Réges-régen, egy alföldi, Tisza menti faluban, mikor még kisgyermek voltam, a szúnyog zümmögése szinte énekszóként szállt az ablaknál. Ott feküdtem akkor, s ahogy kinyitottam a szemem, egy aranyló napsugár simította végig a párnámat, majd finoman játékosan az orrom hegyét csiklandozta. Elmosolyodtam, édesen nyújtóztam az ágyamban. Meleg volt és otthonos a dunna alatt, s még nem vágytam felkelni.
Anyu szóltam halkan. Aztán hangosabban is: Anyuuu!
Anyám bejött a szobába, kötényébe törölgette a kezét.
Felébredtél? Miért kiabálsz te gyerek? mosolyodott el, s közelebb hajolva lágyan puszilt meg szeplős orromon. Jó reggelt, fiacskám! Na, pattanj ki az ágyból te kis ördögfióka!
Karommal átöleltem anyám nyakát. Az illata tej, kenyér, s valami megfoghatatlan, biztonságos melegség volt. Mikor még Pesten laktunk, apám ébresztett reggelente, ő vitt oviba, együtt tornáztunk és mosdottunk, s kacagtunk, miközben anyám zsörtölődve sürgetett. Aztán minden más lett.
Egy nap apám nem jött értem óvodába, ott vártam egészen estig az egyik gondnok társaságában. Anyám csak éjjel jött, vörösre sírt arccal, s azt mondta: apám többé már nincs velünk, s most én vagyok a család férfija. Mi történt pontosan, akkoriban nem értettem; később, ahogy a felnőttek beszélgettek, rájöttem: apát autóbaleset érte idegen kocsival, s a lakásunkat is elvitték érte. Nem volt más hátra, elköltöztünk vidékre, nagyanyámhoz.
A falu szélesen húzódott végig a folyóparton, a vége a tölgyesbe veszett. Ott, az erdő szélén, lakott a nagyanyám, s most már mi is. Nagyapám már régen meghalt, kisfiúként alig emlékeztem rá. Hát most én lettem a ház egyetlen férfiembere!
Nagymama s anyám a helyi tsz-ben dolgoztak. Azóta megtudtam, mi is az: hatalmas istálló, ahol disznók, tehenek, de még lovak is vannak. Anyám mindet megmutatta, mikor magával vitt. Nekem nem tetszett orrfacsaróan büdös volt ott! Befogtam az orrom, anyámékon csak nevettek.
Akkoriban augusztus vége volt, egy hűvös vasárnapi reggel. Papucsba bújva, pizsamában szaladtam ki az udvarra, hogy elvégezzem dolgomat. A hűvös reggel összehúzott, tyúkok rikácsoltak itt-ott, s a távolban kutyák ugattak. Nagymama morgolódva jött elő a csűrből:
Már megint valami át akar ásni a tyúkok alá. Talán egy lidérc jár ide!
Mindjárt itt az ősz gondoltam magamban komolyan, kicsit aggódva. Mégis, örömmel dobogott a szívem: végre iskolába megyek! Mindent előkészítettünk már, s az új iskolatáska az valami csoda volt! Olvasni már megtanultam, de írni még nem ment úgy, ahogy szerettem volna.
Reggelire tejbegrízt és palacsintát ettünk.
Kristóf, nagymamával megbeszéltük, megyünk ma gombászni az erdőbe. Te jössz, vagy még kicsi vagy ehhez? kérdezte anya, és cinkosan kacsintott a nagyira.
Hát persze, hogy megyek! mondtam, teli szájjal, a forró palacsinta után hideg tejjel kortyolva.
Dél felé, mikor már igazán meleg lett, indultunk is. Az erdő hűvös és sötét volt, bár a levelek még zöldek, az árnyak hosszan nyúltak. Gombát láttam mindenhol, de anyám mondta, nem mind ehető, s megmutogatta a mérgeseket. Sokáig bóklásztunk, nagyanyám messzire előrement, s nem felelt anyám kiáltására.
Már alkonyodott, amikor anyám szólt, induljunk haza. A nagy kosár és zacskó csordultig telt terméssel, de nekem a vödör is húzta már a karom mégis némán tűrtem, hiszen férfi vagyok! Elindultunk, de valahogy eltévedtünk. Anyám feszült volt. Az egyik irányban mocsár, a másikban sűrű, áthatolhatatlan bozót; nem találtuk a kiutat, s mikor nagyanyámat hívtuk, a rezgőnyár levelei oly hangosan susogtak, semmit sem lehetett hallani. Anyám leült a fűbe tanácstalanul. Pár perc telt el, amikor zörgést hallottunk mögöttünk a bozótban. Szétváltak a bokrok hát egy igazi, öreg boszorkány állt előttünk! Görnyedt háttal, száraz ágak kötege a hátán, közelebb jött.
Mit rémüldöztök, gyerekek? Már rég nem eszem kisfiúkat! recsegte nevetve, fogatlan száját mutatva, nagy, bibircsókos orra viccesen rángatózott.
Elvesztetek, mi? Kinek a porontya vagytok? Csak nem az Annusé? mondta, s újra hátára kapta a faköteget.
Mit bámultok, gyertek utánam! intett, s megindult az erdőben.
Mi csak vittük a gombákat, és követtük az öregasszonyt, aki magabiztosan vágott át a sűrűn. Egyszer csak kiértünk egy tisztásra, a falu már a távolban látszott. A tisztás másik szélén ott tűnt fel nagyanyám is. A boszorkány felnevetett, intett, aztán eltűnt a faluban.
Köszönjük rebegte anyám halkan.
Megérkezett nagyanyám.
