Amikor leszálltam a buszról, megláttam édesanyámat a földön ülve, alamizsnáért könyörögni. Férjemmel együtt döbbenten álltunk meg erről egyikünk sem tudott semmit.
Most már 43 éves vagyok, anyám 67 múlt. Egy városban élünk, de két ellentétes végén. Akárcsak sok más idős ember, anyámnak is folyamatos törődésre van szüksége, de nem tud velem élni, és ennek egyetlen oka van: négy macskát és három kutyát tart a lakásában, sőt még az utcán élő kóbor ebekről és cicákról sem feledkezik meg, mindet eteti és gondozza. Minden forintot, amit adok neki, elsősorban gyógyszerekre és állateledelre költ. Ennivalót és más szükséges dolgot én viszek neki, mert tudom, hogy magának nem venne semmit, csak az állatokat gondozza.
Nemrég férjemmel meglátogattuk egy régi barátunkat. Úgy döntöttünk, az autót nála hagyjuk, s hazafelé busszal megyünk. Mekkora döbbenet ért, amikor a megállóban megpillantottam anyámat, amint kinyújtott kézzel ült, pénzt kérve a járókelőktől. Nem tudtam, mit tegyek. A férjem is csak ámult; hisz tudta, hogy a saját családi kasszánkból különítek el anyám számára minden hónapban.
És most már érthető volt számára is a kérdés vajon mire költöm el az anyámnak szánt pénzt? Hamarosan kiderült: anyám az összegyűjtött pénzt mind a kedvenceire szánta, etetésükre és oltásaikra.
Az egész helyzet nyomasztó, de belegondoltam, milyen érzés lehet, ha valaki ilyen helyzetben látja az édesanyját. Mit mondanának a rokonok, barátok, ismerősök? Persze mindenki azt hinné, hogy én, mint haszontalan lány, megfeledkeztem róla, és magára hagytam idős korára. Most már rendszeresen járom az utcákat, hogy rátaláljak. Tudom jól, hogy nem hagyott fel a koldulással a tiltásom és könyörgéseim ellenére sem csak most ügyesebben bújik el előlem. Az idő távlatából nézve még mindig fájó ez az emlék; a lelkiismeretem ma is nyomasztja.
