Amit megvágsz, azt nem kapsz vissza – Avagy Taiszia útja a nehéz menyasszonyi ruhától a szabadság illúziójáig: egy ukrán-magyar életmese szerelmekről, Odessza–Budapest vonalon, nehéz döntésekről és arról, hogy mi marad a boldogságból, ha mindent elveszítenünk kell

AMIT MEGRÖVIDÍTESZ, AZT NEM HOZHATOD VISSZA

Amikor Eszter mutogatta az esküvői fényképeit az ismerőseinek, mindig megjegyezte:
Ó, mennyit kínlódtam ebben a ruhában! Gyönyörű volt persze, de nehéz és kényelmetlen! Ha egyszer még megházasodnék, csakis valami könnyed, légies menyasszonyi ruhát választanék.
Mindenki biztos volt benne, hogy Eszter csak tréfál. Vele együtt nevetett mindenki. S valóban, Eszter csak humorizált. Ismerősei tudták, hogy Eszter szerelemből ment férjhez. Valódi nyári flört volt az egész. Eszter 21, Miklós 28 éves volt.
…Augusztus, simogató Balaton, friss fehérbor, csillagos ég, szerelem a levegőben… Mindez szépen összeért, s végül jelentkeztek is az anyakönyvvezetőnél. Persze, előbb Miklósnak el kellett válni a második feleségétől, Eszternek pedig elköltöznie vőlegénye szülővárosába.
BudapestSiófokBudapest ez a vonal lett Eszter számára tíz évre az otthonosság határvonala.
De az elején a fiataloknak lakást kellett bérelniük. Miklós odaadta a saját lakását második feleségének, aki megfenyegette, hogy gyógyszereket szed be, vagy savval önti le a harmadik feleséget, netán kiugrik az ablakon, ha nem tér vissza!
Ám idővel a második ex-feleség elcsendesedett. Talán Miklós megígérte, hogy visszajön hozzá? Az első házasságról nem szeretett Miklós mesélni. Az másfél évig tartott, nem illettek össze Aztán feleségét sikeresen hozzáadta a legjobb barátjához. Mindenki elégedett lett, ő maga is.
A második házasság valamivel tovább húzódott. Három év is elég volt, hogy Miklós felismerje párja félelmetes természetét. Az asszony gyerekeket sem akart emberkölyköknek hívta őket!
Esztert mindez nem nagyon érdekelte. Tele volt önbizalommal, céltudatos volt, biztos a szépségében és egyediségében. Miklós a tenyerén hordozta, úgy érezte, már a földi mennyországban él. Ha virágot vitt, akkor csokorral, ha bundát, akkor egyszerre hármat, cipőt, csizmát már nem is számolták. Eszter annyit cserélgette őket, ahányszor csak akarta. Miklós elvitte Esztert Londonba, Párizsba, Montenegróba is hogy világot lásson, feltöltődjön, mielőtt megszületik első gyermekük.
Hamarosan meg is született a kislányuk, Juliska. Amíg Eszter vele foglalkozott, Miklós vett egy házat, és mindennel berendezte azt odafigyelve minden apróságra. Az ő szeretett lányainak!
Boldogan köszöntötték az új otthont. Juliskát bölcsődébe adták, Eszter pedig nagyakarattal látott neki az önképzésnek. Mégis mindig Budapesten akart tanulni ott voltak a barátnői, az édesanyja, sőt még az idegenek is közvetlennek tűntek. Az ismerős hársak alatt béke lakozott.
Juliskát rendszerint anyósára, Miklós édesanyjára bízta, aki rajongott az unokájáért. Tanulmányi félévek alatt Eszter a szeretett Budapesten lakott Miklós pedig féltékeny lett, gyakorta meglátogatta Esztert, véletlenül bukkant fel a városban, furcsa, gyerekes trükkökkel próbálta meglepni őt. Pedig Eszter szemmel láthatóan nem adott okot semmiért Legalábbis ezt hitte mindenki.
Csak hát Eszter állandóan menekült a családi kötöttségek elől. Mindig inkább tanult volna, csak mosogatni, felmosni ne kelljen, férjjel, gyerekkel ne foglalkozzon. Úgy vélte, az élet rövid és elillan, és miért is ő, ilyen okos és szép, pazarolná felesleges apróságokra?
Egy idő után Eszter táskája alján három diploma feküdt mindegyik piros. Legfőbb végzettsége pszichológus. Minden iratot magával hordott, mert lelkesen keresett munkát. Miklós viszont tiltakozott:
Hát nincs elég pénzünk? Megőrülök, míg estére hazaérsz a munkádból! Eszter, inkább vállaljunk még egy gyereket! Fiú vagy lány, mindegy. Csak legyél velem!
Eszter nem akart többé anya lenni. Úgy érezte, a feladata teljesítve van lányt adott a férjének, életet adott Juliskának. Több már minek? Anyósa, hallgatva Eszter boncolgató érvelését, felajánlotta: majd ő neveli fel az unokát, amíg felnő Eszter.
Nincs időd a lányoddal foglalkozni, te inkább életed végéig tanulnál és a fellegekben járnál mondogatta. A gyereknek pedig szeretetre, odafigyelésre van szüksége. Eszter habozás nélkül ráhagyta S rögtön hazautazott Budapestre, anélkül, hogy Miklóst előre értesítette volna. Majd felhívom Pestről gondolta.
