A nagymama kivételezett az unokái közül egyet
És nekem, nagyi? kérdezte halkan.
Szilvia, te úgyis stramm lány vagy! Nézd csak, milyen pofit növesztettél.
A dió az észnek való, Zolinak tanulnia kell, férfiember, támasza lesz a családnak! Menj, töröld csak le azt a port a polcokról, lány létére szokjon a munkához.
Szilvi, ezt komolyan gondolod? Hisz már úton van. Az orvosok is mondták, hogy pár nap, ha van talán csak néhány óra…
Zoli ott állt a konyhaajtóban, a kocsikulcsot gyűrögette a markában. Úgy festett, mint akit elütött a HÉV.
Halálosan komolyan, Zoli. Kérsz teát? Szilvia rá sem nézett, csak folytatta a lánya almájának szeletelését. Ülj le, főzök egy frisset.
Teát? Szilvi, most? lépett közelebb Zoli. Ott fekszik, csövek mindenhol, zihál
Téged hívott reggel is: Szilvikém, hol a Szilvikém? Az én szívem is belesajdult… Tényleg nem akarsz bemenni?
Az a mamánk! Ez az utolsó esélyed, érted?
Szilvia gondosan elrendezte az almaszeleteket a kistányéron, csak aztán nézett a bátyjára.
Neked: nagymama. Neki te vagy Zolika, a család szeme fénye, az egyetlen remény.
Én meg… én neki sose léteztem.
Most tényleg azt hiszed, hogy nekem kellene ez a búcsú?
Miről beszélgessünk, Zoli? Mit kellene megbocsátanom? Vagy ő nekem?
Hagyd már ezeket a gyerekkori sértődéseket! Zoli az asztalra csapta a kulcsokat. Tényleg, nem úgy szeretett, mint engem. Na és?
Vén asszony volt, rögeszmékkel. De most meghal! Ne legyél már… ilyen zord.
Nem vagyok zord, Zoli. Csak semmit nem érzek iránta. Menj te, ülj be hozzá, fogd meg a kezét, a te jelenléted százszor többet jelent neki, mint az enyém.
Te vagy a szíve csücske, aranyvirágszál. Hát akkor ragyogj neki a végsőkig!
Zoli úgy nézett a húgára, mint aki érzi az igazságot, de mégis elindult, és becsapta maga mögött az ajtót.
Szilvia sóhajtott, felkapta az almaszeleteket, és besétált a gyerekszobába.
***
Náluk mindig pontosan meg volt határozva minden. A szülők persze ugyanúgy szerették Szilviát és Zolit. Otthon mindig nyüzsgés, nevetés, pogácsa-illat, és véget nem érő családi programok.
De Sárkány Irma, a nagymama, már egy másik típusú nőszemély volt.
Zolikám, gyere csak ide, aranyom! susmorgott a nagyi, mikor hétvégente náluk voltak. Nézd csak, mit hoztam neked.
Diót saját kezűleg törtem! És Sport szeletet! Ropogósat!
Akkoriban még csak hétéves Szilvia ott toporgott a komód mellett, nézte, ahogy mama előhúzza a titkos papírzacskót.
És nekem, nagyi? szólalt meg óvatosan.
Irma nagyi rövid, szúrós pillantást vetett rá.
Szilvikém, te úgyis ügyes vagy, lásd csak, milyen piros az arcocskád.
A dió az agynak kell, Zolinak pedig tanulni, hisz férfi, családfő lesz. Te szépen töröld le azt a port a polcokról, a lányoknak dolgozni kell!
Zoli, fülétől a talpáig pirulva, sietve kicaplatott a zsákmánnyal, Szilvia pedig portörlő ronggyal vonult a nappaliba.
Nem volt igazán bántó. Furcsa, de a kis Szilvia úgy vette, mint az időjárást.
Van úgy, hogy esik az eső, és van úgy, hogy mama szereti Zolit. Ez van.
A folyosón általában Zoli már várta.
Nesze, nyomott a markába diót és a csoki felét csak nehogy nagyi meglássa, megint morog.
Neked jobban kell! bólogatott Szilvi, észnek való!
Fene a fejét annak az észnek, húzta el a száját Zoli. Nagyi dilis. Gyorsan, együk meg!
