Mamă, nu o să crezi, noua soție a tatălui e bolnavă, se spune că e ceva grav

Mama, îți poți imagina, noua soție a tatălui meu este bolnavă, se spune că e ceva grav.

O să-ți povestesc ce mi s-a întâmplat acum zece ani. Am crescut două fete împreună cu soțul meu, acum sunt la facultate. Mă bucuram pentru această perioadă din viață, căci credeam că vom începe o viață nouă, doar noi doi. Dar el a luat altă decizie și m-a înșelat cu secretara lui.

Îmi pare rău, n-am vrut să te rănesc, mi-a spus, dar o iubesc foarte mult.

În seara aceea și-a făcut bagajele și a plecat la o femeie de două ori mai tânără. Fetele s-au supărat pe el și nu i-au mai vorbit. A fost foarte greu pentru mine, mai ales când cea mică încerca să ne împace prin diverse metode. Vreau să uit acel an din viața mea, pentru că timpul nu mi-a vindecat rănile, doar m-am obișnuit să trăiesc cu ele. Am început să-mi dedic mai mult timp hobby-ului meu creșteam plante rare și le vindeam. Acest lucru m-a ajutat să nu cad în depresie.

Fetele mele s-au împăcat cu tatăl lor și uneori îmi povesteau despre viața lui nouă. Era fericit cu acea femeie, iar mai târziu ea i-a născut un băiat.

Mamă, îți poți imagina, e bolnavă, se spune că e ceva grav.

Fetelor, încetați să vorbiți despre ei, nu-mi place asta, le spuneam, pentru că încă îl iubeam pe soțul meu, iar gândul că e cu altă femeie mă întrista. Au trecut atâția ani, dar eu încă îl consideram soțul meu.

Într-o sâmbătă dimineața, m-am trezit și am văzut o siluetă lângă pat. Am crezut că visez, dar atunci soțul meu mi-a spus cu glas tremurător: Îmi pare rău, știu că e devreme. Dar nu știu ce să fac cu băiatul. Părea bătrân, părul îi era acoperit de fire albe. În spatele lui stătea un băiețel. Am înțeles că era fiul lor.

Soția mea a murit noaptea trecută, a continuat el. Trebuie să organizez înmormântarea, fetele noastre lucrează, pur și simplu nu pot să-l iau cu mine. E prea mic pentru asta.

Băiatul era la grădiniță. Nu înțelegeam ce se întâmpla, m-am uitat la el, iar el mi-a spus imediat:

Ești mătușa mea?

Nu, am răspuns supărată, voiam să închei conversația.

Mama spunea că nu avem pe nimeni.

N-am cunoscut-o niciodată pe mama ta.

Era atât de drăguț, am realizat că copilul nu e de vină și am hotărât să-l ajut pe fostul meu.

Îți place terciul? Hai în bucătărie, îți fac micul dejun, iar apoi te ia tata.

Mi-am făcut cafea și i-am pregătit terci băiatului. L-am privit semăna foarte mult cu fetele mele când erau mici. Am petrecut dimineața uitându-ne la desene animate, citind cărțile vechi ale fetelor. Era foarte cuminte și deștept.

De atunci, soțul meu a început să-și aducă fiul la mine, am devenit prieteni buni. Fetele mele încă nu se gândesc la copii, așa că acest băiat a devenit ca un nepot pentru mine.

Au trecut doi ani de la moștenirea soției lui, iar recent m-a întrebat dacă vreau să locuim împreună. În adâncul sufletului, îmi doresc asta, pentru că îmi imaginez o familie perfectă Dar resentimentul nu m-a părăsit, nu știu dacă pot să-i mai încred încă o dată.

Dacă nu reușim să fim împreună, doar îl vom răni pe copil. Nu știu ce să fac. Îi iubesc pe amândoi, dar teama că voi fi înșelată din nou nu mă părăsește.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