De Budapesten már várta Miklós. Igen, kiismerte már felesége cseleit.
Eszter, és Juliska? Miért vagy itt, Siófok helyett? Van valakid? faggatózott felháborodva.
Mikikém, ne aggódj! Nincs szeretőm, nincs kísérőm. Egyszerűen unatkozom melletted, érted? Szabadságot akarok! mondta Eszter teljes nyugalommal.
Szabadságot? Tőlem és a lányodtól? Hová lett a szerelem? Elfújta a szél? Talán csak egy időszakos válság? Át fogjuk vészelni, Esztikém próbálta győzködni Miklós.
Nem vészeljük mondta ki a végszót Eszter.
Miklós anyósához fordult segítségért, de csak a vállát vonogatta:
Mit tehetnék én? Ti döntsetek! De Esztert nem tudod megingatni, vejem. Olyan makacs, mint a szikla!
Miklós egyedül ment vissza Siófokra. Nem tudta, mit csináljon. Hogyan lehetne észhez téríteni Esztert? Hogyan egyesíthetné újra a családot? Némán ostorozta magát: Hiába próbálom Lehet, hogy nem vagyok elég jó.
Röpültek a napok, hetek Eszter nem ment haza, a telefonhívásokra röviden, hidegen válaszolt: Jól vagyok.
Az idő viszont haladt tovább
Végül Miklós nagy elhatározással eladta a házat, összepakolt, és Juliskával Budapestre költözött mindent megtett a családért.
Eszter közönyösen fogadta az ötletet, próbálta lebeszélni férjét. A gyermek miatt? Minek felzaklatni? Új iskola, barátok hátrahagyása Meg hát, a nagymama Márti néni sem örülne. Számára ezek csak ürügyek voltak: Eszter élvezte a szabadságát, esze ágában sem volt feladni. Szállni, mint madár az égen ez lett a jelszava. Saját vállalkozást indított: varrodát nyitott, lakást bérelt. Volt néhány hódolója is unatkozni nem volt ideje. S ekkor jelent meg ismét a férj és a lánya Minek? Eszter legszívesebben kitörölte volna a múltat az emlékeiből. Szilárd maradt a döntésében, mintha nem is vele történt volna mindaz, hanem egy másik nővel.
Miklós nem hallgatott Eszterre Budapestre költözött Juliskával. Mai napig remélte, hogy a család még újra összeállhat. Hiszen a szerelme sem hunyt ki teljesen.
Először még rendszeresen találkozott Eszterrel munkából hazamenet, hozta a lányukat (aki egy az egyben hasonlított anyjára). Hiába. Eszter olyan rideg volt, szinte kőszobor. Semmi sem mozdította meg. Végül kimondta:
Miklós, kérlek, hagyj engem békén! Itt az ideje a válásnak. Juliskát néhanapján befogadhatod.
Juliska akkor már 11 éves volt. Nem volt szüksége menedékre. Volt szerető apja és nagyanyja, aki mindennap imádkozott érte. Azért szerette az édesanyját, de nem értette, miért mondott le róla Eszter önként.
Az idő halad Megállítani senki sem tudja.
Az élet megy tovább. Mindenki megkapja, amit érdemel.
Miklós abbahagyta a halászatot a szikkadt parton. Már rég tudta, Eszter szívét nem érheti el.
A sors végül megajándékozta egy egyszerű asszonnyal. Két lábbal állt a földön, semmiféle magas röptet nem kívánt. Most falun élnek Miklós új feleségével, akinek két fia van az előző házasságból.
Kiderült, hogy nem kell neki sem London, sem Párizs, sem száz pár cipő. Egy gumicsizma a sárban, meleg kabát az állatokhoz, és hogy a gyerekekből rendes ember váljon ezt szerette volna mindössze.
Miklós jól érezte magát, megnyugodott, békére lelt ilyen asszony mellett. (Ahol egyszerűség van, ott száz angyal is akad, ahol bonyolítják, ott egy sem.) És hamarosan kislányuk született Miklós végre valódi boldogságot talált. Negyedszerre ugyan, de eljött az igazi, tiszta szeretet. Az első három házasságról nem akart többet beszélni.
Eszter édesanyjával lakik, anyja házában. Egyik üzlettársa csillagokat ígért az égről, aztán úgy lehúzta, hogy szinte mindene odalett. A varroda tönkrement, a korábban tolongó kérők pedig mind felszívódtak.
Kérők jöttek-mentek végül mind eltűntek. Eszter most iskolapszichológusként dolgozik ezért tanult eleget. Nem bán semmit. Bár az emberi lélek mély, feneketlen Ki tudja, egyszer még Eszter, a szabad madár lelkében is fellobban a megbánás egy szikrája?
Juliska már férjnél van (igen, az évek elrepülnek, a kislány nagylánnyá érett), nagymamánál él, aki nevelte őt gyerekkorában, Siófokon.
Az esküvő napján Juliskán könnyed, légies menyasszonyi ruha volt. És hogy ki ajándékozta neki ezt? Az anyja, EszterAz öreg Miklós. Csendben, szerényen, mintha csak egy futó vendég volna, akit szél sodort be az ünnepre. Amikor Juliska megköszönte neki, ő csak annyit mondott:

