Az albérletet a fiam vette: így szólt az anyós álmom
Az ELTÉ-n ismerkedtem meg a férjemmel. Mindketten húszévesek voltunk, frissen felvételiztünk. Már első nap felfigyeltem rá: erő lakott benne, ész, s ami a legfontosabb, szíve is nagy volt. Barátság szövődött köztünk, akkor még nem tudtam, hogy e barátság mögött mennyire mélyebb érzések lapulnak bennem.
Eltelt pár hónap, s mi már párként mendegéltünk a Gellért-hegy oldalán, mintha a város dobogását is a szerelem ritmusa vezérelné. Bár sok év telt el, mind a mai napig nosztalgiával gondolok vissza azokra, álmossá olvadó egyetemi napokra.
Markó egy év múlva megkérte a kezemet egy nyári zivatarban mint az álomban, a Déli Pályaudvar lépcsőjén történt , s hamar össze is házasodtunk. Nem telt fényűző lakodalomra, csak szűk családi asztalt ültünk körül, ahol mindenki mintha ugyanolyan különös álomfolyamban sodródott volna.
A második évben Markó már dolgozott, naponta villamosozott az Újpesti gyárba. Először kollégiumban húztuk meg magunkat, saját lakás csak sóvárgás volt, álombeli vágy, de hittük, egyszer végül megvalósul. Így is lett. Nagymamám halálakor örököltem 4 millió forintot, Markónak is volt némi megtakarítása ez együtt épp elég volt, hogy kettesben hitelt vegyünk fel egy zuglói panelért, hiszen hamarosan családbővítést terveztünk.
Tíz évig voltunk házasok, gyermekünk azonban nem született. Pár éve különös fordulat jött: Markót, aki a cégnél főkönyvelő volt, egy viharos, alaktalan álomképen, a főnöke sikkasztása miatt bűnbaknak kiáltották ki. Az egész olyan volt, mint egy rémálom: tárgyalóterem, villogó lámpák, s végül Markót négy év börtönre ítélték, pedig tudtam, semmit sem követett el.
Mindent megtettem érte
Álomügyvédeket kerestem fel, papírokban, pecsétekben, kanyargó paragrafusok között kutattam igazság után, hiába. Úgy készültek a hamis iratok, mintha valaki direkt a valóság helyett egy álomban írta volna őket, s Markó sorsa eldőlt.
Nehéz volt, mindent megtettem, hogy segítsem őt, de egy év múltán azt kellett éreznem, nekem magamnak is segítségre volna szükségem.
Anyósom egyszer csak megjelent a lakásban, törött hangon, de hideg arccal közölte: nem élhetek itt tovább. Álomlogikával vádolt, mintha én volnék minden rossz forrása Markó sorsában, s azt is állította, a lakást csakis a fia pénzéből vettük, nekem semmi jogom nincs hozzá. Nem volt szavam, nem is értettem, honnan ez a kegyetlenség.
Mint kiderült, a per előtt Markó megbízta anyját ügyintézéssel, s az álomszerű megbízás birtokában ő készíttetett egy bankkivonatot, ami szerint a hitelt mindig Markó számlájáról fizették. Anyósom szerint ezek az iratok teljesen elegendők, hogy a bíróság is úgy gondolja, semmi közöm ehhez a házhoz, csak álomlakója voltam.
Most csak zavarodottan ülök, nem tudom, mi legyen Az ablakon túl a Nyugati pályaudvar tornyai is álmot sírnak, s mintha minden mozdulatomban valami kibogozhatatlan, nehéz jelentés lüktetne.