18 − 14 =

Mamă, nu o să crezi, noua soție a tatălui e bolnavă, se spune că e ceva grav
Nyisd ki, megjöttünk – avagy amikor a család nem kérdez, csak beköltözne – Júlika, itt Natasa néni! – csilingelt a telefonban az a tipikus, feszélyezett öröm, amitől az embernek összeszorul a foga. – Jövő héten Budapestre utazunk, néhány papírt kell elintéznünk. Nálad laknánk egy-két hétig, rendben lesz így? Júlia majdnem félrenyelt a teájával. Se „szia”, se „hogy vagy”, csak egyből: lakni fognak nála. Nem „lehet-e”, nem „kényelmes-e”. Laknak. Pont. – Natasa néni, – próbált Júlia kedvesen hangozni – nagyon örülök, hogy hallom, de a lakás… Inkább segítek szállodát keresni, most vannak jó lehetőségek, nem drágák. – Miféle szállodát keresel? – horkant fel a nagynéni úgy, mintha Júlia valami elképesztő butaságot mondott volna. – Minek pazaroljuk a pénzt? Hisz ott van a háromszobás lakásod, amit apád után örököltél! Egy ekkora lakásban egyedül! Júlia lehunyta a szemét. Kezdődik. – Ez az én lakásom, néni. – A tiéd? – a hang hirtelen éles lett, kellemetlen. – Hát apád ki volt? Nem a mi családunkból való? Vér nem válik vízzé, Júlika. Nem vagyunk idegenek! A szállodát ránk akarsz tukmálni, mint valami jöttmenteket?! – Senkit nem küldök sehová. Egyszerűen nem tudok vendéget fogadni. – Miért is ne?! „Mert múltkor pokollá tettétek az életemet”, gondolta Júlia, de hangosan mást mondott: – Körülmények, Natasa néni. Nem tudlak titeket fogadni. – Körülmények! – most már nyíltan dühös volt a hang. – Három szoba üresen, de neki körülményei vannak! Pedig apád sosem küldte volna el a családot! Te meg mindent az anyádtól örököltél, pont ilyen… – Néni… – Mi van, néni? Szombaton jövünk ebédre. Maxim és Pál jönnek velem. Úgy fogadj majd minket, ahogy kell! – Ahogy mondtam: nem tudok. – Júlika! – a hang parancsolóvá keményedett. – Ezt nem beszéljük meg! Szombaton ott leszünk. A telefonban csak rövid búgó hangok szóltak. Júlia lassan letette a telefont, nézett maga elé, majd mély sóhajtással hátradőlt a székén. Mindig ez van. Két éve Natasa néni már „vendégeskedett” nála. Akkor négyen jöttek, három nap helyett két hétig maradtak. Júlia máig emlékszik a rémálomra: Maxim, a nagynéni férje, a nappali kanapéján heverészett az utcai cipőben, éjjel háromig nyomogatta a távirányítót. Pál, a túlnőtt huszonhárom éves gyerekük, a hűtőt fosztogatta és persze sosem mosott el maga után. Natasa néni pedig a konyhában uralkodott, mindent bírált, függönytől a csempéig. Amikor végre elmentek, Júlia leégett kárpittal, törött fürdőszobapolccal és gyanús foltokkal maradt a nappali szőnyegén. Pénzről szó sem esett – se kajára, se rezsire, ami két hét alatt igencsak megnőtt, nem adtak egy fillért sem. Csak összepakoltak, és elmentek, egy „Köszönjük, Júlika, igazi tündér vagy!” mondattal. Júlia megdörzsölte a halántékát. Nem. Ilyen még egyszer nem lesz. Kiabálhat a családi kötelékekről, meg apáról. Jöhet szombaton – az ajtó zárva marad. Elővette a telefont, böngészni kezdett – keres nekik szállodát. Jó, tiszta, minden kényelemmel. Megküldi majd az adatokat, és világosan elmondja: ennyi, ennyiben segít. Ha nem értik meg – az már nem az ő baja. Két nap telt el csendben, békességben. Júlia dolgozott, esténként sétált, magának főzött egyszerű vacsorákat, és már-már elhitte, hogy a nagynéni hívása csak egy rossz álom. Hátha meggondolják. Hátha találnak más családtagot, akire rátelepedhetnek. Csütörtök este csörgött a telefon. A kijelzőn: „Natasa néni”, és Júlia gyomra összeszorult. – Júlia, itt vagyok! – harsogott a telefonban vidáman a nagynéni hangja. – Holnap jövünk, a vonatunk 14 órakor érkezik! Fogadj minket, terítsd meg az asztalt, kell egy rendes ebéd az útról! Júlia lassan leült a kanapé szélére, ujjai elfehéredtek a telefonon. – Natasa néni, – mondta lassan, minden szót megnyomatva –, már megmondtam. NEM engedlek be a lakásba. Ne gyertek hozzám. – Jaj, ne bolondozz! – kacagott a néni, mintha rossz viccet hallott volna. – Mit durcáskodsz már? Nem engedem, engedem… Már meg is vettük a jegyeket! – Ez nem az én problémám. – Júlia, mi van veled? – először volt meglepett, utána jött a szokásos nyomás. – Rokona vagy vagy mi? Segítened kell a családnak, ez szent kötelesség! – Nem tartozom