Hogyan is bízhatnék ekkora terhet rátok? Még az én apám és Tímea sem vállalták, hogy magukhoz vegyék őt – Marika, kislányom, térj magadhoz! Kihez is akarsz férjhez menni?! – sírta édesanyám, miközben igazította rajtam a fátylat. – Magyarázd el, kérlek, miben nem felel meg neked Sanyi? – kérdeztem teljesen összezavarodva, látva anyám könnyeit. – Hogy-hogy miben? Anyja bolti eladó, mindenkit leordít. Apja meg ki tudja hol van, fiatal korában csak ivott és kicsapongott. – Nagyapánk is ivott, nagymamát meg egész faluban kergette. És mégis? – A te nagyapád tisztelt ember volt a faluban, faluvezető is volt. – Nagymamának ettől nem lett könnyebb. Kicsi voltam, mégis emlékszem, mennyire félt tőle. Nekünk Sanyival minden rendben lesz, anya. Ne ítélj meg valakit a szülei alapján! – Majd ha gyereked lesz, akkor rájössz! – mondta anyám indulatosan, én meg csak sóhajtottam. Nehéz lesz az élet, ha anyám meg nem változtatja véleményét Sanyiról. De mi Sanyival mégis megtartottunk egy vidám, magyaros lakodalmat, és saját otthont teremtettünk. Szerencsére Sanyinak a faluban volt egy kis háza, amit a nagyszüleitől örökölt – attól a bizonyos eltűnt, kicsapongó apától. Sanyi szép lassan felújította a házat, és hamarosan modern családi otthonunk lett belőle, ahogy én hívom: igazi kis magyar villa, minden kényelemmel, öröm lakni benne. Ilyen csodálatos férjem van, hát miért mondott róla annyi rosszat annak idején anyám? Egy évvel az esküvő után megszületett kisfiunk, János, és négy évvel később kislányunk, Marika. De amint a gyerekek megbetegedtek, vagy valami csintalanságot követtek el, anyám megjelent a maga jól ismert mondatával: “Ugye megmondtam! Kis gyerek, kis gond – nagy gyerek, nagy gond! Majd meglátod, nőnek, és a vér nem válik vízzé!” Próbáltam nem foglalkozni anyám zsörtölődésével, tudtam, már csak megszokásból dorgál. Végül is akaratán kívül mentem férjhez, szülői áldás nélkül. Anyám olyan ember, akinek mindig minden úgy kell, ahogy ő akarja. Később persze belenyugodott már a választásomba, és a szíve mélyén talán el is fogadta, hogy Sanyi aranyember, bármennyire is nem mondta volna ki soha. Mert akkor be kellene vallania, hogy valaha tévedett! És azt már nem, semmiképp sem! Az unokákat is inkább aggódva féltette, nem komolyan szidta. Valójában imádta őket, és ha baj érte volna őket, elsőként rohant volna segíteni. Mégis, néha beleborzongtam a “nagy bajok” gondolatába, hisz a gyerekek bizony felnőnek. Így hát a fiunk, János is végzett az iskolában, és indulhatott az önálló, felnőtt életbe – egy rangos budapesti egyetemre, ami csupán száznegyvenhárom kilométerre volt tőlünk. De egy anya szívének ez a távolság olyan, mintha a Földtől a Merkúrig lenne! Az első négy éjszaka egyáltalán nem aludtam, csak azon aggódtam, mi van Jánossal! Mi van, ha megbántják, ha ma nem evett rendesen vagy a nagyváros majd “elrontja”, hiszen a fiam olyan rendes gyerek. Először közös kollégiumi szobában lakott, de az anyai szívem nem bírta ezt. Meggyőztem Sanyit, hogy béreljünk lakást Jánosnak Budapesten – ő meg eldöntötte, hogy részben maga fogja fizetni, és elkezdett dolgozni, az interneten valamit, hiszen ő az én okos fiam! Én minden hétvégén ingáztam a nagyvárosba, hogy megnézzem, minden rendben van-e Jánossal, segítsek neki, takarítsak vagy főzzek, bár a lakásban mindig példás tisztaság uralkodott. Otthon a szobájában sosem takarított – inkább a káosz volt a kedvence –, de a lakásban mindig volt főtt étel is! Gőzölt fasírt, vagy illatos pörkölt – hát okos fiú. Egy idő után az ingázásaim kezdtek Sanyinak is sok lenni. – Marika, hagyd már Jánost! Felnőtt, szabad levegőre van szüksége! Engem sem látogatsz, majd elmegyek máshoz, legalább a postás Lajcsihoz, hogy megtudd mit veszítettél! Csak viccelt, de így is megijedtem. Tényleg, mit kezdenék Sanyi nélkül, ha elmenne Lajcsihoz? Semmit! Igaza volt, ideje volt elengedni a fiamat, hagyni, hadd élje a