Az igazi öröm az, ha végre valaki más boldogságát láthatod. Nekem ennyi is elég.

A násznép táncolt, a Balaton fodros tükrén visszaverődött a holdfény. Eszter a hátsó sorban állt, halvány mosollyal, miközben lányára nézett. Szemeiben büszkeség és valami megnevezhetetlen, halkan sajgó üresség csillant.

Juliska táncolt, repkedett madárkönnyű ruhájában mintha Eszter minden ki nem mondott álma teljesült volna az ő boldogságában. Egy pillanatra anyja és lánya szeme összevillant, és ebben a töredékmásodpercben minden harag, minden hiány és csalódás mintha tovatűnt volna.

Eszter akkor először érezte igazán: vannak dolgok, amiket nem hozhatunk vissza de talán, ha elengedjük, mégis lesz miből reményt varrni. Lágyan, mintha friss szellő simítaná arcát, gondolatban suttogta: Repülj, kislányom, szabadon hisz ezért küzdöttem, akkor is, ha mást hittek.

A zene szólt tovább, az öröm körbejárt, mint a borospohár, s míg kint a nyári ég lassan beleolvadt a hajnalba, mindenki tudta: most egy lánc csendben összekapcsolódott ott, ahol rég elszakadt.

És a jövő végre új lapot nyithatott.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

4 + twenty =

Amit megvágsz, azt nem kapsz vissza – Avagy Taiszia útja a nehéz menyasszonyi ruhától a szabadság illúziójáig: egy ukrán-magyar életmese szerelmekről, Odessza–Budapest vonalon, nehéz döntésekről és arról, hogy mi marad a boldogságból, ha mindent elveszítenünk kell
Toată familia o conducea pe bunica bătrână. Nimeni nu mai încerca să ascundă că prezența ei îi obosise. Vorbeau deschis, fără rușine. Se bucurau că, în sfârșit, a sosit primăvara — ceea ce înseamnă că ea va pleca la țară și nu se va întoarce prea curând.