Nyisd ki, megjöttünk – avagy amikor a család nem kérdez, csak beköltözne – Júlika, itt Natasa néni! – csilingelt a telefonban az a tipikus, feszélyezett öröm, amitől az embernek összeszorul a foga. – Jövő héten Budapestre utazunk, néhány papírt kell elintéznünk. Nálad laknánk egy-két hétig, rendben lesz így? Júlia majdnem félrenyelt a teájával. Se „szia”, se „hogy vagy”, csak egyből: lakni fognak nála. Nem „lehet-e”, nem „kényelmes-e”. Laknak. Pont. – Natasa néni, – próbált Júlia kedvesen hangozni – nagyon örülök, hogy hallom, de a lakás… Inkább segítek szállodát keresni, most vannak jó lehetőségek, nem drágák. – Miféle szállodát keresel? – horkant fel a nagynéni úgy, mintha Júlia valami elképesztő butaságot mondott volna. – Minek pazaroljuk a pénzt? Hisz ott van a háromszobás lakásod, amit apád után örököltél! Egy ekkora lakásban egyedül! Júlia lehunyta a szemét. Kezdődik. – Ez az én lakásom, néni. – A tiéd? – a hang hirtelen éles lett, kellemetlen. – Hát apád ki volt? Nem a mi családunkból való? Vér nem válik vízzé, Júlika. Nem vagyunk idegenek! A szállodát ránk akarsz tukmálni, mint valami jöttmenteket?! – Senkit nem küldök sehová. Egyszerűen nem tudok vendéget fogadni. – Miért is ne?! „Mert múltkor pokollá tettétek az életemet”, gondolta Júlia, de hangosan mást mondott: – Körülmények, Natasa néni. Nem tudlak titeket fogadni. – Körülmények! – most már nyíltan dühös volt a hang. – Három szoba üresen, de neki körülményei vannak! Pedig apád sosem küldte volna el a családot! Te meg mindent az anyádtól örököltél, pont ilyen… – Néni… – Mi van, néni? Szombaton jövünk ebédre. Maxim és Pál jönnek velem. Úgy fogadj majd minket, ahogy kell! – Ahogy mondtam: nem tudok. – Júlika! – a hang parancsolóvá keményedett. – Ezt nem beszéljük meg! Szombaton ott leszünk. A telefonban csak rövid búgó hangok szóltak. Júlia lassan letette a telefont, nézett maga elé, majd mély sóhajtással hátradőlt a székén. Mindig ez van. Két éve Natasa néni már „vendégeskedett” nála. Akkor négyen jöttek, három nap helyett két hétig maradtak. Júlia máig emlékszik a rémálomra: Maxim, a nagynéni férje, a nappali kanapéján heverészett az utcai cipőben, éjjel háromig nyomogatta a távirányítót. Pál, a túlnőtt huszonhárom éves gyerekük, a hűtőt fosztogatta és persze sosem mosott el maga után. Natasa néni pedig a konyhában uralkodott, mindent bírált, függönytől a csempéig. Amikor végre elmentek, Júlia leégett kárpittal, törött fürdőszobapolccal és gyanús foltokkal maradt a nappali szőnyegén. Pénzről szó sem esett – se kajára, se rezsire, ami két hét alatt igencsak megnőtt, nem adtak egy fillért sem. Csak összepakoltak, és elmentek, egy „Köszönjük, Júlika, igazi tündér vagy!” mondattal. Júlia megdörzsölte a halántékát. Nem. Ilyen még egyszer nem lesz. Kiabálhat a családi kötelékekről, meg apáról. Jöhet szombaton – az ajtó zárva marad. Elővette a telefont, böngészni kezdett – keres nekik szállodát. Jó, tiszta, minden kényelemmel. Megküldi majd az adatokat, és világosan elmondja: ennyi, ennyiben segít. Ha nem értik meg – az már nem az ő baja. Két nap telt el csendben, békességben. Júlia dolgozott, esténként sétált, magának főzött egyszerű vacsorákat, és már-már elhitte, hogy a nagynéni hívása csak egy rossz álom. Hátha meggondolják. Hátha találnak más családtagot, akire rátelepedhetnek. Csütörtök este csörgött a telefon. A kijelzőn: „Natasa néni”, és Júlia gyomra összeszorult. – Júlia, itt vagyok! – harsogott a telefonban vidáman a nagynéni hangja. – Holnap jövünk, a vonatunk 14 órakor érkezik! Fogadj minket, terítsd meg az asztalt, kell egy rendes ebéd az útról! Júlia lassan leült a kanapé szélére, ujjai elfehéredtek a telefonon. – Natasa néni, – mondta lassan, minden szót megnyomatva –, már megmondtam. NEM engedlek be a lakásba. Ne gyertek hozzám. – Jaj, ne bolondozz! – kacagott a néni, mintha rossz viccet hallott volna. – Mit durcáskodsz már? Nem engedem, engedem… Már meg is vettük a jegyeket! – Ez nem az én problémám. – Júlia, mi van veled? – először volt meglepett, utána jött a szokásos nyomás. – Rokona vagy vagy mi? Segítened kell a családnak, ez szent kötelesség! – Nem tartozom semmivel. – Dehogynem! Apád, nyugodjon