Menj innen! ordította Bence.
Hát te hogy beszélsz, fiam Ilona néni, az anyósa, görcsösen kapaszkodott az asztal szélébe, fel akarva kelni.
Nem vagyok a fiad! Bence felkapta anyósa táskáját, és bevágta az előszobába. Még a szellemét se lássam itt!
Menj innen! tört újra elő Bencéből a kiáltás.
Mária összerázkódott. Soha, hat év alatt, nem hallotta férjét ilyen hangosan kiabálni.
Hát te hogy beszélsz, fiam Ilona néni lassan felegyenesedett, kapaszkodva az asztal szélébe.
Nem vagyok a fiad! Bence megmarkolta a táskát és bevágta a folyosóra. Ki innen, örökre!
…Annácska aludt, apró kezeit csillagként széttárva, mint egy kicsi mocsári tündér. Mária megigazította rajta a dunyhát.
Olyan jó volt állni és nézni a kis lányát. Évek teltek el vágyakozással, mennyi erőt adott, hogy anya lehessen.
Férje visszatért az éjszakai műszakból ezt a zajokból tudta az előszobában. Mária óvatosan kiment a gyerekszobából, betette az ajtót. Bence lerúgta a cipőt.
Fáradt volt, soványabb, túlontúl. Úgy hajtott, mint egy bivaly, hogy mielőbb letörlesszék a mesterséges megtermékenyítésre felvett bankhitelt.
Alszik? kérdezte halkan.
Alszik. Evett, aztán rögtön elaludt.
Bence magához húzta Máriát, arcát a nyakába temette. Sosem beszélt szerelemről, de Mária tudta, férje bolondul hálás neki.
Hálás volt, hogy nem ment el, nem hagyta ott más egészségesért, hogy boldoggá tette.
Tizenhat évesen a Bence átesett lábán átvitt mumpszon szégyellte elmondani az anyjának, hogy ott duzzadt és fáj.
Mire szólt, késő volt. A szövődmény majdnem teljes sterilitást okozott.
Anyád keresett mondta Bence tompán, keze szorítva ölelte.
Mária megfeszült.
És mit akar Ilona néni?
Jön. Délben itt lesz. Sütött pogácsát, azt mondja, nagyon hiányoztunk.
Mária sóhajtott, kibomlott férje karjából.
Bence, nem kéne Múltkor is sodródtam, ahogy sodát ajánlgatott irrigációra.
Mária, hát mégiscsak anya Az unokát akarja látni. Egy éve már, Annácskát csak fotón látta. Mégiscsak nagymama.
Nagymama Mária keserűen mosolygott. Aki a lányunkat csak szerzeménynek hívja.
Egy éve fogadták örökbe Annát. Egészséges újszülöttre itt sorstalan sorban lehetett megőszülni.
Segítettek az ismeretségek, egy vastag boríték az osztály szükségleteire, ügyes szülész nő.
A kislányt egy fiatal, megijedt iskolás szülte, akinek a gyerek tönkretenné az életét.
Mária máig emlékezett: aprócska csomag, három kiló, kék szemek, bontatlan titok.
Akkor legyen fordult meg Mária. Jöjjön. Elviseljük. De ha megint kezdi
Nem fogja ígérte Bence.
Ebédre jött Ilona néni. Belépett a lakásba, s kitöltötte a teret, mint a palacsinta a serpenyőt.
Nagydarab, zajos, falusi lelkesedéssel, amivel akár a lovat is megállítaná, a házat eloltaná, vagy egy egész utcát felbolygatna.
Jaj, szentséges ég! sipákolt már az előszobában, letéve a kockás táskát. Hát ez az utazás! A vonat fülledt, a metrón tülekedés.
Mit másztatok ilyen magasra? A lift zug, zörög, azt hittem, meghalok!
Jó napot, anya Bence puszit nyomott az arcára, elvette a táskát. Gyere, moss kezet.
Ilona néni levette a kabátot, előbukkant a virágmintás ruha, mely szorosan feszült testén, s már Máriát pásztázta tetőtől talpig, mintha lóvásáron volnánk.
Szekusz, Mária, vágott oda. Tiszta átlátszó lettél, csontot-darabot mutatod. Min fogja tartani az embered?
Látom, Bence is visszafogyott. Nem eteted rendesen? Magadnak zöldsalátát, a férfit éhezteted?
