Hat évvel ezelőtt vettem egy kis nyaralót a feleségemmel a Balaton mellett, egy kellemes, csendes falu szélén. Minden munkát saját kezünkkel végeztünk el: felújítottuk a házat, rendezgettük a kertet, így hétvégenként vagy két hetente mindig le tudtunk menni kikapcsolódni.
Nem lett belőle nagy veteményes, csak egy sor uborka, paradicsom, fűszernövény, hagyma, cukkini, paprika mindenből egy kicsi, pont amennyi kellett a bográcsozáshoz vagy egy friss salátához.
A ház megvásárlásakor már nőttek a telken málna-, fekete- és pirosribizlibokrok, valamint jó pár eperpalánta is. A termést gyakran bevittem a munkahelyemre, hogy a kollégáim is megkóstolhassák. Mindenki örült neki, mosolyogtak, megköszönték.
Idén tavasszal jött hozzánk egy új munkatárs, Mária, aki átkerült hozzánk egy másik osztályról. Kedves, illedelmes nőnek tűnt, ezért azon a héten, mikor vittem be epret, adtam neki is néhány szemet. Mária rögtön dícsérni kezdte a gyümölcs ízét, aztán rövid úton kérdezősködni kezdett, hol van a telek, milyen a ház, hogy szerzem be a termést. Jólesett, hogy ilyen érdeklődő, szívesen meséltem neki mindent.
Néhány nappal később Mária odajött hozzám az irodában, és teljesen magától értetődően kérte tőlem a nyaraló kulcsait. Azt mondta, a lánya kismama, szívesen kikapcsolódna a kisgyerekekkel, és mennének egy pár hétvégére vidékre, hadd szívják a magyar erdő friss levegőjét, főleg, hogy mi úgysem leszünk ott egy hétig. Arra kért tehát, adjam kölcsön nekik a házat legalább pár napra.
Egyértelműen nemet mondtam. Mária sértődötten bólintott, de nem kezdett el vitatkozni.
Két héttel később odalépett hozzám az egyik kolléganőnk, Ágnes, aki egyébként szintén Máriával dolgozik. Megkérdezte, hogyan lehetne eljutni a nyaralónkhoz, pontosan hol található. Értetlenül visszakérdeztem: minek kell ez neki?
Elmagyarázta, hogy Mária meghívta őt és több más kollégát is születésnapi bulijára, amit kapaszkodjak meg a mi nyaralónkban akart megrendezni. A meghívottaknak maguknak kellett volna odamenniük, Mária már mindent megszervezett, anélkül, hogy engem bármiről is megkérdezett volna.
Hát, teljesen ledöbbentem.
Odamentem Máriához, számonkértem, hogy mégis mit képzel.
Ő naivan csak annyit mondott, hogy Dehát mi baj lehet abból, ha egyetlen napra a te nyaralódban tartjuk meg az én szülinapomat? Senki sem lakna ott huzamosan, észre sem vennéd, nem igaz? Biztos nem bánod, ugye?
De, bizony bánom. Bánt a gondolat, mennyi munkám van a kerttel, hogy mit csinálnának idegenek a pázsittal, a virágágyásokkal, a bokrokkal, az egész házzal. Bánt, hogy engem meg sem kérdeztek.
Ráadásul még csak meghívást se kaptam! Mária nemcsak hogy nem kért engedélyt, de még nekem sem szólt.
Határozottan nemet mondtam, amin természetesen megsértődött.
Hát, ez legyen az ő gondja. Évek óta csemegéznek a kollégák a gyümölcseimből, de senki nem volt még olyan pofátlan, mint Mária. Forintban sem bánnám, ha nem kellett volna ilyet átélni.
