Egyetlen csengőhang a menyem telefonján alapjaiban változtatta meg azt a szándékomat, hogy segítsek egy fiatal családnak lakáshoz jutni
Egyedül lakom egy barátságos, egyszobás lakásban Budapest belvárosában. Az uram öt éve meghalt, én pedig egy két szobás, másik, kevésbé menő kerületben lévő lakást örököltem a nagynénémtől. Persze, az is teljesen rendben van, szépen felújítottam. Kiadom, csupa rendes, fiatal albérlőknek, akik havonta jönnek, hogy átadják a bérleti díjat és körülnéznek, nem jött-e le egy csempe a falról. Két év alatt rossz szavam nem lehetett rájuk.
Amikor a fiam, András megnősült, ő is, a menyem, Réka pedig hősi elszántsággal elköltöztek albérletbe, hogy saját lábukra álljanak, és elkezdtek kuporgatni az első lakás hitel részletére. Nem is szóltam bele, sőt gondoltam, majd hosszabb távon úgyis megkapják a nénikétől örökölt lakásomat: azt kezdenek vele, amit akarnak eladják, átfestik, feltuningolják dizájnnal, nekem aztán mindegy.
Egy év házasság után megszületett az unokám, kisfiú lett, s ezzel még biztosabb lettem abban, hogy minden papírt elrendezek rájuk. Aztán ez az elhatározás egy hete egy kicsit megingott.
A hatvanadik születésnapomon történt mindez. Gondoltam, most aztán én is kiteszek magamért, kibéreltem egy privát szobát egy menő étteremben, meghívtam a barátaimat, ismerőseimet, természetesen Andrásékat is. Rékával jól kijövök, bár meglehetősen lobbanékony, olykor érzelmi hullámai a tetején ragadnak, és nem mindig pozitív irányba, velem szemben sem, de fiatal, mit is várjon az ember, én már mindent elengedek, nincs kövem a vállamon.
Azonban az, ahogy teljes publikum előtt rám pirított, kicsit átírta a hozzáállásomat.
András és Réka jöttek is a kisfiúval. A hely hangzavara persze nem tett jót a babának, ezért Réka gyorsan közölte, hogy hamar lelépnek, amit készséggel tudomásul vettem.
A távozás előtt viszont Réka kétségbeesetten nem találta a telefonját. Mondtam, nem gáz, majd felhívom, és együtt keresgélünk a terem végében.
A vendégek felnevettek, közben kicsit feszült lett a hangulat, le is csendesedtek. Aztán, mit ad Isten, az ablakpárkányról feltört egy veszett morgás, csaholás és ordító kutyaugatás! Mindenki odakapta a fejét. Réka, mint akibe villám csapott, vöröslő foltokkal rohant az ablakhoz, lekapta a telefonját, és megszakította a hívást.
A barátaim furcsán néztek hol rá, hol rám, aztán a bátyám szerencsére helyrehozta a helyzetet, elindult a zene, koccintott még egy pohár pezsgővel, de a levegőben ott maradt ez a valami megtört érzés.
A továbbiakban egész este azt hallottam, hogy a vendégek sutyorgnak, és vadul pletykálnak arról, hogy lám, milyen eredeti csengőhangot kapott a telefonom és mennyire találónak gondolják: ha Réka tőlem kap hívást, egy kutya ugat. Másnap reggel megkérdeztem Andrást, hogy nem-e veszi zokon ezt a dolgot, de úgy vette, mintha semmiség lenne.
Azóta nem nagyon keresem őket, és bizony elnapoltam a lakás ajándékozási kérdését is, legalább egy bocsánatot elvárnék Rékától és a fiamtól. Ha ők engem kutyának tartanak, szívük joga de ettől még ne számítsanak lakásra, legalábbis egy darabig, a 240 ezer forintos bérleti díjból most inkább veszek magamnak jó kis kávéskészletet meg finom szalámit, s újra megtanulok kacagni ezen az egészen.