Bence jól eszik, vágta vissza Mária, arca égve. Tessék az asztalhoz ülni.
A konyhában Ilona néni kibontotta a nagy táskát: előkerültek a pogácsák, egy üveg savanyú uborka, egy darab szalonna.
Tessék, egyél. Ebben a városban minden csak vegyület, műanyag a szádban.
Lerogyott az asztalhoz, könyökkel nyomva a laminált felületet.
Meséljétek már! Hogy éltek? A hitleveleket már leperkáltátok a kísérletetekre?
Mária belemarkolta a villát. Kísérletek! Így hívta azt a hat évnyi fájdalmat, reményt, csalódást.
Majdnem, anya, morogta Bence, szedve magának salátát. Ne a pénzről.
Miről beszéljünk? csodálkozott Ilona néni, harapva a pogácsát. Az időről? Falun, a sógorodnál, Károlynál, megszületett a harmadik kisbaba.
Kislány, egészséges, tüneményes! Négy kiló! Tánya, a húg, meg ikrekkel terhes. Na, ez a fajta igazi vérvonal!
A mi vérvonalunk, Benyám, erős. Mi szülünk, az biztos. Ezenféle, ha a gén nincs elrontva
Mária lassan lepakolta a villát.
Ilona néni, ezt a témát százszor megbeszéltük. Nem rajtam múlik. Orvosi eredmények vannak.
Ugyan! legyintett Ilona néni. A paksamétát is csak a pénzért írják. Mumpsz! Ugyan!
Faluban a fiúk átestek rajta, s mindnek hét gyereke.
Csak a feleséged csinált belőled hisztit, hogy leplezze a baját!
Anya! Bence rácsapott a szúrra. Elég legyen!
Ilona néni teátrálisan markolt szívére.
Anyádnak ne kiabálj! Ötöt neveltem, tudom, mi az élet. Látom, sovány, gyermek-csípő. Honnan jöhetne gyerek? Magtalan!
Mi boldogok vagyunk, anya, mondta csendben Bence. Van egy leányunk, Annácska.
Leány fújt Ilona néni. Mutassátok akkor!
Átmentek a gyerekszobába. Annácska ébren ült az ágyikóban, ujjait egy plüss macin pörgetve.
Ismeretlen nénit látva összeráncolta szemöldökét, de nem sírt. Rendkívül nyugodt természet volt.
Ilona néni odalépett az ágyhoz. Mária mellette állt, kész bármikor védeni a gyerekét az anyóson bármi kisülhet!
Hosszasan nézte a kislányt, hunyorgott. Aztán kinyújtotta kezét, az arcához ért. Anna elhúzódott.
Szóval, milyen fajta ez? elégedetlenkedett Ilona néni. Fekete szemek. Mi mind világos szeműek vagyunk.
Sötétkékek a szemei javította Mária.
És az orra? Burgonya! Neked, Mária, hegyes, Bencének egyenes. Itt meg
Kihúzta magát, kitörölte a kezét, mintha maszatos lenne.
Idegen vér ez az idegen!
Visszamentek a konyhába. Bence vizet töltött, keze remegett.
Anya, hallgass meg kezdte halkan Bence. Mi szeretjük Annát! Dokumentumunk van, szívből mindenhogyan a miénk.
Még próbálni fogunk sajátot. Orvos azt mondja, van esély, kevés, de van. Ám ha nem lesz mi már család vagyunk.
Ilona néni száját összeszorítva ült. Szinte feszítette. Öt gyerek anyjaként, tizenkét unokával, fizikailag fájt látnia, hogy fia idegenre pazarol.
Szerencsétlen vagy te, Bence lehelte végül. Ó, szerencsétlen! Harmincöt vagy. Férfi a javából. Erre dajkálsz egy tévedést!
Ne nevezzed így! vágott vissza Mária.
Mi volna? Ilona néni testével fordult Máriához. Hercegnőnek?
Te csak csendbe maradnál! Nem tudsz szülni, eltérítetted a férfit, még fizettetek is Megvettétek, mint kismacskát a piacon!
Ez a mi kislányunk!
Lány az, ha saját! Ha átmulatsz, ha émelyegsz, ha megszülsz fájdalomban!
Ez meg intett a gyerekszoba felé. Anyás-babás játék. Kész holmit vettetek. Valami csavargó tini gyerekéből.
