Ma éjszaka is gyakran felébredek, és azon gondolkodom, hogyan tudta apám elvenni tőlünk mindent. 15 éves voltam, amikor megtörtént – egy kis, de rendezett családi házban éltünk Budapesten. Bútoraink voltak, a hűtő tele volt a bevásárlás után, a rezsit mindig időben fizettük. Tizedikes voltam, főként a matek miatt aggódtam, meg azért, hogy összegyűjtsem a pénzt a vágyott edzőcipőre. Minden akkor kezdett változni, amikor apám egyre később jött haza, szó nélkül, morcosan, a telefonját szorongatva. Anyukám szólt neki: “Megint elkéstél? Azt hiszed, a ház magától működik?” Ő pedig csak ennyit mondott: “Hagyj békén, fáradt vagyok.” Én a szobámban ültem, fülhallgatóval, úgy csináltam, mintha nem hallanám semmit. Egy este láttam, ahogy a kertben telefonál, halkan nevetett, azt mondta: “Majdnem kész van” és “Nyugi, elintézem.” Mikor észrevett, gyorsan lerakta a telefont. Fura érzés fogott el, de hallgattam. Azon a pénteki napon, amikor elment, hazaértem, és az ágyon nyitva volt a bőröndje. Anyukám könnyezve állt az ajtóban. Kérdeztem: “Hová megy?” Nem nézett rám, csak ennyit mondott: “Egy ideig nem leszek.” Anyukám kiabált: “Egy ideig, és kivel? Mondd el az igazat!” Akkor apám kitört: “Elmegyek egy másik nővel. Elegem van ebből az életből!” Sírtam, kérdeztem: “És velem mi lesz? És az iskolámmal, a házzal?” Csak ennyit felelt: “Majd megoldjátok.” Bepakolt, összeszedte a papírokat, a pénztárcáját, és szó nélkül elment. Aznap este anyukám pénzt akart felvenni az automatából, de a kártyáját letiltották. Másnap a bankban kiderült, hogy apám minden közös megtakarítást kivett. Ráadásul két hónap rezsi elmaradást hagyott és titokban személyi hitelt vett fel anyám nevében. Emlékszem, anyukám sírva ült a konyhaasztalnál, régi számológéppel próbált kalkulálni, közben csak azt hajtogatta: “Semmire se elég… semmire…” Próbáltam segíteni a számlákkal, de felét sem értettem annak, ami történt. Egy hét múlva kikapcsolták az internetet, később majdnem az áramot is. Anyu elkezdett takarítani családoknál, én meg édességet árultam a szünetekben a suliban – szégyelltem magam, de muszáj volt, mert otthon már az alapvető dolgokra sem jutott. Volt, hogy kinyitottam a hűtőt, és csak egy kancsó víz meg fél paradicsom volt benne. Egyedül sírtam a konyhában, aznap este csak üres rizst ettünk. Anyukám bocsánatot kért, hogy nem tudja megadni azt, amit régen. Sokkal később, a Facebookon láttam egy éttermi képet, ahogy apám azzal a nővel borral koccint. Reszketett a kezem, írtam neki: “Apa, szükségem lenne néhány iskolai dolgokra.” Válasza ennyi volt: “Nem tudok két családot eltartani.” Ez volt az utolsó beszélgetésünk – soha többet nem keresett, nem kérdezte, leérettségiztem-e, beteg vagyok-e, szükségem van-e valamire. Egyszerűen eltűnt. Ma már dolgozom, mindent magam fizetek, sőt, anyukámat is támogatni tudom. De ez a seb sosem forrt be igazán – nem csak a pénz miatt, hanem az elhagyás, a hidegség, az érzés miatt, hogy apám mindent hátrahagyva újrakezdte, mintha mi sosem léteztünk volna. És mégis, sok éjjel felébredek ugyanazzal a kérdéssel a szívemben: Hogyan lehet túlélni azt, amikor a saját apád mindent elvesz tőled, és arra kényszerít, hogy megtanulj gyerekként túlélni az életben?

Ma is, néha éjszaka felriadok, és azon gondolkodom, mikor sikerült apámnak mindent elvenni tőlünk.

Tizenöt éves voltam, amikor a dolog megtörtént. Egy szerény, de tiszta kis házban laktunk volt bútorunk, a hűtőpaprikás jó napokon teli volt, a számlákat szinte mindig időben kiegyenlítettük. Tizedikes voltam épp, a legnagyobb gondom az volt, hogyan úszhatom meg a matekot, illetve, hogy összekaparjak egy kis pénzt egy menő sneakerrért, amit kinéztem magamnak.

