A sógornőm nyaralni ment egy magyarországi üdülőhelyre, amíg mi felújítottunk, most pedig igényli a kényelmes lakhatást nálunk Javasoltam, hogy én és a sógornőm együtt fizessünk a ház felújítására, de ő akkor visszautasította az ajánlatot. Most viszont nálunk szeretne lakni, mivel az ő része lakhatatlan. Ez az ő hibája! A ház a férjem nagymamájáé volt, halála után a férjem és a húga örökölte. Az ingatlan már öreg volt, de mi elhatároztuk, hogy felújítjuk, és ott fogunk lakni. A háznak két bejárata is volt, így két család is élhetett benne békességben. Az udvar és a hátsó kert közös tulajdon. Mindkét oldalon ugyanannyi szoba volt. Az örökség megosztása a házasságunk után történt teljes egyetértésben. Az anyósom rögtön lemondott a tulajdonrészéről, mert városi élethez szokott. Mindkét gyerekének azt mondta – kezdjetek vele, amit akartok. A férjem és a sógornőm férje összefogott, pénzt szereztek, megjavították a tetőt, megerősítették az alapokat. Mi többet is szerettünk volna felújítani, de a sógornőm dühös lett – ő nem akart ebbe az „öreg kunyhóba” pénzt beletenni. A férje inkább visszahúzódott és nem vitatkozott vele. Én és a férjem már elterveztük, hogy ott fogunk élni. A falu nincs messze a várostól, autónk is van, tehát a bejárás sem gond. Egy egyszobás lakásban laktunk korábban, vágytunk már egy saját házra, de újat építeni túl sokba került volna. A sógornőm számára ez a ház csak egy nyaralónak számított – nyaranta akart kijárni grillezni, pihenni. Azt mondta: ne számítsunk rá. Négy év alatt teljesen felújítottuk a mi részünket. Természetesen hitelt is kellett felvennünk, de ez volt az álmunk. Fürdőszoba, központi fűtés, új villanyhálózat és ablakok, kifestettük a loggiát. A munkák véget nem értek, de kitartottunk. Sógornőm közben csak utazgatott, nem érdekelte, mit csinálunk, vagy mi lesz az ő részével. Teljes mértékben élte a saját életét. Később viszont született nála egy gyerek, és elment gyesre. Ekkor abba kellett hagynia az utazgatást, és pénzből is kevesebb volt. Eszébe jutott az ő házrészről: kisgyerekkel jobb lenne a falu, kint lehet futkározni. Addigra mi már beköltöztünk és kiadtuk a lakásunkat. A ház másik feléhez hozzá sem nyúltunk – az évek alatt teljesen leromlott. Nem tudom, hogyan akart ott élni fűtés nélkül, de egy bőrönddel megjelent és kérte, hadd maradhasson nálunk egy hétre – beengedtem. A fia nagyon zajos, ahogy ő maga is, semmire sem figyel oda. Otthonról dolgozom, így zavart, ezért ideiglenesen egy barátnőmhöz költöztem. Ez akkor az ő érdekében is jó volt. A körülmények úgy hozták, hogy majdnem egy hónappal később tértem vissza. Amikor hazaértem, a sógornőm még mindig ott volt, teljesen otthon érezte magát. Megkérdeztem, mikor akar már elköltözni. – Hová menjek? Kisgyerekkel vagyok, nekem itt jó – mondta. – Holnap beviszünk a városba – válaszoltam. – Nem akarok városba menni. – Ha már a házadban még csak takarítani sem voltál hajlandó, akkor menj vissza, ez itt nem hotel. – Milyen jogon küldesz el? Ez az én házam! – A te házad a fal túloldalán van, menj oda. Megpróbálta a férjét is ellenem hangolni, de ő is közölte, hogy már túl régóta vannak nálunk. Ő megsértődött és elment. Pár órára rá anyósom hívott: – Nem volt jogod elküldeni, az is az ő tulajdona. – Maradhatott volna a saját részén, ott a ház úrnője – mondta a férjem. – De hogyan lehet ott élni kisgyerekkel? Se fűtés, a WC is kint van. Gondoskodhattatok volna a húgotokról. A férjem ekkor kiborult, és elmondott anyósának mindent – hogy felajánlottuk a közös felújítást, olcsóbb lett volna, de ő nem akarta. Most mégis mi vagyunk a rosszak? Végül azt ajánlottuk, adja el az ő részét az én anyámnak. Beleegyezett – de olyan árat kért, hogy abból tökéletes állapotú házat is vehetnénk. Ez sem tetszett. Most már csak a vita van. Anyósom állandóan megsértődött, Alina pokolba kívánható. Ritkán jönnek, de akkor hangos bulikat tartanak, rongálnak, bosszantanak. Végül elkezdtünk teljesen elkeríteni az udvart. Nem kötünk többé kompromisszumot – ezt a sógornőm akarta.

Az egész olyan volt, mintha egy feszült magyar filmdrámában ragadtunk volna. Amikor az apósom elhunyt, a férjem szemében égett a könny, de a falusi ház, amit ketten ő és a nővére, Veronika örököltek, ezer emlék súlyát is hordozta. Minden sarok, minden repedés a falon egy nagyanyai puszit, egy gyermekkori titkot rejtett.