békében… – Néni, hagyjuk apát. A válaszom: nem. Ez az utolsó szó. A néni hangosan sóhajtott, kiérezhetően türelmetlenül: – Júlika, senkit sem érdekel a véleményed, érted? Mi család vagyunk! Csak mutogatod a karaktered, mintha ellenségek lennénk. Holnap kettőkor, ne felejtsd! – Mondom… – Jó van, puszi, akkor holnap találkozunk! Telefon letett… Júlia nézte a sötét kijelzőt. Valami forró, indulatos érzés feszítette belül. Ledobta a telefont a kanapéra, járkálni kezdett – mint bezárt állat: három lépés oda, három vissza. Hát ennyit számít a véleménye. Remek. Csodás. Megállt. Várhatod a csodát, drága Natasa néni. Júlia felkapta a telefont, a „Mama” nevű kontaktot keresve. – Halló? Júlika? – Anyukája meleg, kissé aggódó hangja szól bele. – Történt valami? – Szia, mama! Szeretnék elmenni hozzád. Holnap. Egy hétre, talán picit tovább. Pár pillanat csend. – Holnap? Drágám, hát most jöttél csak… – Tudom. De most nagyon kéne. Távmunkám van, mindegy, hol vagyok. Ugye mehetek hozzád? Mama hezitált még egy kicsit, Júlia szinte látta maga előtt, ahogy elkerekedett szemmel próbálja megérteni, mi van. – Természetesen gyere. Mindig szívesen látlak, ezt tudod. Biztos minden rendben? – Igen, mama, rendben van. Csak hiányoztál. Júlia bontotta a hívást, és elmosolyodott. Szombatra Natasa néni családostul állhat a zárt ajtó előtt. Hívhatják akárhányszor, tombolhatnak akárhogyan, a háziasszony nem lesz otthon. Nem boltban, nem is barátnőnél – egy másik városban, 300 km-re. Megvette a vonatjegyet – 6:45-kor indul. Mire a nagynéni megérkezik, ő már a mama konyháján fog teázni. Mert vér tényleg nem válik vízzé – de néha a családnak is meg kell hallania: NEM. A vonaton hallgatta a kerékdöngést, gondolta, majd milyen arcot vág Natasa néni a zárt bejáratnál. Szeme lecsukódott, feje zakatolt, de a lelke végre megnyugodott. Mama várta a peronon, átölelte, hazavitte. Túróval töltött palacsintával megetette, teával kínálta és lefektette. – Majd mesélsz, – mondta, amikor a csészét elvette. – Most pihenj. Júlia pillanatok alatt elaludt. Telefon éles csörgésére ébredt másnap. Automatikusan felvette, hunyorogva nézett a kijelzőre: „Natasa néni”. – Júlia! – üvöltötte Natasa néni, hogy Júliának kicsit el kellett távolítani a fülétől a telefont. – Már 20 perce állunk az ajtód előtt! Miért nem nyitsz?! Júlia felült, arcát a tenyerébe temette. Odakint már lement a nap. – Mert nem vagyok ott, – felelte mosolyogva. – Mit jelent az, hogy nem vagy ott?! Hol vagy?! – Egy másik városban. Csend. Majd robbanás: – Teljesen elment az eszed?! Tudtad, hogy jövünk és leléptél?! Hogy tehetted?! – Könnyen. Megmondtam, hogy nem fogadlak titeket. Nem hallgattatok rám. – Hogy mersz! – a néni már szinte fuldoklott a méregtől. – Biztos van kulcs valakinek! Szomszédnak vagy barátnak! Hívj fel, hozza el! Mi elleszünk nélküled is, nem vagyunk gyerekek! Júlia megdermedt. Aztán – csak ennyit mondott: – Néni, ezt most komolyan gondolod? – Teljesen! Fáradtak vagyunk, ne bohóckodj már! – Nem akartam veletek egy fedél alatt élni. És pláne: nélkülem sem engedlek be. Az ajtó nyikordult, anyja belépett – köntösben, kócosan, hunyorogva. Csak kinyújtotta a kezét, Júlia, maga sem tudja miért, átadta neki a telefont. – Natasa, – szólt hidegen anyja, – Vera vagyok. Figyelj és ne szakíts félbe. A vonalban zavart motyogást hallott. – Gyuri ki nem állhatott téged, – folytatta az anyja. – Egész életében utált. Én ezt jobban tudom, mint bárki. Hát miért akaszkodsz a lányára? Mit akarsz tőle? Natasa néni válaszolni próbált, dadogott, akadozott. – Jó, – vágta el anyja. – Júliát többé ne keresd. Soha. Van kihez fordulnia, de te biztosan nem vagy az. Beszélgetés lezárva. Visszaadta a telefont Júliának. Júlia anyjára nézett, mintha most látná először. – Mama… Te… Ilyet sosem tapasztaltam tőled. Anyja vállat vont, elnézte a köntösét. – Apád tanított erre. Mondta, Natasa nénivel csak így lehet: egyszer ráordítasz, akkor utána évekig békén hagy. Elmosolyodott, szeme körül apró ráncok jelentek meg. – Működik, képzeld! Júlia nevetett – hangosan, felszabadultan. Anyja is vele nevetett. – Na gyere, – intett a konyha felé, – igyunk egy teát. Meséld el, mi ez a történet valójában.

