Menj innen! Én nem ígértem házasságot neked! Egyáltalán nem is tudom, kié ez a gyerek. Lehet, hogy nem is az enyém. Szóval, keresd inkább a saját utad, én pedig elindulok. mondta nekem László, szinte ridegen, mire teljesen ledöbbentem.
Ott álltam, nem hittem el, hogy ez ugyanaz a László, aki régen annyira szeretett, a karjában hordozott? Aki mindig Virágkának hívott, csillagokat ígért le nekem? Most pedig egy idegen, zavart, dühös férfi állt előttem. Sírtam egy hétig, aztán végleg búcsút intettem Lacinak.
De már harmincöt voltam, az arcom már nem ígért nagy jövőt, női boldogságot sem könnyen talált volna egy hozzám hasonló asszony Úgy döntöttem hát, megtartom a babát.
Eljött az idő, és megszületett a sírós, de egészséges kislányom, akit Emesének neveztem el.
Emese nyugodt, csendes gyermek lett, soha nem volt velem sok gond. Mintha érezte volna, hogy úgysem ér el semmit, akár hisztizik, akár nem.
Én, Virág, elláttam minden szükséggel a lányom, megkapta az ételt, ruhát, játékot, de valahogy igazi, mély anyai szeretet nem fakadt bennem. Átöleltem, megsimogattam, de csak ritkán, leginkább elhárítottam, mindig akadt dolgom, fáradt voltam, vagy éppen fájt a fejem. Az anyai ösztön sosem kelt életre bennem.
Emese hét éves volt, mikor váratlan dolog történt megismertem egy férfit.
És még haza is vittem! Az egész falu rólam beszélt: milyen Virág, hát nem szégyelli magát? Idehozott valami idegent!
A férfinek, akit Jenőnek hívtak, se rendes állása, se lakása nem volt, alig beszélt, sosem tudtuk pontosan, honnét jött. Mire lenne jó? kuncogtak a boltban.
Én a kisboltban dolgoztam, Jenő pedig besegített a teherautóról lepakolni az árut. Ez az ismerkedés hamarabb végződött apró romanccal, mint gondoltam felkértem, lakjon nálam.
A szomszédok csak a fejüket csóválták. Mi lesz a kislánnyal? suttogtak. És az a Jenő, olyan magának való, biztosan titkol valamit.
Nekem viszont mindegy volt, mintha tudtam volna: ez az utolsó esélyem a boldogságra.
Sokáig így is néztek ránk, de aztán változni kezdett a falu véleménye. A ház nélküli férfikéz nélkül romokban hevert, Jenő pedig előbb a tornácot javította meg, aztán a tetőt foltozta, a kerítést is újjáépítette. Minden nap szerelt valamit, szinte csodát tett, mások is segítséget kértek tőle.
Ha öreg vagy, vagy nagyon szegény, segítek. Különben fizess forinttal, vagy adj valami házi ételt! mondta Jenő.
Volt, akitől pénzt kért, mástól befőttet, tojást, sonkát vagy tejet. Nekünk csak kertünk volt, állat semmi, úgyhogy Emese korábban ritkán kapott tejfölt, házi tejet.
Most azonban már a hűtő tele volt tejjel, vajjal, sőt túróval is.
Jenő kezében arany volt a munka, ahogy mondani szokás mindenhez értett.
Nem voltam soha szépség, de Jenő mellett szinte kivirágoztam, kedvesebb, nyugodtabb lettem. Emeséhez is többet mosolyogtam, még a gödröcskéi is előbukkantak. Emese már iskolás lett.
Egy este Emese a tornácon üldögélt, figyelte, ahogy Jenő dolgozik. Aztán átszaladt a szomszéd kislányhoz játszani, csak késő estére ért haza. Amikor belépett a kertkapun, megállt döbbenten.
A kert közepén ott állt egy hinta! Kicsit mozgott a szélben, hívogatta maga felé.
Nekem van? Jenő bácsi! Ön készítette ezt nekem? kiáltott Emese.
Neked, Emese, persze hogy neked! Próbáld csak ki! nevetett fel Jenő, aki inkább mogorva volt általában.
Emese boldogan ült fel, és úgy lóbálta magát, hogy csak úgy suhogott a levegő a fülében egy percig sem lehetett boldogabb kislány.
Mivel én reggel korán mentem dolgozni, Jenő vette át az ételkészítést. Főzött reggelit, ebédet, és olyan finom pogácsákat sütött, hogy csoda! Ő tanította meg Emesét főzni, asztalt teríteni. Ennyi minden rejtőzött ebben a csöndes férfiban!
Amikor eljött a tél és rövidültek a napok, Jenő kísérte iskolába Emesét. Vitte a táskáját, mesélt az életéről: hogyan ápolta beteg édesanyját, lakását eladva, hogy segítsen neki, aztán hogy az öccse kicsalta és kidobta a saját otthonából. Ezután megtanította Emesét halat fogni. Hajnalban együtt mentek a folyóhoz, csendben ültek, amíg rákapott a hal. Türelmet tanított neki.
Majd vásárolt neki egy gyerekbiciklit is, azon is ő tanította meg menni, zöldre kenőzte a lehorzsolt térdeket, amikor elesett.
El fog esni a lány! morogtam.
Meg kell tanulnia elesni és újra felállni válaszolta Jenő.
Egyszer szilveszterkor igazi fehér korcsolyát ajándékozott neki. Az ünnepi asztalt is Emesével együtt terítették. Megvárták az éjfélt, poharaztak, nevettek, mindenki jóllakott és boldog volt. Reggel Emese sikítása ébresztett minket:
Korcsolya! Életem első igazi korcsolyája! Köszönöm! ölelte a dobozt, takaros kis könnyei boldogan folytak.
Délután együtt mentek le a befagyott folyóra, Jenő letakarította a jeget, Emese segített, majd kézen fogva vezette, tanította. Elesett, de Jenő türelmesen segítette fel, amíg megtanulta stabilan tartani magát.
Amikor már esés nélkül végigsiklott a jégen, Emese örömében felkiáltott, odaugrott és megölelte Jenőt:
Köszönöm! Köszönöm mindent, apa!
Ezúttal Jenő sírt, titokban törölgette könnyeit, hogy Emese ne lássa. A könnyek megfagytak a hidegben, jéggyöngyökké váltak.
Emese felnőtt, továbbtanult a városban. Sok nehézsége volt, de Jenő mindig mellette állt ballagásán, esküvőjén is ott volt, segítette, amennyire csak tudta. Ha tehette, élelmiszerrel vitte megpakolva a táskát Budapestre, nehogy éhezzen a lánya.
Vezette az oltár elé mikor férjhez ment, ott toporgott vejével a kórház ablaka alatt, amikor megszülettek az unokái, és úgy szerette őket, mint saját gyerekeiket.
Aztán Jenő elment, ahogy majd egyszer mindannyian elmegyünk. Az utolsó búcsúnál ott álltunk Emesével együtt, lehajtott fejjel.
Isten veled, apa Te voltál a legjobb édesapa a világon. Mindig emlékezni fogok rád
Ő örökre a szívünkben maradt. Nem mint Jenő bácsi, nem mint nevelőapa, hanem mint APA mert apa nem feltétlenül az, aki világra hozott, hanem aki veled van, szeret, tanít, bátorít aki melletted van jóban-rosszban.
Most már tudom: a szeretet és a család nem mindig vér szerint köt össze bennünket. De az igazi, szívből adott gondoskodás örökké megmarad.
