férjem. Idő kellett, hogy magamhoz térjek, megértsem ezt a visszafordíthatatlan veszteséget.
Férjemmel, Zoltánnal épp lakásfelújításba fogtunk, minden fillért gyűjtöttünk hozzá, nem engedhettünk meg semmilyen extrát magunknak. És akkor Zoltán rosszul lett már a második szívinfarktusa volt. A mentő nem tudott segíteni. Miután eltemettem őt, egyedül maradtam befejezetlen lakással, tizenéves fiaimmal, Tamással és Péterrel, s gyászba fulladva. Hogy lehet ezt túlélni?
A munkahelyen kiutaltak nekem egy üdülési jegyet a fürdőbe. Nem akartam menni, négy fal közül sem kívánkoztam ki. A kollégák viszont unszoltak:
– Nem te vagy az első, s nem is az utolsó özvegy. Gondolj a fiaidra! Élni kell tovább, Ildikó! Menj csak, szellőzz ki, rakd rendbe a gondolataidat!
Így végül, nehezen, de elutaztam.
Zoltán halála óta negyven nap telt el. A szívemből még nem múlt el a fájdalom.
A fürdőben egy szobába osztottak be egy életvidám lánnyal, Csillával. Olyan derűt sugárzott, ami kifejezetten bosszantott: nem akartam megosztani vele a magam fájdalmát. Mire lenne szüksége ennek a fiatal lánynak az én sötét gyászomra? Körülötte épp egy animátor legyeskedett, ami nem csoda, hiszen a fürdőben mindenki elvált, özvegy vagy egyedülálló. Csilla viszont csak nevetett:
– Jaj, ne aggódjon miattam, Ildikó néni, nem most estem le a falvédőről!
És ez a kis “veréb” esténként röppent randizni, míg én egész héten át ki sem mozdultam a szobából. Olvastam is valamit, de nem tudom, mit, tévéztem, de semmit sem láttam.
Egy reggel csodás hangulatban ébredtem. Kinéztem az ablakon: madárcsicsergés, illatos nyári levegő Úgy döntöttem, sétálok egyet az erdőben, hallgatom a természetet. S akkor szembe jött velem egy ismeretlen férfi.
A menzán már korábban is feltűnt: alacsony, merész tekintetű, egy fejjel kisebb nálam, mintha mindent azonnal magának akarna. De kifogástalanul öltözött, borotvált, elegáns volt. Minden vacsoránál mélyen hajolt felém, én pedig csak illedelmesen bólintottam neki. Aztán egyszer mellém ült.
– Unatkozik, hölgyem? szólalt meg bársonyos hangon.
– Nem válaszoltam feszült arccal.
– Ugyan már, ne tagadja Önnek bánat ül az arcán. Talán segíthetek? erősködött.
– Pontosan. A férjem elvesztését gyászolom. Van még kérdése? töröltem meg a kezem szalvétával, jelezve, hogy részemből vége a beszélgetésnek.
– Sajnálom, nem tudtam. Részvétem. Azért bemutatkoznék: András vagyok sürgette sietve.
Látszott rajta, hogy fél elveszíteni ezt a lehetőséget.
– Ildikó mondtam vonakodva, s igyekeztem mielőbb elsétálni.
Most már minden vacsoránál odajött a kis harangvirág-csokorral a kezében itt ezek mindenütt nőttek. Be kell valljam, jól esett. De nem gondoltam kapcsolatra, nem érdekelt.
András azonban kitartó volt. Csatlakozott az esti sétáimhoz is. Én pedig egyre inkább kerestem a lapos cipőimet, hogy ne legyek még magasabb mellette. Őt egyáltalán nem zavarta az alacsony termete, sőt, a csillogó kopaszsága sem. Rájöttem, hogy a hangja az, amivel elbűvöli a nőket ilyen férfias, selymes bariton ritkán szólal meg. Úgy éreztem, lassan bekerültem a hálójába.
Táncolni jártunk, sőt, gyümölcsért is beutaztunk a városba. András többször próbált invitálni magához teára vagy vacsorára, de én keményen ellenálltam.
Végül András emlékeztetett:
– Ildikó, holnap utazol haza. Ma este bejössz hozzám, egy teára?
– Meglátom válaszoltam bizonytalanul.
Az utolsó este mégsem akartam megbántani, így felmentem hozzá. Az asztal szépen terítve, finom falatok illatoztak magamban mosolyogtam: biztos a menzáról hozta a legszebb evőeszközöket. András elegánsan hellyel kínált, s odakerült valahonnan egy üveg pezsgő is.
-Kezdjük, Ildikó? Nem tudom, hogy bírom majd a holnapi búcsút Add meg a címed, el fogok jönni! mondta elcsukló hangon.