Nyisd ki, megérkeztünk

Lilinek hívnak, ez meg a nagynénéd, Margit! csengett át a telefonban az a mesterkélt öröm, amitől minden alkalommal összeszorult az ember szája. Egy hét múlva jövünk Pestre, el kell intézni néhány papírt. Pár napig, vagy akár egy hétig nálad laknánk, ugye jó lesz?

Lili majdnem félrenyelte a teát. Se szervusz, se hogy vagy, csak úgy, mintha ez magától értetődne: lakunk nálad. Nem lehet-e, nem kényelmes-e. Lakunk. Pont.

Margit néni, próbált Lili lágyan beszélni, jó hallani téged. De hogy itt lakjatok Inkább segítek szállást keresni? Mostanában remek ajánlatok vannak, egészen olcsóak is.

Miféle szállás? fújta ki Margit, mintha Lili valami oltári ostobaságot mondott volna. Minek költenénk a pénzt? Neked ott van az apádtól örökölt háromszobás! Egy ekkora lakás egy embernek!

Lili behunyta a szemét. Már megint kezdődik.

Az én lakásom, Margit néni.

A tiéd? vált élessé a hangja, szinte hidegen csengett. S az apád ki volt? Nem a mi családunkhoz tartozott? A vér kötelez, Lili. Nem vagyunk mi idegenek, aztán mégis csak küldesz minket, mint valami kutyákat a szállóba!

Senkit nem küldök sehová. Egyszerűen most nem tudlak fogadni benneteket.

És ez most miért?

Mert legutóbb az életemet tettétek pokollá gondolta Lili, de mást mondott ki hangosan:

Körülmények Margit néni, tényleg nem tudlak fogadni.

Körülmények, persze! most már nyíltan bosszús volt Margit. Üresen áll három szoba, de neki körülmények! Az apád, Isten nyugosztalja, soha nem küldte volna el a családot. Te is az anyádra ütöttél, ugyanaz…

Margit néni…

Mit Margit néni? Szombaton jövünk ebédre. Ott leszünk, Maxim és Pali is velem. Várj minket rendesen!

Mondtam, hogy nem megy.

Lili! már parancsoló, kemény volt a hang. Erről nem tárgyalunk. Szombaton ott vagyunk.

A telefonban megszólaltak a rövid sípszavak.