Ott ültek a padlásra vezető lépcsőkön, csámcsogva a tiltott gyümölcsön. Zoli mindig osztozott. Mindig.
Akkor is, mikor mama titokban pénzt nyomott a markába: csak a neve napodra, Zolika! Ő rögtön rohant Szilviához:
Szilvi, ebből kettő Pöttyös Túró Rudi is kijön, sőt, még egy rágó is, neked a matrica! Jössz?
A báty mindig támasz volt, szeretetén simán átcsúszott a nagymama jege. Annyira, hogy Szilvia sosem érezte, hogy hiányozna valami.
Évek teltek. Sárkány Irma öregedett. Mikor Zoli betöltötte a tizennyolcat, a családi tanácson ünnepélyesen bejelentette, hogy rá íratja a második belvárosi két szobás lakását.
A család támaszának saját zug kell! mondta fennhangon. Hozhassa a menyecskét, ne csak mindig vándoroljon!
Anyu csak sóhajtott. Ismerte édesanyja makacsságát, nem is ellenkezett. Este azonban bement Szilviához.
Szívem, ne aggódj, apáddal döntöttünk: amit autóra és lakásbővítésre tettünk félre, inkább neked adjuk.
Ez lesz a kezdőrészleted egy saját lakásra, hogy mindenki egyenlő legyen.
Ugyan, anya, ölelte meg Szilvi Zolinak jobban kell a lakás, ő hamarosan meg is nősül! Én elleszek a koleszban.
Nem így megy ez, mondta anyu. Lehet, hogy nagymamádnak fura gondolatai vannak, de mi szülők vagyunk. Nem hagyhatjuk, hogy az egyik gyerek máshogy járjon, mint a másik. Vedd csak el, ne is vitatkozz!
Szilvia persze nem fogadta el.
Zoli rögtön beköltözött a nagyi-lakásba az esküvő után, a szülői háromszobás így tágasabb lett.
Szilvia beköltözött Zoli régi szobájába, feltette a festőállványát, a könyveit és első ízben élte át, milyen, ha végre senki nem osztja rendes meg nem rendes szeretetre a dolgokat.
A testvéri viszonyt még ez a lakásozás sem térítette el egy szemernyit sem. Sőt, Zoli szégyenkezve mindig féloldalasan hozakodott elő valami kompenzációval.
Gyere hozzánk, hívta meg. Era sütött kalácsot. Nagymama pedig hát, ő is megint érdeklődött, nem pazaroltam-e el az ő pénzét a te hóbortjaidra.
És mit mondtál?
Hogy mindet eljátszottam a flippereken és vettem egy üveg karibi rumot, vihogott Zoli. Három percig csak fújtatott a telefonba, aztán közölte: Ezt is Szilvi tanította rád!
Hát persze, nevetett Szilvi. Ki más?
***
Mikor Szilvia férjhez ment Tamáshoz, és megszületett a kislányuk, lakásügyben újra közbeszólt anyu, diplomáciai zsenialitással.
Figyeljetek, gyerekek, mondta. A háromszobás elég nagy. Zolinak ott a két szobás. Szilviték meg albérletben vannak.
Csináljuk úgy: lecseréljük a hármast egy egy szobásra és egy kétszobásra. Mi, öregek az egy szobásba, Szilviék a kétszobásba.
Anyu, mondta Zoli, én a közös lakásból a részem felajánlom Szilvinek. Nekem épp elég a nagymamáé. Túl sok is.
Szilvié legyen minden, bővüljenek, kell hely a gyereknek.
Zoli, tényleg? Tamás döbbenten nézett.
Tényleg. Egész életünkben mindent megosztottunk. Nagyi miatt úgyis kevesebb szeretet jutott Szilvinek. Ez így fair. Ne is vitatkozzatok!
Szilvia akkor elbőgte magát. Nem a négyzetméterek miatt, hanem mert az ő bátyja a világ legjobb embere.
Végül tényleg elcserélték a lakást, mindenki a magáét vitte tovább.
Anyu sokat segített az unokával, Zoliék hétvégente átjöttek a fiaikkal, era a bejglivel.