A ház, Ócsa csendes szélén, két különbejárattal készült, épp, hogy két család is elférjen egymás zavarása nélkül. A kert és az udvar közös, a rosszul tartott kerítésen túl csak a mezők és a szél.

Az örökség szétosztása békésen zajlott, már házasok voltunk a férjemmel, Gergővel, mire sor került rá. Anyósom, Jolán néni rögtön visszautasította a házat ő pesti lány, megszokta a kényelmet, a társasházak zajos nyugalmát. “Döntsetek, gyerekek, ahogy nektek jó” mondta, és ezzel le is zárta a részvételét.

Gergő, meg Veronika férje, Sándor, dolgoztak pár évet, hogy legalább a tetőt rendbe hozzuk, meg a ház alapját megerősítsük. De a felújítás gondolatát Veronika mindig hevesen elutasította. “Nem öntök pénzt ebbe a putriba!” fortyogott, miközben Sándor csak lesütötte a szemét. Soha nem mert ellentmondani.

Számunkra viszont a ház reményt jelentett. Kicsi, egy szobás albérletből néztünk ki egész nap a város szögletes ablakán, miközben arról álmodoztunk, hogy lehet majd egy saját otthonunk. Az új ház építésének gondolata iszonyúan drága és elérhetetlen volt, így mindent ebbe az örökségbe fektettünk.

Veronikának viszont Ócsa csak egy nyári menedék volt, ahol a Dunán csónakázhat, bográcsozhat barátokkal, míg mi sárga körmű kézzel mázoljuk a falakat. Már előre szólt: “Ne számítsatok rám!”

Négy évig tartott a küzdelem hitelből, éjszakánként túlmunkából, verejtékkel és csalódásokkal. Megcsináltuk a fürdőt, korszerű fűtést szereltünk fel, kicseréltük a nyílászárókat, új vezetékek kerültek a falba, festettük a teraszt, míg végül beköltöztünk. Veronika akkor épp Görögországban nyaralt, közben le se nézett ránk, és rá se nézett saját birtokára.

Aztán született egy kislánya, és ezzel minden megváltozott. Kevesebb lett az utazás, a pénz fogyni kezdett. Egyszeriben újra eszébe jutott a házrésze, mikor a pesti panelben már fullasztó volt a levegő és tehetetlenül nézte, ahogyan a gyerek szenved a négy fal között.

Mi már rég bent laktunk, a lakásunkat kiadtuk. Veronika évekig hozzá sem nyúlt a saját részéhez, így az lassan teljesen lerobbant se fűtés, se komfort, csak pókhálós, nedves falak. Egy napon, bőrönddel a kezében állított be: “Maradhatunk néhány napot, amíg rendbe teszem a folyosót?” Mit tehettem? Beengedtem.

A gyerek állandóan lármázott, Veronika pedig úgy viselkedett, mintha mindig is ott lakott volna. Nem nézte, mennyit dolgozom otthonról, nem érdekelte, mikor van csendidő. Végül menekültem egy hétre barátnőmhöz, amíg Veronika eléldegélt a kényelmes, felújított részünkben. Úgy tűnt, kényelmesen beilleszkedett a mi életünkbe, esze ágában sem volt elmenni.

Miután anyukám kórházba került, hirtelen vissza kellett mennem a házba. Alig hittem el, amikor Veronika még mindig ott volt és ráadásul megszokta, hogy körülötte forog a világ. Megkérdeztem, meddig szándékozik maradni.
Hová menjek? Kicsi gyerekkel nem tudom hol máshol lakni, jól elvagyunk itt vágta rá.
Holnap visszaviszünk a városba feleltem halkan, de határozottan.
Nem akarok visszamenni.
Ha már a házadra sem vigyáztál, legalább itt tarts rendet!
Hogy mersz kidobni? Ez az én házam!
A tiéd a fal túlsó oldalán van, ott vagy az úrnő!

Megpróbálta Gergőt is maga mellé állítani, de ő is elunta már a helyzetet.
Ezután nem sokkal anyósom is hívogatni kezdett:
Jogod sincs kirakni a Veronikát, az is az ő háza!
Maradhat a saját részén, ott ő a gazda mondta a férjem higgadtan.
És hogy éljen ott kisgyerekkel? Se fűtés, se rendes vécé, legalább segítenétek neki!

Ekkor Gergő robbant: “Sok éve megmondtuk, közösen újítsuk fel, még olcsóbb is lett volna, de visszautasította. Most meg mi vagyunk az áldozatok?”

Felvetettük Veronikának, hogy talán édesanyám megvenné tőle a házrészét, így minden rendeződne. Lepattintott minket egy olyan árral, amin már egy teljesen új házat vehettünk volna a környéken. Innentől nem beszéltünk.

Azóta csak balhé van, anyósom minden nap fel van háborodva. Veronika ritkán jön, de ha jön, hangos bulit csap, bosszant minket, a kertben rombol. Végül eldöntöttük, hogy felhúzunk egy kerítést a két rész közé többé nem engedünk, elég volt a megalkuvásból. Pontosan ezt akarta ő.