Lili lassan letette a mobilt az asztalra. Egy percig csak bámult maga elé, aztán sóhajtott és hátradőlt a széken.

Ez mindig így volt.

Két évvel korábban Margit néni már vendégeskedett nála. Akkor is mind a négyen jöttek, három napra ígérték, két hétre maradtak. Lili azóta is tisztán emlékezett arra a lidérces időszakra: Margit férje, Maxim, kinyújtózott az ő kanapéján utcai cipőben, hajnali háromig nyomogatta a távirányítót. Pali, a huszonhárom éves fiuk, pakolta ki a hűtőt, soha egy tálat nem mosott el. Margit néni pedig a konyhában trónolt és mindent kritizált a függönytől a csempéig.

Amikor végre elmentek, Lili talált egy kiégetett fotelt, eltörött polcot a fürdőben és furcsa foltokat a nappali szőnyegén. A pénzről senki nem szólt. Sem az ételre, sem a rezsire, ami két hét alatt jelentősen megnőtt, nem adtak egy fillért sem. Egyszerűen összepakoltak és elmentek, búcsúzóul még csak ennyit: Köszönjük, Lili, te tényleg rendes vagy.

Lili megdörzsölte a halántékát.

Nem. Többször ez nem lesz. Kiabálhat Margit néni az apáról, a családi vérről. Ha szombaton jönnek az ajtó zárva marad.

Telefonért nyúlt, és megnyitotta a böngészőt. Szállást keres nekik. Egy tisztességes, jó helyet, minden kényelemmel. Ugyanígy elküldi az elérhetőséget, és világosan elmondja: ennyi az, amit vállalni tud.

Ha ezt sem értik az már nem az ő gondja.

Két nap telt el csöndes békében. Lili dolgozott, esténként sétált egyet, egyedül vacsorázott, s lassan el is hitte, hogy a hívás talán csak rossz álom volt. Ki tudja, lehet, meggondolják magukat. Vannak, akiknek rá lehet ülni a nyakukra.

Csütörtökön, estefelé csörrent újra a telefon. Margit néni, mutatta a kijelző, s Lili gyomra görcsbe rándult.

Lili, én vagyok! harsant a vidám hang a lakás csendjébe. Holnap jövünk, a vonat kétkor ér be! Fogadj minket, teríts meg, útközben megéheztünk!

Lili leült lassan a kanapé szélére. Ujjai belefehéredtek a telefonba.

Margit néni, szólt lassan, tagoltan, már mondtam. Nem engedlek be titeket a lakásba. Ne gyertek hozzám.

Ugyan, ne bolondozz! felnevetett Margit, mintha valami tréfát hallott volna. Jaj, ne hisztizz, mint egy gyerek. Nem engedsz Már megvettük a jegyeket!

Ez magányos gondotok.

Lili, veled mi van? most már hitetlenség csengett ki belőle, aztán visszaváltott a szokásos nyomulásra. Rokonság vagy, kötelességed segíteni! Ez szent dolog!

Semmivel sem tartozom senkinek.

Márpedig tartozol! Apád, Isten nyugosztalja

Margit néni, elég az apámból. Megmondtam, hogy nem. Ez volt az utolsó szó.

Margit hangosan, szinte teátrálisan sóhajtott ahogy türelmet tanúsít gyerek előtt:

Lilikém, senkit nem érdekel, mit gondolsz, érted? Mi család vagyunk. Te meg itt makacskodsz, mintha ellenségeink lennénk! Holnap kettőkor, ne felejtsd!

Én mondtam

Ennyi, puszi, találkozunk!

Sípszó…

Lili pár másodpercig nézte a sötét kijelzőt. Valami forró, dühös feszült fel benne, ahogy kavargott a mellkasában. Ledobta a telefont a kanapéra, s elkezdte járni a szobát három lépés oda, három vissza, mint egy ketrecben lévő állat.

Szóval az ő véleménye senkit sem érdekel. Pompás. Tényleg nagyszerű.

Hirtelen megállt.

Csak nyugodtan, kedves Margit néni.

Lili felkapta a telefont, s az anyját hívta.

Halló? Lilikém? meleg, kissé meglepett hang. Valami baj van?

Szia, anya. Figyelj, holnap mennék hozzád. Egy hétre, de lehet kicsit tovább.