Sárkány Irma pedig egyedül élt. Zoli rendszeresen vitt neki kaját, szerelte a csapot, hallgatta a soha véget nem érő panaszkodást Szilviáról:
Legalább egyszer felhívott volna? Egyszer kérdezte volna, fáj-e a derekam?
Nagyi, hát soha nem akartad igazán ismerni, mondta Zoli. Sosem mondtál neki jót húsz év alatt. Miért is hívna?
Nevelni akartam! jelentette ki Irma néni. Nő tudja meg, hol a helye! Ő meg kiverte otthonról az anyját is, ellopta a lakást.
Zoli csak sóhajtott. Felesleges volt magyarázkodni.
***
Szilvia a konyhában üldögélt, az emlékek újra és újra előbukkantak.
Ott áll a nagyi, eltolja a kezét a lekvártól. Ott dicséri Zoli firkáját, míg Szilvi olimpiai oklevele mellett szó nélkül elmegy.
Ott a Zoli esküvőjén ül koronásan, az övén pedig meg sem jelent, mondván, beteg.
Anyu, miért nem megyünk Irma mamához? kukkantott be a kislánya. Zoli bácsi szerint beteg.
Mert Irma mama csak Zoli bácsit akarja látni, kicsim, simogatta meg Szilvi a lánya fejét. Úgy nyugodtabb neki.
Ő gonosz? húzta össze a szemét a gyerek.
Nem, töprengett Szilvi. Csak egyszerűen nem tudott egyszerre több embert szeretni. Az ő szívében csak egynek volt hely. Ilyen is van.
Este hívott Zoli.
Ma vége lett, Szilvi. Egy órája meghalt.
Sajnálom, Zoli. Tudom, mennyire nehéz ez neked.
Egészen a végéig várt téged, hazudta Zoli. Szilvia tudta, csak jóságból, mert így akarta elsimítani köztük az utolsó szót is. Mondta: Azt kívánom, hogy Szilvinek minden jó legyen.
Köszönöm, Zoli Gyere át holnap. Emlékezzünk rá, sütök pogácsát.
Jövök. Szilvi, nem bánod? Hogy nem voltál ott?
Szilvia nem hazudott.
Nem bánom, Zoli. Minek a képmutatás? Se ő, se én nem akartuk igazán látni egymást
A fiú hallgatott egy darabig.
Lehet, hogy igazad van, sóhajtotta. Mindig te vagy a legésszerűbb. Na, holnap.
A temetés csendes volt. Szilvia csak anyu és Zoli kedvéért ment. Ott állt néhány lépésre a sírtól, fekete kabátban, nézve azt a szürke eget, ami ilyenkor mindig rákönyököl a temetőkre. Amikor leengedték a koporsót, nem sírt.
Zoli odaállt mellé, átkarolta.
Hogy vagy?
Jól, Zoli. Tényleg.
Képzeld, mondta később rendezgettem a lakást, találtam egy dobozt. Régi fotók. Tele vagy te is. Aprólékosan kivágta őket mindenhonnan. Külön rakta el.
Szilvia felvonta a szemöldökét.
Minek?
Ki tudja. Talán érzett valamit, csak nem tudta mutatni? Vagy félt, ha elismer téged, nekem kevesebb jut? Az öregek furcsák.
Lehet, vont vállat Szilvia. Már mindegy.
Egy esernyő alatt mentek ki a temetőből a magas Zoli és a törékeny Szilvi.
Amúgy, szólalt meg Zoli a parkolóban, azt gondolom, eladom azt a lakást. Veszünk háromszobásat, a maradékból a fiúknak majd egy-egy kis garzont, a maradékból meg nyissunk valami alapot! Vagy támogassuk vele a Tűzoltó utcai gyerekklinikát? Legyenek a nagymama pénzei inkább valami szép dologra!
Szilvia először mosolygott aznap igazán, szívből.
Tudod, Zoli Ez lenne Sárkány Irmának az igazi bosszú. A legkedvesebb bosszú a világon.
Akkor egyeztünk?
Egyeztünk!
Elindultak, ki ki a maga útján. Szilvia vezetett végig a városon, zenét hallgatott, s úgy érezte, végre teljes lett benne a béke.
Talán Zolinak igaza van. Ha a pénz egy részéből egy beteg kisfiú kap gyógyszert, az tényleg igazság lenne.