Minden akkor kezdett fura irányt venni, amikor apám egyre később jött haza. Belépett, köszöntés nulla, csak ledobta a kulcsokat az asztalra, és máris ment be a szobába a telefonjával együtt. Anyám ilyenkor mindig rászólt:
Megint elkéstél? Azt hiszed, ez a ház magától működik?
Apám meg annyit mondott fásultan:
Hagyd, fáradt vagyok.
Én ezt persze a szobából hallgattam, fülhallgatóval, mintha legalábbis semmi közöm nem lenne az egészhez.

Egyik este viszont megláttam, ahogy kint a kertben telefonál. Halkan nevetgélt, és mondott olyanokat, mint: majdnem kész meg nyugi, megoldom. Amikor észrevett, azonnal letette. Valami kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, de egy szót sem szóltam.

Azon a pénteken, amikor lelépett, kicsit később értem haza. Kinyílt bőrönd feküdt az ágyon, anyám meg ott állt a hálószoba ajtajában, szemmel láthatólag sírt. Kérdeztem:
Hová megy?
Apám válasz nélkül rám sem nézett:
Egy időre elmegyek.
Anyám ráförmedt:
Egy időre kivel? Mondjad már az igazat!
Na, ekkor apám kiborult:
Elmegyek egy másik nővel. Elegem van ebből az életből!
Én akkor sírva fakadtam:
És én? Meg a suli? Meg a ház?
Ő csak ennyit mondott:
Megoldjátok.
Befejezte a pakolást, összeszedte a papirokat a fiókból, elvette a pénztárcáját, és szó nélkül eltűnt.

Még aznap este anyám megpróbált pénzt kivenni az automatából, de a kártya blokkolt. Másnap bement a bankba, ahol közölték vele, hogy a számla teljesen üres. Apám mindent leemelt, amit közösen spóroltak. Kiderült, hogy van pár hónapnyi elmaradt számla, ráadásul ő még egy személyi kölcsönt is felvett az anyám nevén, garanciaként.

Emlékszem, anyám ott ült az asztalnál, előtt régi számlák, egy még régebbi kalkulátor, közben sírt és újra, meg újra azt dünnyögte:
Semmire se elég semmire
Próbáltam segíteni neki számolni, de őszintén, a felét sem értettem a történetnek.

Egy hét múlva már net nélküli otthonunk volt, pár nappal később majdnem a villanyt is lekapcsolták. Anyám munkát keresett bejárónőként dolgozott, házakat takarított. Én meg elkezdtem csokit meg cukorkát árulni a suliban. Persze vagy százszor röstellt voltam a szünetben a zacskóval, de valahogy muszáj volt otthon már a legalapvetőbb dolgokra sem futotta.

Volt olyan nap, amikor kinyitottam a hűtőt, és csak egy kancsó víz, meg fél paradicsom árválkodott bent. Leültem a konyhában, és sírtam, de úgy, hogy csak az ablak tudta. Aznap este fehér rizst vacsoráztunk, minden nélkül. Anyám csak bocsánatot kért, hogy már nem tud úgy ellátni, mint régen.

Sokkal később láttam apámat a Facebookon, azzal a nővel egy étteremben, poharat emelnek, borral koccintanak. A kezem remegett. Írtam neki:
Apa, kellene pénz iskolai cuccokra.
Erre csak ezt írta vissza:
Nem tudok két családot egyszerre eltartani.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Azóta sem keresett. Nem kérdezte, leérettségiztem-e, vagy beteg vagyok-e, vagy kell-e bármi. Egyszerűen eltűnt.

Ma már dolgozom, minden költségemet magam fedezem, segítek anyámnak is de ez a seb, hát, az még mindig nyitva van. Nem is csak a pénz miatt, hanem az elhagyás, a ridegség, meg ami utánunk maradt, hogy ő úgy ment tovább, mintha mi csak valami kellemetlen kitérő volnánk az életében.

És még mindig, sokszor az éjszaka közepén rám tör ugyanaz a kérdés:
Hogy lehet ezt túlélni? Hogyan leszel túl ezen, amikor a saját apád mindent elvisz, és magadra hagy, hogy tiniként tanulj meg túlélni hiába akartad csak a matekot meg a sportcipőt?