Csend.

Holnap? Drágám, egy hónapja voltál utoljára

Tudom. Most tényleg kellene. Távmunkában dolgozom, mindegy, honnan ugye fogadsz?

Az anyja még egy pillanatig hallgatott, s Lili szinte látta, ahogy összehúzza a szemöldökét, töpreng rajta.

Persze, gyere. Mindig szívesen látlak, te is tudod! De minden rendben van?

Minden, anya. Csak hiányzol.

Letette, s elmosolyodott. Szombaton Margit néni és családja a zárt ajtóhoz érkezik. Hiába hívogatnak, hiába tárgyalnak a gangon, a háziasszony nem lesz otthon. Nem a boltban van, nem a szomszédban. Egy másik városban, háromszáz kilométerre.

Lili megnyitotta a jegyvásárló appot. Reggel hatnegyvenötös vonat. Tökéletes. Mire Margiték odaérnek, ő már anyja konyháján iszogatja a teát.

A vér tényleg nem víz de néha a rokonságnak is jót tesz a nem.

A vonaton Lili a zörejt hallgatta, s azon tűnődött, milyen ábrázatot vág majd Margit a lakatot látva. Már aludni is alig tudott, de a lelke megnyugodott.

Az anya a peronon várta, jól megölelte, hazavitte. Túróval töltött palacsintát sütött, teával kínálta, s lefekvésre küldte.

Majd később beszélgetünk, mondta, ahogy elvette a csészét, előbb pihenj.

Lili elaludt, ahogy a párnához ért.

Sikító telefonébresztőre ébredt. A keze automatikusan a készülékre tapadt, a szemével hunyorogva olvasta a kijelzőt: Margit néni.

Lili! ordított bele a fülébe, el kellett tartani tőle. Már húsz perce állunk az ajtód előtt! Miért nem engedsz be minket?!

Lili felült, tenyerébe temette az arcát. Már lassan esteledett fél napot átaludt.

Azért, mert nem vagyok ott, felelte, s nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.

Mi az, hogy nem?! Hol vagy?!

Egy másik városban.

Csend. Majd robbanás:

Teljesen elvetetted a sulykot! Tudtad, hogy jövünk, és elmenekültél?! Lehet ilyet?!

Egyszerűen igen. Mondtam, hogy nem engedlek be. Nem hittétek el.

Mégis hogy merészeled! Margit szinte fuldoklott a felháborodástól. Nyilván van kulcsod valakinél, a szomszédnál vagy egy barátnál! Hívd fel, hozza el! Majd nélküled is megleszünk, felnőttek vagyunk!

Lili ledermedt. Ez kész pimaszság.

Margit néni, ezt most komolyan mondod?

Teljesen! Fáradtak vagyunk, ez nem játék!

Nem akartam veletek együtt lakni. Pláne engedni be titeket nélkülem.

Te!…

Közben nyílt az ajtó, megjelent az anyja reggeli köntösben, kócos hajjal, szűkre húzott szemmel. Néma kézjel, Lili ösztönösen átadta neki a telefont.

Margit, az anya hangja jegesen csengett, Éva vagyok. Figyelj rám, és ne szakíts félbe.

A vonalban morgás, hangos lélegzet jött.

János, Isten nyugosztalja, ki nem állhatott téged, folytatta az anya. Egész életében utált. Én ezt jobban tudom, mint akárki. Miért zaklatod hát a lányát? Mit akarsz tőle?

Lili hallotta, ahogy Margit próbál beszélni, de csak dadogott.

Ennyi. vágta rá az anyja. Többet ne hívd Lilit. Soha. Őt van, aki segítse, de nem te. Vége.

Letette, visszaadta a telefont.

Lili úgy nézett az anyjára, mintha most látná először.

Anya Még sosem láttalak ilyennek.

Az anya legyintett, igazított a köntösön:

Apád tanított meg. Mindig mondta, Margittal csak így lehet. Egyszer jól rá kell mordulni, utána évekig nem próbálkozik.

Most elmosolyodott, a szeme körül mosolyráncok villantak fel:

Látod, még ma is működik!

Lili felszabadultan, hangosan nevetett, az anya vele nevetett.

Jól van intett az anya a konyha felé gyere, igyunk egy teát. Meséld el, hogy mi lett ebből az egészből…