maga életét. Még jó ideig kotlós tyúkként viselkedtem, aztán lassan megtanultam elengedni Jánost – hagytam, önállóvá váljon, de amint kiderült, ez nem volt épp jó ötlet. Egyszer felhívtak az egyetemről, hogy a fiam rendszeresen hiányzik, a bukás szélén áll! Ezt nem akartam elhinni – biztosan összekevertek valakivel! De mégis, a fiamról beszéltek! Azonnal szabadságot vettem ki, és rohantam Budapestre. Itt már Sanyi sem tudott megállítani, tankként robogtam előre. János nem várt a látogatásomra. De nem az volt a gond, hogy nem volt rend vagy valami – hanem hogy elfelejtette eldugni az “igazi” okot. A lakásban ott volt egy Anna nevű lány – kedves, szép, angyali teremtés. De nem csak ő: egy egyéves kisfiú is ott volt. Azonnal felfogtam: ez a lány kisgyerekkel a karján a fiamat akarja behálózni, hogy feleségül vegye magát. Én, persze, modern anya vagyok, manapság előfordul ilyesmi, de János még fiatal, nem kellene még családot és gyereket vállalnia! Anna sem lehetett több, mint tizennyolc – mikor szülte ezt a gyereket?! Miközben tombolt bennem a vihar, erővel tartottam vissza magam – Annát csak üdvözöltem, Jánossal zártam az ajtót, hogy elbeszélgessünk. – János, igazán szerelmes vagy? – kérdeztem egy félmosollyal. – Nagyon, anya – válaszolta mosolyogva. – És mi lesz a tanulással? – igyekeztem óvatosan közelíteni a lényeghez. – Tudom hogy elhanyagoltam, de most ilyen időszakom van. Ne aggódj, majd rendbe hozom! – Milyen időszak? Elmondod? – Nem mondhatom, ez nem az én titkom. Talán később, ha jobban megismeritek Annát. Nem akartam ellene fordítani Jánost, ezért hazamentem. – Ez mind miattad van! – estem neki Sanyinak –, hogy te szabadság, hagyd élni! Hát hova vezetett ez? – Mi történt? – kérdezte nyugodtan. – Nem jó neked, hogy máris van gyerek? Ha János szereti, akkor az ő gyereke. – De kész vagy nagypapának lenni egy idegen gyerekhez? – Miért ne? Mióta gyerekeink vannak, tudom, hogy egyszer nagypapa leszek. – De nem idegen gyerekhez! – Marika! Most olyan vagy, mintha nem is veled beszélnék. Egy gyerek nem lehet idegen! Gondolkodj el ezen. Sanyi ment a vendégszobába aludni, én meg félig álmatlanul bolyongtam. Dühöngtem, aztán megnyugodtam: igazat adott nekem Sanyi. A gyermek nem hibás semmiben. Anna sem lehet hibás, hisz ki tudja, mi hozta így az életüket. Reggelre zokogva magamba szálltam, kimentem Sanyihoz bocsánatért. – Sanyi, bocsáss meg! Rájöttem, mennyire szeretlek titeket! – Gyere ide, te bolond asszony! – emelte fel a takarót, melléfeküdtem. Így aludtunk el együtt – boldog mosollyal az arcomon. Hát nagymama leszek! Miért is ne? A kisfiú, ott a lakásban, gyönyörű – Mihály a neve. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Rövid idő múlva János közölte, esti tagozatra megy, és Annával össze akarnak házasodni. Ezúttal nem kapkodtam, hagytam, hogy leülepedjen a hír. Csak aztán mentünk be Sanyival Budapestre hétvégén. Biztos voltam benne, Sanyi segít, hogy ne hozzak elhibázott döntéseket – mert most aztán igazán alkalmasak lettünk volna tévedni! Az előszobában Anna fogadott minket, könnyes szemmel: – Ne haragudjanak rám, nem akarom, hogy János ezt tegye, de ő makacs – maga biztos tudja. – Makacs, de nem buta – jegyezte meg Sanyi –, ha így döntött, annak oka van. Nyugodj meg Anna, beszéljük át együtt! A konyhába ültünk – János nem volt otthon. – Elment tejért, mindjárt visszajön – mondta Anna. – Miért kérsz bocsánatot? – szólt Sanyi, – még nem derült ki, hogy bármi miatt kellene. Előbb tisztán látunk, aztán értékelünk. Főzz nekünk egy csésze teát, távolról jött, fáradt vendégnek! Anna megszeppenten elmosolyodott Sanyi szemforgatásán – láttam, Sanyi már elfogadta a fiam döntését. Amikor leültünk, Anna saját sütésű kekszet kínált – ritkaság ez manapság! János is visszaért a boltból. Komor arccal rakta le a vásárolt dolgokat, de a szemében olyan férfias elszántság fénylett, hogy tudtam, már nem mondhatok neki