Hiszel, hogy fejszével írt gén változik? Nő majd, mutatja majd az égt az Opál utcában. Elcsatangol! Mint az anyja! Add le, míg nem késő!
Mária látta, ahogy férje pupillája kitágul. Bence lassan felállt.
Ki mondta halkan.
Ilona néni elcsodálkozott.
Mi?
Menj innen! ordította Bence.
Mária megborzongott. Soha, hat év alatt, így még nem hallotta őt.
Mi van, fiam Ilona néni kapaszkodótt az asztalhoz, fel akarva állni.
Nem vagyok a fiad! Bence felkapta a táskát, és kivágta a folyosóra. Egy jottányit se legyen itt a szellemed! Leadni? Gyereket leadni?
Összekevered az embert a cikkel? Ez az én lányom! Az ENYÉM! És te te
Lihegett.
Szörnyeteg vagy, nem anya! Menj vissza a faludba, számold a fajtádat! Hozzánk soha, többet nem gyere!
A gyerekszobából sírás hallatszott. Mária az ajtóhoz indult, de megállt, ahogy az anyós arca színt váltott pirosról szürkére fakult.
Ilona néni tátott szájjal kapkodott levegőt, mint hal a partra dobva. Szívére szorította kezét, görcsösen markolva a ruháját.
Bence hörögte. Ég Ég
Szédelegve borult oldalra, ledöntött egy széket, mint gabonazsák. A dörrenés összeolvadt a gyerek sírásával.
Mária mentőt hívott. Bence térden ült anyja mellett, reszkető ujjal gombolta ki a ruha nyakát.
Anyu, mi van veled? Vegyél levegőt! Anyu!
Ilona néni hörgött.
A mentősök hamar érkeztek. Már az előszobából kiáltotta a mentőorvos:
Infarktus. Kiterjedt. Hordágy! Gyorsan!
Amikor a mentők eltűntek, Bence a folyosón ült a padlón, hátával a falnak. Anyja otthagyott kendőjét nézte, ami a komódon hevert.
Én öltem volna meg? súgta.
Mária mellé telepedett, megfogta a jeges kezét.
Nem. Ő maga. A gonoszságával.
Pedig csak anya
Oda akarta dobni a lányunkat, mint hibás árut. Bence, ébredj! Családodat védted!
Bence zsebében egy óra múlva rezgett a telefon. Tánya, a húg hívta. Károly, a báty is kereste. Nem vette fel.
Aztán jött egy üzenet a nagynénitől:
Anya intenzívben. Orvos azt mondja, kevés az esély. Megölted te, átkozott! Legyen átok rajtad! Kiátkozott a család! Ne gyere soha!
Ez volt. Nekem nincs már családom.
Mária átkarolta, érezte, remeg férje teste.
Van mondta keményen. Van engem, van Annácska. Mi vagyunk a családod! Igazi! Kitartó! Sose hagyunk cserben.
Felállt, húzta kézen.
Gyere, etetni kell Annát. Megijedt.
Este a konyhában ültek. Lányuk, megnyugodva, a szőnyegen építette a fakockákat. Bence nézte, mint először látja.
Tudod, mondta hirtelen anyának valamiben igaza volt.
Mária összerezzent.
Miben?
A gén nem kenhető szét. Csakhogy a gén nemcsak szemszín, vagy orrforma. Szeretet is, képesség szeretni.
Anyának öt gyereke van, de szeretet benne mint a kőben. Talán én is örökbe fogadott vagyok? Hát hisz én tudok szeretni Ugye, Annácska?
Felemelte a lányt, ölébe vette. Anna megfogta orrát, nevetve szólt:
Apa! mondta tisztán.
Először mondta így. Addig csak ba-ba vagy ma-ma volt.
Bence dermedt. A nap elfojtott könnyei peregtek le, hullottak a rózsaszín rugdalózóra.
Apa! ismételte ő. Igen, kicsikém. Én vagyok az apád. És soha senkinek nem adlak oda.
Anya felépült, de Bence többet nem beszél vele. Rokonnak ő most főellenség.
Máriának szégyen vallani, de boldog így. Sokkal könnyebb szidás, örökös sérelmek nélkül.
Minek ilyen rokonok? Nélkülük is jó
Mit gondoltok az anya monológjáról? Írjátok meg kommentben, nyomjatok egy lájkot!
