Am venit în vizită, mi-a fost dor de tine, dar copiii mei par niște străini – Povestea Barbarei, mamă a trei copii, și întâlnirea cu fiica cea mică Pola, după ani de absență, într-o lume unde dragostea părintească nu mai găsește loc la masa familiei

Am venit în vizită, mi-a fost atât de dor de tine, dar copiii par niște străini

Părinții mereu poartă grijă de odraslele lor. Uneori însă, părinții ajung să fie dezamăgiți de copiii mari. Care sunt fiicele adulte din această povestire plină de ceață și arome ciudate?

Istoria unei mame.

Eudochia a crescut trei copii. Toți au ajuns mari, fiecare cu viața lui. Băiatul cel mare s-a așezat cu familia peste hotare, undeva în Italia. Trimite poze și vederi cu chipul său bronzat și un scris de mână care miroase a dor și ceapă verde. Eudochia le ține într-o cutie veche de bomboane Bucuria, scoțându-le când vântul e prea puternic, ca să îndulcească singurătatea.

Ne dorim atât de mult să te vedem, băiete. Ai putea, poate, să vii și tu pe la noi? Să cunoaștem nepoțeii și nora, scrie ea într-o scrisoare căzută din vis.

Fiica mijlocie, Doina, este măritată cu un colonel om cu uniformă și privire ascuțită. Ambii se tot mută de ici-colo, ca păsările călătoare. Cresc o fetiță voioasă. Vin uneori în fugă, cu valizea încă scoțând abur. Soțul Eudochiei, Dumitru, îl respectă pe ginere: A avut noroc fata noastră, și-a găsit soț serios.

Cea mică, Florița, nu s-a așezat la casa ei. A fost căsătorită, au avut un băiat, dar soțul a dispărut ca ceața la răsărit. Fata și-a ascultat mama și a plecat la Chișinău, să-și găsească un rost. S-a angajat la o fabrică de confecții, întinzând firele vieții și aducând cu ea și băiatul.

Eudochia a decis să-și vadă odrasla cea mai mică.

Te descurci singur o săptămână? i-a spus lui Dumitru, cu glas moale. Vreau să merg la Florița, să văd cum le e.

Dumitru a condus-o la autogară. Nu-i era ușor să care sacoșele pline de zacuscă și bucate, dar inima de mamă o ducea pe drumuri. Ore întregi s-a clătinat Eudochia în trenul cu miros de fum și mere mâncate pe ascuns. De trei ani nu-și mai văzuse fata.

Maică, de ce nu ai anunțat că vii? Eu sunt la lucru acum. Abia diseară pot veni la gară să te iau.

Am vrut să-ți fac o surpriză! a glăsuit mama, firavă. Poți să mă aștepți acolo?

Da, stai liniștită. Dar mama s-a săturat să aștepte și s-a pornit singură.

La ușă a deschis nepotul, băiat înalt, cu ochii ca bunelul Dumitru. Bine-ai venit, mamaie! l-a cuprins Eudochia. Ajunge cu pupatul, mamaie… a zis el, scuturându-se.

De ce nu ai venit mai devreme? întreabă fiica, obosită. Am făcut curat, am pus masa. Am ieșit mai devreme de la fabrică, am gătit borș și am prăjit niște chifteluțe.

Atunci a sunat telefonul era Dumitru, soțul, neliniștit. I-a zis că totul e în regulă, că vecina a ajutat-o cu bagajul și acum stau la masă unde Florița a pus fața de masă cu păuni.

La cină, Florița o întreabă: Mănânci o chiftea sau două? Eudochia, sleită de foame, ar fi vrut trei, dar doar a zâmbit: Pune-le pe masă și vedem pe urmă.

A sosit apoi un platou cu cinci chifteluțe. Atât, sub becul gălbui care scânteia ca visul despre masa cu toți ai casei adunați. Mama s-a gândit că poate n-o duc prea grozav cu banii și și-a spus că o să-i ajute.

La cină, fără să clipească, Florița întreabă deodată când pleacă mama înapoi. S-a întristat Eudochia și i-a zis că poate pleacă chiar mâine dacă îi deranjează prezența.