semmivel. – Dehogynem! Apád, nyugodjon békében… – Néni, hagyjuk apát. A válaszom: nem. Ez az utolsó szó. A néni hangosan sóhajtott, kiérezhetően türelmetlenül: – Júlika, senkit sem érdekel a véleményed, érted? Mi család vagyunk! Csak mutogatod a karaktered, mintha ellenségek lennénk. Holnap kettőkor, ne felejtsd! – Mondom… – Jó van, puszi, akkor holnap találkozunk! Telefon letett… Júlia nézte a sötét kijelzőt. Valami forró, indulatos érzés feszítette belül. Ledobta a telefont a kanapéra, járkálni kezdett – mint bezárt állat: három lépés oda, három vissza. Hát ennyit számít a véleménye. Remek. Csodás. Megállt. Várhatod a csodát, drága Natasa néni. Júlia felkapta a telefont, a „Mama” nevű kontaktot keresve. – Halló? Júlika? – Anyukája meleg, kissé aggódó hangja szól bele. – Történt valami? – Szia, mama! Szeretnék elmenni hozzád. Holnap. Egy hétre, talán picit tovább. Pár pillanat csend. – Holnap? Drágám, hát most jöttél csak… – Tudom. De most nagyon kéne. Távmunkám van, mindegy, hol vagyok. Ugye mehetek hozzád? Mama hezitált még egy kicsit, Júlia szinte látta maga előtt, ahogy elkerekedett szemmel próbálja megérteni, mi van. – Természetesen gyere. Mindig szívesen látlak, ezt tudod. Biztos minden rendben? – Igen, mama, rendben van. Csak hiányoztál. Júlia bontotta a hívást, és elmosolyodott. Szombatra Natasa néni családostul állhat a zárt ajtó előtt. Hívhatják akárhányszor, tombolhatnak akárhogyan, a háziasszony nem lesz otthon. Nem boltban, nem is barátnőnél – egy másik városban, 300 km-re. Megvette a vonatjegyet – 6:45-kor indul. Mire a nagynéni megérkezik, ő már a mama konyháján fog teázni. Mert vér tényleg nem válik vízzé – de néha a családnak is meg kell hallania: NEM. A vonaton hallgatta a kerékdöngést, gondolta, majd milyen arcot vág Natasa néni a zárt bejáratnál. Szeme lecsukódott, feje zakatolt, de a lelke végre megnyugodott. Mama várta a peronon, átölelte, hazavitte. Túróval töltött palacsintával megetette, teával kínálta és lefektette. – Majd mesélsz, – mondta, amikor a csészét elvette. – Most pihenj. Júlia pillanatok alatt elaludt. Telefon éles csörgésére ébredt másnap. Automatikusan felvette, hunyorogva nézett a kijelzőre: „Natasa néni”. – Júlia! – üvöltötte Natasa néni, hogy Júliának kicsit el kellett távolítani a fülétől a telefont. – Már 20 perce állunk az ajtód előtt! Miért nem nyitsz?! Júlia felült, arcát a tenyerébe temette. Odakint már lement a nap. – Mert nem vagyok ott, – felelte mosolyogva. – Mit jelent az, hogy nem vagy ott?! Hol vagy?! – Egy másik városban. Csend. Majd robbanás: – Teljesen elment az eszed?! Tudtad, hogy jövünk és leléptél?! Hogy tehetted?! – Könnyen. Megmondtam, hogy nem fogadlak titeket. Nem hallgattatok rám. – Hogy mersz! – a néni már szinte fuldoklott a méregtől. – Biztos van kulcs valakinek! Szomszédnak vagy barátnak! Hívj fel, hozza el! Mi elleszünk nélküled is, nem vagyunk gyerekek! Júlia megdermedt. Aztán – csak ennyit mondott: – Néni, ezt most komolyan gondolod? – Teljesen! Fáradtak vagyunk, ne bohóckodj már! – Nem akartam veletek egy fedél alatt élni. És pláne: nélkülem sem engedlek be. Az ajtó nyikordult, anyja belépett – köntösben, kócosan, hunyorogva. Csak kinyújtotta a kezét, Júlia, maga sem tudja miért, átadta neki a telefont. – Natasa, – szólt hidegen anyja, – Vera vagyok. Figyelj és ne szakíts félbe. A vonalban zavart motyogást hallott. – Gyuri ki nem állhatott téged, – folytatta az anyja. – Egész életében utált. Én ezt jobban tudom, mint bárki. Hát miért akaszkodsz a lányára? Mit akarsz tőle? Natasa néni válaszolni próbált, dadogott, akadozott. – Jó, – vágta el anyja. – Júliát többé ne keresd. Soha. Van kihez fordulnia, de te biztosan nem vagy az. Beszélgetés lezárva. Visszaadta a telefont Júliának. Júlia anyjára nézett, mintha most látná először. – Mama… Te… Ilyet sosem tapasztaltam tőled. Anyja vállat vont, elnézte a köntösét. – Apád tanított erre. Mondta, Natasa nénivel csak így lehet: egyszer ráordítasz, akkor utána évekig békén hagy. Elmosolyodott, szeme körül apró ráncok jelentek meg. – Működik, képzeld! Júlia nevetett – hangosan, felszabadultan. Anyja is vele nevetett. – Na gyere, – intett a konyha felé, – igyunk egy teát. Meséld el, mi ez a történet valójában.