Sok álombeli történetet hallottam már magyar asszonyokról, akik hűtlenek voltak, és bár próbálom nem ítélkezni, mégis van bennem valami, amit képtelen vagyok megérteni. Nem azért, mert én különb lennék bárkinél, hanem mert bennem a megcsalás sosem volt igazi csábítás.
Most harmincnégy éves vagyok, férjnél, s teljesen átlagos életet élek. Hétről hétre ötször járok edzeni a Konditerem Alomkertbe, ügyelek arra, mit eszem, szeretek magammal törődni. Hosszú egyenes hajam van, szeretek csinos lenni, tudom, hogy vonzó vagyok nem csak mondják nekem az emberek, de a tekintetükből is látom.
A konditeremben sem ritka, hogy egy-egy férfi megszólít vagy elém lép. Van, aki az edzésről kérdez, más finoman burkolt megjegyzést tesz, némelyik pedig nyíltan udvarol. Ugyanez történik, ha a barátnőimmel, Tímeával és Gizellával beülünk egy fröccsre a Városligeti Borozóban közelebb jönnek, kérdezgetnek, faggatnak, egyedül vagyok-e ma este. Soha nem csinálok úgy, mintha mindez nem történne. Ellenkezőleg, pontosan feltűnik nekem is. De a határt soha nem lépem át. Nem félelemből, hiszen nem tartok tőle, hanem mert egyszerűen nem akarom.
Férjem, László, szívgyógyász a Semmelweis Klinikán, sokat dolgozik. Olykor sötét hajnalban indul, s csak akkor ér haza, mikor már vacsorázunk a kislányunkkal, Pannival vagy még később. Többnyire egyedül vagyok a nagy budapesti lakásban, szinte egész nap. Gondoskodom Panniról, a házról, a saját mindennapi rutinomról. Akár azt is mondhatnám, megvan a terep, hogy azt tegyek, amit akarok, és senki sem tud róla. Mégsem fordult meg sosem a fejemben, hogy ezt kihasználjam, vagy hogy megcsaljam Lászlót.
Ha egyedül vagyok, kitöltöm az időt. Edzek, olvasok, takarítok, vagy sorozatokat nézek, főzök lecsót, vagy körbesétálok a Margitszigeten. Nem üldögélek, hogy hiányokat keresgéljek, vagy külső megerősítést hajszoljak. Nem állítom, hogy a házasságom tökéletes: vitatkozunk, eltérőek az elképzeléseink, van fáradtság és néha unalom. De valami alapvető mégis megvan: a becsületességem.
Nem élek örökös kételyek közt sem. Megbízom Lászlóban. Tudom, milyen ember, ismerem a napi ritmusát, a gondolkodását, a természetét. Nem nézegetem a telefonját, és nem gyártok fantáziákat a fejemben. Ez a nyugalom is számít. Amíg nem keresem a menekülési utat, nincs szükségem örökké nyitott ajtókra sem.
Ezért amikor olvasom a megcsalásról szóló álomszerű történeteket, nem elítélem őket, csupán értetlenül állok előttük. Hiszem, hogy nem feltétlenül csábítás, szépség, szabad idő vagy kívülről jövő figyelem kérdése ez. Az én álmomban sosem volt opció. Nem azért, mert nem tudnám, hanem mert nem szeretnék olyan ember lenni. Ebben teljes békémet lelem.
Mit gondoltok erről az álomszerű témáról?
Rengeteg történetet olvastam már magyar nőkről, akik megcsalták párjukat, és bár igyekszem nem ítélkezni, van valami, amit őszintén nem értek – nem azért, mert jobbnak tartom magam másoknál, hanem mert nálam a hűtlenség soha nem jelentett csábítást. 34 éves vagyok, férjezett, teljesen átlagos életet élek: hetente ötször járok konditerembe, odafigyelek, mit eszem, szeretek ápolt lenni. Hosszú, egyenes hajam van, jól érzem magam a bőrömben, és tudom, hogy vonzó vagyok – mondják is az emberek, látom a tekintetekből. A konditeremben sem ritka, hogy egy férfi megszólít: egyesek edzéstippeket kérdeznek, mások burkolt bókokat mondanak vagy egészen nyíltak. Ha a barátnőimmel megyünk ki egy italra, a férfiak gyakran próbálkoznak, kérdezik, egyedül vagyok-e. Soha nem tettem úgy, mintha nem venném észre, hiszen látom – mégsem léptem túl soha a határt. Nem azért, mert félek, egyszerűen nem akarom. Férjem szívgyógyász orvos, sokat dolgozik: előfordul, hogy korán elmegy, és csak későn ér haza, amikor mi már vacsorázunk vagy még később. Többnyire egyedül vagyok otthon egész nap. Van egy kislányunk, gondoskodom róla, a házról, a napi rutinomról. Őszintén mondhatom, hogy “terem” lenne arra, hogy azt tegyek, amit csak akarok, titokban – mégsem jut eszembe sem, hogy megcsaljam. Ha egyedül vagyok, lekötöm magam: edzek, olvasok, rendet rakok, sorozatot nézek, főzőcskézek, sétálok. Nem a hiányokat kutatom, nem vágyom külső visszaigazolásra. Nem mondom, hogy a házasságom tökéletes, mert nem az – veszekszünk, vannak nézeteltérések, néha fáradt vagyok. Van viszont egy alapvető dolog: az őszinteségem. Nem élek örökös gyanakvással sem: megbízom a férjemben, tudom, milyen ember, ismerem a rutinját, gondolkodását, személyiségét. Nem nézegetem titokban a telefonját, nem gyártok szcenáriókat. Ez a nyugalom is számít. Amikor nem keresem a menekülési útvonalat, nem kell nekem „nyitott ajtó” folyamatosan. Ezért amikor hűtlenségről olvasok, nem ítélkezve, hanem értetlenkedve gondolok arra, hogy nem minden a csábításról, szépségről, szabadidőről vagy a férfiak figyelméről szól. Saját példámat nézve: nálam sosem volt opció. Nem azért, mert nem lehetne, hanem mert nem akarok ilyen ember lenni. És ez nekem nyugalmat ad. Önök mit gondolnak a témáról?