A doua zi, mama a rămas singură în casă. Seara, fiecare s-a închis la el în cameră nepotul a dat fuga la vecina cu ursuleți pe ușă, Florița a ieșit cu prietenele în oraș. Mama stătea singură cu ceaiul răcit, uitându-se la umbrele care se jucau pe pereți.

A început să-i fie urât, a înțeles că e străină în casa fiicei. Pe când își strângea bagajul, a auzit accidental discuția dintre nepot și fiică: Când vine unchiul? Aveam meci de fotbal Când pleacă bunica, răspunse Florița, ca dintr-un vis de sticlă.

Năucită, Eudochia și-a adunat scurt lucrurile și a ieșit tiptil. Nu s-a mai uitat înapoi. Pe drum a întâmpinat-o cu bucurie Dumitru, care o aștepta cu sufletul greu îi simțise lipsa mereu.

Și s-a făcut clar pentru Eudochia, ca într-un abur de vis: oricâtă grijă și căldură le-au dăruit copiilor, acum copiii nu mai voiau să știe de ei.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

2 × five =

Am venit în vizită, mi-a fost dor de tine, dar copiii mei par niște străini – Povestea Barbarei, mamă a trei copii, și întâlnirea cu fiica cea mică Pola, după ani de absență, într-o lume unde dragostea părintească nu mai găsește loc la masa familiei
– Mama Alló! – kiáltotta Matyi. – Ki engedélyezte, hogy farkast tartsanak a faluban? Allá néni keserűen sírva fakadt, amikor meglátta, hogy összedőlt a kerítés. Már többször megtámasztotta deszkákkal és javítgatta a korhadt oszlopokat, remélte, kitart, míg a kis nyugdíjából összegyűjti a pénzt egy normálisra. De nem így lett! A kerítés ledőlt. Tíz éve már, hogy Allá egyedül viszi a háztartást, amióta szeretett férje, András bácsi elment az örök vadászmezőkre. Aranykezű ember volt – ács, asztalos, mindenhez értett. Míg élt, Allá néni semmin sem aggódott. Szerény kis porta, ápolt kert, termékeny veteményes, egészséges állatok – mind együtt építették fel. Egyetlen fiuk volt, Egon, a büszkeség és öröm. Sose kellett noszogatni: kicsi korától segített. Ha a mama fáradtan hazajött az istállóból, Egon már behordta a tűzifát, vizet hozott, begyújtott, megetette az állatokat. András bácsi, amikor végzett a munkával, megmosta az arcát és kiült a tornácra pipázni, míg Allá vacsorát főzött. Este együtt ettek, meséltek a napi hírekről. Boldogok voltak. Az idő elröpült, csak az emlékek maradtak. Egon felnőtt, elment Pestre tanulni, ott megismerkedett a városi lánnyal, Lillával, s ott is maradtak. Először még hazajárt szabadságra, aztán a feleség inkább külföldre vitte nyaralni. András bácsi nem értette, miért: – Miért fáradt ki ennyire a mi Egonunk? Biztos a Lilla keveri meg a fejét. Miért kell neki utazgatni? A papa bánkódott, a mama szomorkodott, csak levelet vártak a fiútól. Aztán András bácsi megbetegedett, elgyengült. Az orvosok már nem segítettek, csak hazaküldték pihenni. Tavasszal, madárcsicsergés idején, eltávozott. Egon temetésre hazajött, keservesen sírt, hogy már nem láthatta apját élve. Egy hétig maradt, aztán vissza a fővárosba. Tíz év alatt csak három levelet írt az anyának. Allá egyedül maradt, eladta a tehenet, juhokat a szomszédnak. Mihez kezdjen jószággal egyedül? A tehén sokáig ott lelkendezett a kapuban, hallgatta az asszony sírását, aztán ment az új gazdához. Allá bezárkózott a távoli szobába, befogta fülét, csak sírt. Férfikéz nélkül roskadozni kezdett a porta: hol a tető beázik, hol a tornác rogyadozik, néha víz lepi el a pincét… Allá néni igyekezett, amit tudott, néha mesterre spórolt, néha maga megoldotta, hisz falun nőtt fel, mindent