Együtt élek egy férfival, aki szerint a pénz „alacsony rezgés” – már két éve vagyunk együtt, de három hónapja spirituális ébredésre hivatkozva kilépett a munkából, azóta meditál, nem dolgozik, én fizetek mindent, ő pedig azt mondja, hogy az Univerzum majd gondoskodik – de meddig támogathatok valakit, aki nem hajlandó felelősséget vállalni az életéért?

2023. november 13., hétfő

Ma ismét hosszasan gondolkodtam azon, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Majdnem két éve együtt élek Zoltánnal, és egészen három hónappal ezelőttig azt hittem, minden rendben van köztünk. Dolgozott, hozzájárult a közös kiadásokhoz, voltak mindennapi rutinjai. Egyszer hazajött és közölte, hogy spirituális ébredésen ment keresztül, és hogy a munkája már nem összeegyeztethető az életfeladatával. Másnap be is adta a felmondását.

Először mellette álltam. Azt mondta, időre van szüksége ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljön önmagával. Hogy belefáradt a rendszer mókuskerekébe, és szeretne tudatosan élni. Én közben ugyanúgy jártam dolgozni. Reggelente korán keltem, rohantam, este hullafáradtan értem haza. Zoltán otthon volt. Meditált, nézett önfejlesztő videókat, gyújtogatta a füstölőket. Azt ismételgette, hogy gyógyul.

Eltelt két hét, és még egy fillérrel sem járult hozzá a lakbérhez vagy a közös költségekhez. Amikor szóvá tettem, csak annyit mondott, hogy ne aggódjak az Univerzum mindig gondoskodik. Arról nem szólt, hogy ez az Univerzum éppenséggel én vagyok. Innentől kezdve én fizettem az élelmiszert, a számlákat, a bérletet mindent. Ő használta a lakást, evett, internetezett, fürdött és világított, miközben kijelentette, hogy a számlákban nem hisz, szerinte azok csak a félelem energiáját erősítik.

Egy este teljesen kikészülve estem haza, és ő békésen feküdt, hangoskönyvet hallgatott a bőségről. Próbáltam leülni vele, mondtam, hogy beszélnünk kellene a pénzről. Ő azt válaszolta, hogy hiányra fókuszáló üzemmódban vagyok, és a stresszel csak negatív rezgéseket vonzok. Szerinte el kéne engednem a kontrollt. Dühös lettem. Megmondtam neki, hogy ez nem kontroll, hanem felelősség. Ő sajnálkozva rám nézett, és közölte, hogy még nem ébredtem fel.

Azt ígérte, hogy hamarosan majd pénzt keres a tudásával tanácsadást, meditációs órákat, valamit tart majd. De napok, hetek teltek el úgy, hogy nem változott semmi. Egyetlen dolog történt: elkezdett engem fejleszteni. Megmondta, hogyan kellene beszélnem, gondolkodnom, éreznem. Ha elfáradtam, azt mondta, alacsonyan rezgek. Ha rossz kedvem volt, azt válaszolta, emocionálisan blokkolt vagyok.

Volt egy pillanat, ami bennem is valamit megtört. Hazacipeltem egy nagy bevásárlást, letettem az asztalra és megkértem, segítsen kipakolni. Ő csak annyit mondott, most mély meditációban van, nem szakíthatja meg az energiáját. Szó nélkül pakoltam ki. Akkor jöttem rá, hogy nem társam van, hanem egy felnőtt, aki eldöntötte, hogy nem vállal felelősséget az életéért.

Nemrégiben kértem, hogy kezdjen el dolgozni bármit vállalhatna. Akkor azt válaszolta, hogy soha többé nem fog visszaállni egy rendszerbe, ami megbetegíti, csak azért, hogy fizesse a rezsit. Azt várja, hogy értsem meg és legyek támogató, tudatos társa. Én mondtam neki, hogy támogatni az egyik dolog, eltartani viszont egészen más. Megsértődött és közölte, hogy nem hiszek benne.