semmit – felnőtt férfi lett. – Tehát összeházasodtok? – kérdezte Sanyi. – Igen, ezt nem tárgyaljuk – mondta határozottan János. – Rendben. Csak a sietség okát szeretném tudni. Vártok gyereket? – Nem! – legyintett Anna, el is pirult. Benne volt a fejembe az eszement gondolat: talán még nem is élnek úgy együtt, hogy lehetnének gyerekeik. Ez persze lehetetlen… – Akkor miért sürgetitek az esküvőt? – Különben Miskát beviszik a gyermekotthonba… – mondta Anna, lesütve a szemét. – Miért vennék el a gyereket? – kérdezte szigorúan Sanyi. – Mert az édesanyja börtönben halt meg, szívrendellenessége volt… – magyarázta szomorúan Anna. – Anna, nem kell semmit magyaráznod! – szólt fel János. – Anya, apa, csak azt fogadjátok el, amit telefonban mondtam, a többi a mi ügyünk Annával! – Várj, János, – félbeszakította Anna. – Ha együtt vagyunk, akkor ti is a családom vagytok. Nem fogom eltitkolni a múltamat, az nem lenne tisztességes. Elhallgatott, mi Sanyival összenéztünk. – Anna, Miska a te gyereked? – kérdeztem. – Nem, Miska az öcsém, az anyai oldalon, apánk különböző. Abban a pillanatban legszívesebben mindenkit összecsókoltam volna a világon! De nem mutattam semmit, Anna folytatta: – Anyukám szívbeteg volt, a börtönben halt meg. Az ő életét sosem könnyítette meg semmi – vad természete volt, de imádtam! Anna belekortyolt a teába, nehezen beszélt. Sokat szenvedett, mégis bátor volt. – Először apámmal veszett össze, balesetet okozott, ezért börtönbe került. Apám újranősült, Tímeával – vele mindent újra kezdtem, családként fogadtak. Ha apám nem lépi meg, sosem lett volna ilyen boldog gyerekkorom. Anna nagy levegőt vett, majd folytatta: – Amikor anyám új párra talált, született Miska, én örültem neki. De egy veszekedésben anyám meglökte a párját, aki elesett, és a sérülése miatt meghalt – anyámat lecsukták, a szíve leállt vizsgálati fogságban. Kérlek, ne ítéljétek el anyámat, ő csak egy elszabadult, színes kolibri volt, én mégis szerettem! Sanyi megfogta Anna kezét: – Bocsánat, hogy ezt el kellett mondanod! De igazad van, mi most család vagyunk, összetartunk! Nekem szégyen gyomorgörcsöt hozott, de gondolatban visszaemlékeztem: nekem sem engedtek volna házasodni annak idején, mert Sanyi családja “rossz hírű” volt. Nem szabad ítélni – pont nekem kell ezt tudnom! Ahogy visszaidéztem, rám tört a felismerés – egy bátor, de őrült ötlet! Sanyira néztem, mosolyog – tehát sejti, sőt, egyetért! – Mit szólnátok, ha mi vállalnánk az opgondnokságot Miska felett? Ti pedig éljetek tovább, tanuljatok! – Hogy lenne az jó? – nézett rám Anna. – Apa, ne! – szólt János. – Miskának falun jó lenne, emlékezz a gyerekkorodra, János. Ha akarjátok, később vissza is vehetitek. – Nekünk üres lett, János nélkül a ház. Mi mindig szeretettel gondoskodnánk róla! – Anna, te döntesz! – mondtam. – Hogy bízhatnék ekkora terhet rátok? Még apám és Tímea sem fogadták be. Ekkor halkan bejött maga Miska – kinyúlt Sanyiért, ő felemelte, nevetve: – Ó, mekkora teher! – kiáltott Sanyi. – Sanyikám, egészen jól bírod, még mindig inkább apának nézel ki, mint nagypapának! – nevettem. – Majd éjjel megmutatom a nagypapát! – súgta viccesen. A gyerekek még tiltakoztak, de végül beadták a derekukat: Miska hozzánk költözött, az opgondnoksággal sem volt gond, gyorsan ment minden. Az ügyintéző is mondta: egyre több család vállalja, hogy pici gyerekeket fogadnak be – sajátjuk felnőtt, de a szeretet még marad! Mi Sanyival szinte megfiatalodtunk, hogy gondoskodhatunk Miskáról. Éjszakánként, amikor hozzá mentem, sokszor sírtam örömömben. Anyám persze mondta a magáét, de titokban ő szerette meg legjobban Miskát, és Miska is őt. – Jaj, Marika! Mit csináltok? – jajgatott anyám, de közben már Miskát dajkálta – Kinek hunyják le itt a szemeit, ki akar aludni? Majd újra: – Mire gondoltok, Marika? Kinek lett ilyen piszkos az ujja? Jaj, nem tudom, mi lesz most veletek? Hol van már az én Miskám, hová bújt el?