megtanult. Így éldegélt, épphogy kijött a kis pénzéből, amikor új baj jött. Hirtelen látása gyengült, pedig eddig nem panaszkodott. Elment boltba, alig látta az árakat; pár hónap múlva már a bolt feliratát sem tudta kibetűzni. Az ápolónő rábeszélte: – Allá néni, akar teljesen megvakulni? Műtét kell, és visszajön a látás! A néni félt a műtéttől, nem ment. Egy év múlva már alig látott. Nem túlzottan zavarta. – Minek nekem világosság, nem nézek tévét, csak hallgatom. A híreket úgyis elmondja a bemondó. Otthon mindent emlékezetből csinálok. De néha aggódott: a faluban megszaporodtak a rossz szándékú emberek, gyakran jártak zsiványok, kirámolták az üres házakat. Már egy jó kutya sem volt, ami elijesztette volna őket mérges ugatással. Megkérdezte a vadászt, Samut: – Nincs egy kis vadászkutya kölyke? Akármilyen apró, felnevelem… Samu, a faluerdész, elmosolyodott: – Allá néni, miért vadászkutya? Az erdei kutya nem való ide. Hozhatok városi fajtatiszta német juhászt. – Biztos az drága… – Nem drágább, mint maga, Allá néni. – Hát akkor hozz! Allá összeszámolta a spóroltat, talán futja egy jó kutyára. De Samu sokat halogatott, nem volt túl megbízható, a szavát se mindig tartotta be, néha Allá neki is megbocsátott, sajnálta: magányos férfi, sem családja, sem gyereke, csak az ital volt a társa. Samu, Egon korabeli, mindig maradt a faluban, a város túl szűk volt neki. Örökké vadászott, el tudott tűnni napokra az erdőben. Vadászidény után segített időseknek a portákon: ásott, javított, szerelt mindenfélét – a pénzt rögtön borra költötte. Ha kiivott, visszament az erdőbe gondolkodni, pár nap múlva gazdagon tért vissza: gomba, bogyó, hal, fenyődió. Olcsón eladta, újra elivott mindent. A piás Samu Allának is segített, ha kellett – de fizettségért. Most megint rá hárult a kerítés baj. – Hát, kutyát kell majd még várni – sóhajtott Allá néni. – Előbb a kerítésre kell fizetni Samunak, kevés a pénzem… Samu most nem jött üres kézzel. A szerszámok mellett a hátizsákban valami mocorgott. Elmosolyodott, hívta az asszonyt: – Nézze, kit hoztam magának! – Kibontotta a zsákot. Allá néni kitapogatta a puha, kis fejét. – Samu, csak nem kiskutyát hoztál nekem? – Jó fajtát, igazi juhászt, néném. A kölyök ficánkolt, ki akart bújni a zsákból. Allá néni aggódva mondta: – De hát nekem csak kerítésre jut! – Nem viszem vissza, Allá néni! – mondta Samu. – Azt tudja, mennyibe került ez a kutya? Mit tehetett? Szaladt a boltba, ahol az eladó öt üveg bort adott hitelre, beírta nevét a tartozáskönyvbe. Estére Samu végzett a kerítéssel; Allá ebéddel és pálinkával kínálta. A piás vadász jókedvűen tanította ki az asszonyt: – Napi kétszer etesse, szerezzen erős láncot – nagy kutya lesz. Én értek a kutyákhoz. Így lett Allánál új családtag: Bodri. A néni megszerette, a kutya pedig hűségesen viszonozta. Minden alkalommal, ha Allá udvarra lépett, Bodri lelkesen ugrándozott, simogatni akarta a gazdáját. Csak az nyugtalanította: Bodri óriásira nőtt, mint a borjú, de nem ugatott soha. Ez elszomorította Allát. – Ó, Samu! Ravasz vagy! Nem jó kutyát adtál… De hát mit tenne, olyan jó teremtést nem lehet elzavarni. Ugyan nem is kellett ugatni: a szomszéd kutyák sem mertek Bodrira csaholni, aki pár hónap alatt felért Allá nénivel derékig. Egy nap Matyi, a falubeli vadász, jött el a boltba sóért, gyufáért, élelmiszerért. Közeledett a téli vadászidény. Elhaladva Allá háza előtt, megtorpant, amikor meglátta Bodrit. – Mama Alló! – kiáltotta