Hát hol csavarogtatok ilyen sokáig? Megint eltévedtetek? Jó, hogy hazahozott az az öregasszony!
Anyu, ő tényleg boszorkány volt? kérdeztem izgatottan.
Ugyan, Kristóf, az csak Biri néni. Kicsit bogaras, de amúgy ártalmatlan.
Aznap este, vacsoránál, váratlanul megkérdeztem:
Nagyi, miért hívják Birinénit Birinek?
Senki se tudja már pontosan fiatal lányként is így szólították. Kövérke volt, gazdag szülei voltak, sokat evett, s nem szívesen adott másnak egy darabot sem a vajas kenyérből. Ezért nem volt barátja. Aztán felnőtt, volt férje is, s egy fia. A fiúcska egyik évben a tavaszi árvíz idején a Tiszába esett, s veszett. Biri néni megkattant, ura elzüllött, meghalt. Azóta egyedül él, kecskét tart, füveket gyűjt. Senkitől sem fél, emberekhez csak ritkán szól.
A vacsora közben mindenki elcsendesedett. Anyám a tányérokat szedte le.
Bizony, ritkán simogat sors valakit mondta csendben.
Ezek után, szeptemberben, mikor eljött az iskolakezdés, ragyogó őszi napok következtek. Hajnalban már csípett a dér, de délben jó idő volt. Az első iskolai napot, a szigorú-de-jó tanító nénit, aki kézen fogva vitt a terembe sosem felejtem el. A jegyeket még nem kaptuk, de a tanítónéni mindig dicsért, csak írnom kellett volna szebben.
Megismerkedtem két utcabeli fiúval, Péterrel és Zsolttal, ők a másodikba jártak. Együtt jártunk haza, ha megegyeztek az óráink. Az iskolához vezető legrövidebb út a falu végén keresztül, Biri néni kertjén vitt át. Néha anyám vagy nagymamám is várt.
Egy őszi napon különösen szerencsés voltam: a tanítónéni két piros csillagot rajzolt a füzetembe, bejegyeztek a könyvtárba is, s egy mesekönyvvel mehettem haza. Jó kedvvel indultam útnak, de Péteréknél még volt tanítás, ezért egyedül ballagtam végig a régi szeméttelepen, ahol mindenféle kacat között kellett szlalomozni.
Egyszer csak morgást, furcsa hangot hallottam. Megtorpantam: előttem egy csapat kóbor kutya állt. Nem volt menekvés. A legnagyobb odaosont, morgott, s hirtelen ugrott a táskámmal védtem magam, de egy pillanat alatt letepertek. Valami éles belém mart, én pedig elájultam.
Nem tudtam, hogy ebben a pillanatban Biri néni, görnyedt hátán egy ásóval, átmászott a kerítésen, s vadul rávetette magát a kutyákra. Az ebek meglepődtek, de sokan voltak, s vérszagot éreztek körbevették Birinénit és engem is. Biri néni ordított, verte őket, míg az egyik rátámadt, s nyakába mart. Ő rám zuhant, testével és hosszú szoknyájával teljesen eltakart.
Ekkor ért oda az állatorvos a rongyos kis kocsiával, visszafelé jövet a járásból. Meglátta mi történik, odakanyarodott.
Laci, nézzük meg mi folyik ott a kerteknél!
Laci félreállította a kocsit, kiugrottak kutyák mindenütt, vér, szétszórt füzetek, haldokló öregasszony, s alatta én, eszméletlenül. Addig püfölték a kutyákat, míg ki nem futottak a határba. Aztán jött a falu népe vasvillával, puskával. A vezérkutyát lelőtték, a többiek elhúztak utána.
Biri néni akkor még élt, s csak ekkor vették észre, hogy alatta ott fekszek én is. Azonnal hívták a mentőket.
Kórházban ébredtem, rettegtem a fehér falaktól.
Hol vagyok? kérdeztem halkan.
Anyám ott ült mellettem, sírva borult rám.
Kristóf, drága fiam, ébredtél! mondta, s könnyben úszott a szeme.
A karom és a vállam rettenetesen fájt, de mindenre emlékeztem.
Anyu, leharapta a kutya a kezem? Már nem tudok írni?
Nem, kicsim, csak megsebesített. Megműtöttek, rendbejön, mire kislegény leszel! nevetett anyám könnyein át. Köszönd csak Biri néninek, hogy rád borult! Aludj, pihenj most!
Biri nénit az egész falu eltemette. Mindkét karja és a lába úgy megsérült, hogy a szíve már nem bírta az operációt.
A kutyákat azokban a napokban a férfiak csöndben mind kilőtték. Mintegy negyven tetemet temettek el a határban, a kölyköket pedig széthordták a portákra.
Csak egyetlen negyedévet hagytam ki az iskolából. Gyenge volt még a kezem, de szépen fejlődött. A tanítónéni is sokat biztatott. A fiúk pedig hősként néztek rám.
Anyámmal gyakran mentünk ki a temetőbe. Egy nagy csokor virágot vittünk a sírra. A táblán ez állt: Birinyi Rozália, született 90 éve, e faluban. Anyám sírt.
Furcsa a sors köszönöm, Biri néni! A gombás túrát is, de legfőképpen a fiamat, hogy megmentetted! Legyen könnyű neked a föld!
Az év végén, a karácsonyi iskolai ünnepségen, mikor a színpadra felugrott a boszorkány jelmezbe öltözött kislány, összeszorult a kezem, s kimentem a teremből. Eszembe jutott Biri néni. Akkoriban úgy éreztem, ő volt a mi falunk igazi, megtört szívű boszorkánya, s talán mindannyiunk életét mentette meg valamiben.
