Egy teljes évig fizettünk a gyerekeink helyett hitelt! Egy fillérrel sem segítek többet!
A férjemmel csak egy gyerekünk van, egy felnőtt fiú. Ő már saját családot alapított, mi pedig nagyszülők lettünk.
Én még a Kádár-korszakban nőttem fel, 30 évesen mentem férjhez. Akkoriban egy ilyen korú nőt már vénlánynak tituláltak. Nem csoda, hogy mindenki azonnal unokákat akart gyerek nélkül élni olyan volt, mintha leprás lennél.
Aztán megszületett a fiunk, és úgy döntöttünk, ennyi elég is lesz. Mi, mint józan, értelmes emberek tudtuk, hogy egy gyerek felnevelése nem két forint, és minden további gyerek duplázza a kiadásokat.
Nem véletlenül döntöttünk az egyke mellett. Így sikerült tisztességesen felnevelni a fiunkat, jó iskolába küldtük, és a magánéletünk is rendben haladt.
Fiunkat viszont nem fogták vissza az aggodalmak már az esküvőjük után hamar jöttek is az első unokával. A friss házasoknak nem volt saját lakásuk, ezért vettek fel lakáshitelt. Valahogy törlesztgették hónapról hónapra. Aztán egyszer csak kiderült, hogy a menyem ismét babát vár. Természetesen rákérdeztem, mégis miből akarnak két gyereket nevelni és közben a hiteleket is fizetni? Megsértődtek, hogy ők ezt majd megoldják. Na mondom, hát akkor oldják is meg.
Elég sokáig húzták is, de aztán a menyem otthon maradt a gyerekekkel, a fiunkat pedig elbocsátották. Mi volt a következő lépés? Kitalálták, hogy beköltöznek a lakásunkba, amit amúgy kiadni szoktunk. A férjem rávette magát, hogy segítsünk a hitelt fizetni. Így aztán egy teljes évig mi fizettük az ő lakáshitelüket. Azt hittük, mekkora jófejek vagyunk, hogy így támogatjuk a fiatalokat. Hát nem.
Most derül csak ki, hogy a hitelnek csak a fele lett rendezve ráadásul hat hónapnyi hátralék van! Hova lett a pénz? A férjem majd szétrobban az idegtől, azt mondja, ennyi volt, többet ebből nem kér. Én lesokkolódtam, azt se tudom, mit kéne mondani vagy tenni. Mi segítettünk, ők meg szépen elterpeszkedtek a hátunkon, és nyugodtan élnek. Most mit tudunk csinálni?
