Tavaly anyám olyat tett, amire sosem számítottam volna: elhatározta, hogy pénzt kér tőlünk a kertjében termett zöldségekért. Azt mondta, hogy nem járunk hozzá, nem segítünk neki, hát mostantól így lesz. Mintha hirtelen elfelejtette volna, ki fizette a vízvezetéket, ki rendezte az üvegházakat, ki bérelte fel azokat az embereket, akik feltúrták a kertet és segítettek megépíteni az ágyásokat.
Eddig mindig olcsón vettük a gyümölcsöt-zöldséget a boltban.
Soha nem volt nyaralónk. Pesti lakásban éltünk, apám valószínűleg sose látott még krumplit a földben, csak a piacon. Anyám ellenben vidékről jött, így neki bőven elég volt gyerekkorában és fiatalságában a kerti munka, úgyhogy esze ágában sem volt saját kertet akarni.
Amíg apánk élt, nem kellett önellátásra gondolni. Ő tartotta el a családot akkor is, mikor szinte lehetetlennek tűnt. Anyánk is dolgozott ugyan, de apám fedezte a kiadások nagy részét.
Ez utána sem változott meg igazán.
Amíg felnőttem és dolgozni kezdtem, tudtam neki segíteni, és meg is tettem. Együtt éltünk, a költségeken osztoztunk. Csak azután költöztem el tőle, miután férjhez mentem, két éve.
Tavaly anyám nyugdíjba ment, és vett egy kis telket egy öreg házikóval valahol a Balaton-felvidéken, mert visszavágyott a gyerekkora óriási kertjének emlékéhez. Kivette a forintjait a bankból, és megvette a darabka földet. Szerintem a ház nem túl kényelmes, de anyám imádja, és ez a legfontosabb.
Persze nekem és a férjemnek anyagilag is hozzá kellett járulnunk, hogy rendbe tegyük az ingatlant és a kertet. Megtehettük, jól keresünk. Palotát nem tudtunk volna építeni, de arra elég volt, hogy vízvigyünk a házba, a telken is legyen csap, és új csempe kerüljön a verandára.
Azonnal kijelentettük, hogy önkéntes munkaerőként sosem fogunk a kertbe járni. Nincs időnk, és kedvünk sincs kapálni, ásni. Mindketten pesti emberek vagyunk, inkább alszunk sokáig hétvégén, vagy megyünk barátokkal, pihenünk, együtt vagyunk.
Anyánk emiatt rendszeresen fejmosott minket, de ezek a szemrehányások általában elcsitultak, amint újabb pénzt adtunk. És abból bőven volt: üvegház, emelt ágyások kialakítása, földtúrás, bokrok kiszedése mindent mi fizettünk, anyának igazából alig kellett megmozdulnia.
Még a taxit is mi fizettük, amikor anyu dugig pakolta magát azokkal a beszerzett holmikkal, amiket nem akart cipelni a vonaton, majd a falun keresztül gyalog.
Időről időre beszámolt nekem a kerti munkáiról, fényképeket mutatott: milyen szép színes most minden, minden a helyén van, egy igazi kis csoda. Én nem mutattam nagy érdeklődést: nem értettem és nem is érdekelt a kert. Ez ment tovább egészen addig, amíg anyu képét el nem küldte az eperről.
Azok a gyümölcsök hatalmasak, pirosak voltak szinte éreztem a számban az ízüket. Megkértem anyát, tegyen félre nekem egy adaggal, majd munka után elugrom érte. Meg sem fordult a fejemben, hogy anyu fényképet fog küldeni a különböző dobozokról, illetve odaírja: mennyibe fog kerülni.
Felnéztem, meg is néztem újra, azt hittem, elkerülte a figyelmem a lényeget, hogy anyu megint másról ír. De nem. Felhívtam, és rákérdeztem: tényleg azt gondolja, hogy eladja nekem az epret? Igen, pont erről van szó.
És mégis mire számítasz? Megdolgozok minden egyes eper szemért, gyomlálok, palántázok, te meg a férjed, két lusta városlakó, egyszer se néztetek ki segíteni! Miért kapnátok bármit is ingyen? Aki nem dolgozik, ne is egyék mondta anyám határozottan.
Rá emlékeztettem, hogy a kert létrehozását nagyrészt mi finanszíroztuk. Anyu vérig volt sértve: “Hogyan beszélhetsz így az édesanyáddal?”
Elhatároztam, nem fogok anyámtól élelmiszert venni, elvi kérdésből. Keressen vele pénzt, akit akar. Mi meg majd mindent megveszünk a piacon, most már az is könnyű. Anyu tovább próbálta eladni a szezonális uborkát, cukkinit, mindent, de érkezett a logikus visszautasítás.
A kertben többé nem segítünk, ha kéri, ha nem. Csekket, gyógyszert, vagy olyasmit, amire tényleg szüksége van persze, arra mindig van pénz. De a kertért? Soha többé!