Matyi. – Ki engedélyezte, hogy farkast tartsanak a faluban? Allá rémülten a mellére szorította kezét. – Jaj, Istenem! Milyen ostoba vagyok! Samu átvert! Azt mondta, igazi német juhász… Matyi komolyan tanácsolta: – Mama, engedje el az erdőbe. Baj lesz, ha itt marad. Az asszony szemében könnyek gyűltek. Fájdalmas volt Bodrit elengedni – szelíd, jó lélek, de farkas. Ráadásul mostanában nyugtalanabb lett, ráncigálta a láncot, szökni akart. A faluban egyre féltek tőle. Nem volt más választás. Matyi kivitte a farkast az erdőbe. Bodri farkát csóválva eltűnt a fák között. Soha többé nem látták. Allá gyászolta kedvencét, szidta Samu sunyiságát. Samu maga is bánkódott, hisz jó szándéka volt: egyszer erdőben vadászott, medvenyomokat talált. Egy furcsa sírás hallatszott, nem medve volt. Megtalálta a rejteket, ott feküdt a halott farkasanya, körülötte szétmarcangolt kölykök, egyedül egy menekült meg. Samu megsajnálta, hazavitte, aztán Allának adta, hogy gondoskodjon róla. Remélte, ha felnő, elmegy magától az erdőbe, ő pedig szerez a néninek igazi kutyát. De Matyi keresztbe tett. Samu néhány napig törődött, merjen-e Allához bemenni. Kint zima volt, Allá csak fűtötte a kályhát, ne fagyjon meg éjjel. Egyszer csak kopogtattak. Allá néni ajtót nyitott – a küszöbön egy idegen. – Jó estét, mama. Megengedi, hogy itt aludjak? Elindultam a szomszéd faluba és eltévedtem. – Hogy hívnak, fiacskám? Rosszul látok. – Boris. Allá gyanakodva mondta: – Itt nálunk nincs Boris… – Nem itt lakom, mama. Most vettem házat, meg akartam nézni, de beragadt az autóm, gyalog kellett jönnöm, nagy viharban! – Akkor te vetted meg az elhunyt Dani bácsi házát? – Pontosan. Allá beinvitálta, teát tett fel. Nem vette észre, hogy az idegen mohón vizslatja a szekrényt, hol a falusiak pénzt, aranyat tartanak. Amíg Allá a tűzhelynél szorgoskodott, a vendég kotorászott a szekrényben. Az asszony meghallotta a nyikorgást. – Mit keresel ott, Boris? – Hát, most volt pénzcsere! Segítek megszabadulni a régi pénztől! – Hazudsz. Nem volt pénzcsere! Ki vagy te? A férfi kést rántott, a nyakához szorította. – Hallgass, vénasszony! Add ide a pénzt, az aranyat, kaját! Allá rettegésben volt – betörő, körözött bűnöző. Most eldőlt a sorsa… Ekkor kivágódott az ajtó. Betört a hatalmas farkas, Borisra ugrott. Az kiabált, de vastag sálja megvédte a harapástól. Kést rántott, megsebezte Bodrit vállon. Bodri félreugrott, eközben a rabló elmenekült. Samu éppen ekkor ért oda, hogy bocsánatot kérjen. Látta, ahogy egy férfi késsel fut ki, szitkozódva. Samu rohant Allához, ott vérben feküdt Bodri. Rögvest ment a falusi rendőrhöz. A rablót elfogták, elítélték. Bodri igazi szelembéli hős lett. Mind vitt neki ennivalót, köszöntek neki. Már nem volt láncra verve, szabad lett – de mindig visszajött Allá nénihez, leginkább vadászidény után Samuval. Egy nap fekete terepjáró állt meg Allá háza előtt. Az udvaron fát vágott valaki: Egon fia. Amint meglátta rég nem látott Samut, kitárt karjaival ölelte át. Este együtt ültek az asztalnál; Allá néni boldogan ragyogott. Egon rábeszélte, utazzon Pestre műtétre, hogy visszanyerje a látását. – Ha muszáj… – sóhajtott Allá néni. – Nyáron jön az unoka, látni akarom őt! Samu, ügyelj a házra és Bodrira, jó? Samu bólintott. Bodri a kályha mellett pihent, elégedetten a mancsára hajtotta fejét. Itt volt a helye – barátai között. Ha szeretnél új, megható történetekről nem lemaradni, kövess minket! Írd meg érzéseidet kommentben, támogasd lájkkal!