Ma is én dolgozom, én fizetek mindent, és azon töprengek, mikor váltottam át abból, hogy barátom van, oda, hogy egy spirituális gyakornokot szponzorálok a saját lakásomban. Nem tudom, most a párja vagyok vagy a spirituális mentora. Egy dolgot tudok csak biztosan: végtelenül fáradt vagyok, és akárhány füstölőt is gyújtok esténként, a számlák soha nem fizetik ki magukat.

Mit kellene tennem?

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

9 − seven =

Együtt élek egy férfival, aki szerint a pénz „alacsony rezgés” – már két éve vagyunk együtt, de három hónapja spirituális ébredésre hivatkozva kilépett a munkából, azóta meditál, nem dolgozik, én fizetek mindent, ő pedig azt mondja, hogy az Univerzum majd gondoskodik – de meddig támogathatok valakit, aki nem hajlandó felelősséget vállalni az életéért?
Nyolc éves voltam, amikor édesanyám elhagyta az otthonunkat. Csak lement a sarki taximegállóhoz, beszállt egy autóba, és soha többé nem jött vissza. Az öcsém akkor öt éves volt. Mindent megváltoztatott az otthonunkban ez a nap. Édesapám olyan dolgokat kezdett el csinálni, amit korábban soha: korán kelt, hogy reggelit készítsen, megtanult mosni, vasalni az iskolai egyenruhákat, ügyetlenül fésülte a hajunkat iskolába indulás előtt. Láttam, ahogy elrontja a rizsadagokat, odaégeti az ebédet, elfelejti különválogatni a fehér és színes ruhákat. Mégis soha nem hagyta, hogy bármiből hiányunk legyen. Fáradtan jött haza a munkából, ellenőrizte a leckéket, aláírta a füzeteket, készítette a másnapi tízórait. Édesanyám soha nem látogatott meg minket újra. Édesapám soha nem hozott másik nőt a házba. Senkit sem mutatott be párjaként. Tudtuk, hogy néha elmegy valahová, néha későn jön haza, de személyes élete mindig az otthonunk falain kívül maradt. A házban csak mi ketten voltunk, én és az öcsém. Sosem hallottam tőle, hogy újra szerelmes lett volna. A mindennapi rutinja a munka, hazatérés, főzés, mosás, lefekvés, és újrakezdés volt. Hétvégente elvitt minket a parkba, a Dunához, a bevásárlóközpontba – sokszor csak kirakatnézni. Megtanult fonatot készíteni, gombot varrni, ebédet csomagolni. Ha az iskolai ünnepségekhez jelmez kellett, kartonból és régi anyagokból készítette őket. Soha nem panaszkodott. Soha nem mondta, hogy “Ez nem az én dolgom.” Egy éve édesapám elment – gyorsan történt, nem volt idő hosszú búcsúra. Amikor rendet raktunk a holmijai között, régi füzeteket találtam, amelyekben feljegyezte a háztartási kiadásokat, fontos dátumokat, jegyzeteket: “fizesd be a tandíjat”, “vegyél cipőt”, “vidd el a lányt orvoshoz”. Nem találtam szerelmes leveleket, más nővel közös fényképeket, semmit a romantikus életről. Csak annak az embernek a nyomait, aki a gyerekeiért élt. Amióta nincs, egyetlen kérdés nem hagy nyugodni: boldog volt-e? Anyám elment, hogy megtalálja a saját boldogságát. Apám maradt, mintha lemondott volna a sajátjáról. Soha nem alapított új családot. Soha nem volt otthona párjával. Soha nem volt senki másnak az első, csak nekünk. Ma már tudom, hogy csodálatos apám volt. De arra is rájöttem, hogy ő egy olyan férfi volt, aki egyedül maradt, hogy mi soha ne legyünk egyedül. És ez teher. Mert most, hogy ő már nincs, nem tudom, vajon valaha megkapta-e azt a szeretetet, amit igazán megérdemelt.