– Másnap már úgyis elfelejtesz, tudom én a férfiakat. Mire iszunk, András? kérdeztem, lassan már mindent kész voltam megbocsátani.
– Nem érted? A szerelemre, Ildikó! A szerelemre! emelte magasra poharát.
Reggel egymás karjában ébredtünk. Miért voltam ilyen makacs? Miért nem engedtem be hamarabb? Mennyi időt vesztegettünk el! Aztán bepakoltam a bőröndömet
Elköszöntem szobatársamtól is. Csilla az ágyon kuporgott és sírva fakadt.
– Mi történt, Csilluskám? kérdeztem.
– Terhes vagyok, Ildikó néni. De nem tudom, kitől zokogta.
– Az animátor tette? próbáltam kideríteni.
– Nem tudom. Egy másik fiúval is találkozgattam Ő már házas vallotta be a kis veréb.
– Jobb lesz, ha felhívod a szüleidet. Menjünk be a fürdő igazgatójához, beszéljetek vele. Hogy engedtek el otthonról egyedül? korholtam aggódva.
Csilla sírva kikapott a szobából. Hát, neked is kijut a kalandból, szívem
Nem szerettem volna elmenni innen. Huszonnégy nap alatt minden megszokottá, otthonossá vált különösen András.
Megjött a busz, András búcsúztatott, kezében újabb csokor harangvirággal. Átöleltem, könnyek szöktek a szemembe. Most már vége a röpke románcnak. Úgy éreztem, ha szólna, hogy maradjak, mindent hátrahagynék érte
Andrással külön városban laktunk. Csak levélben tarthattuk a kapcsolatot. Egyik nap levelet kaptam András feleségétől. Tud rólam mindent, de hiába, úgysem lehet köztünk semmi, ő harminc, én negyven vagyok. Nem válaszoltam. Miért is tenném?
Fél év múlva azonban váratlanul megjelent nálam András. A fiaim meglepetten néztek rá, de udvariasan visszavonultak.
– András? Csak erre jársz, vagy? próbáltam leplezni várakozásomat.
– Vagy Nem zavarsz ki, Ildikó? toporgott az ajtóban.
A fiúk összenéztek, majd visszamentek a szobájukba.
– Gyere be. Mondd, mi hozott? Levél a feleségedtől? csipkelődtem.
– Bocsáss meg, Ildikó. Írtam neked, de a feleségem megtalálta a levelet Elváltunk.
– Nem tudtam, hogy nős vagy voltál. Akkor nem is lett volna köztünk semmi. Most meg? még mindig bizonytalan voltam.
– Hozzámszökhetnél, Ildikó! vágta ki váratlanul.
– Nem tudom. Látod, van két fiam. Mi lesz velük? Nem ugorhatok bele csak úgy bizonytalan voltam, de titkon örültem is.
– Gyerekek? Az jó! Nekem négyéves a lányom, Orsolya bólogatott elismerően.
– Hogyhogy? Itthagytad őt az anyjánál? kérdeztem elképedve.
– Nem úgy van. Hazahozom Orsolyát is, édesanyja az ital rabja lett. Szép nagy, boldog család leszünk! lelkendezett.
– Várj csak, milyen boldog család? Nem is ismerem még a lányod, máris anyát csinálsz belőlem? Lassíts egy kicsit! Megbeszélem a fiaimmal, aztán Na gyere, főzök valamit, vőlegény uram”! mosolyogtam rá.
Nagy család azért nem lettünk. Sok volt a vita, sértődés, hisz mindenki más természetű. Kevés az, aki enged a vitában, hajlandó hátralépni.
Az idő haladt.
A nagyobbik fiam, Tamás, és András lánya, Orsolya, felnőttként összeházasodtak. Nekünk pedig vágták a szemünkbe gyerekkori sérelmeiket, szemrehányásokat tettek, hogy hiba volt új családot alapítani. Tamás és Orsolya külön albérletbe költöztek.
Mi Andrással csak összenéztünk, vállat vontunk, és tovább szerettük egymást.
Eltelt egy év.
A gyerekek nem jöttek haza, Orsolya csak az apja névnapján hívta fel Andrást.
Három év múlva meghívtak minket magukhoz. Először kicsit aggódtunk, de elmentünk. Kiderült: megszületett a kisfiuk. A mi közös unokánk, Ildikó és András unokája.
Az ünnepi asztalnál Orsolya és Tamás bocsánatot kértek. Rájöttünk, mennyi minden történhet az életben. Meg kell tanulni megbocsátani. Tisztelni a szüleinket, akik életet és példát adtak nekünk. Ezért lett a fiunk neve Béla, mert legyen béke a családban.
Ilyen lett a mi újjászületett boldogságunk.
