Figyelj, elmesélem, hogyan ismerkedtünk meg Andrással. Mindketten huszonhét évesek voltunk akkor. András addigra már kitüntetéssel végezte az egyetemet, s éppen szakdolgozatát védte volna. Mindig nagyon jól tanult, rengeteg sikert elért a suliban. Ráadásul addigra már összegyűjtött annyi pénzt, hogy vett magának egy kétszobás lakást Budapesten, hozzá még egy garázst is. Azt tervezte, hogy ha végez, vesz egy autót is. Egy évre rá összeházasodtunk. Másfél év múlva megszületett a kislányunk, Emese. Mire betöltöttük a harmincat, már két hónapos volt a babánk.
Ahogy közeledtek András születésnapja, mondtam neki, mi lenne, ha elvinnénk a szüleivel együtt vacsorázni egy étterembe. Erre azt mondta, hogy inkább csak velünk, a saját nőivel szeretne ünnepelni vagyis velem és Emsével.
Így is lett. Másnap munka után átugrott a szüleihez, de nagyon hamar vissza is jött. Leült a kanapéra és úgy elsírta magát, hogy csak néztem rá meredten. Egy felnőtt, önálló férfi, apuka, ott ült, sírt, mint egy gyerek. Elkezdtem vigasztalni, s akkor áttört benne valami. Kiderült, hogy gyerekkorában a legkisebb dolog miatt is mindig megverték ha csak focizott, vagy összekoszolta a ruháját, vagy pacát ejtett a füzeteiben. Az apja is, az anyja is rendszeresen megütötte.
Amikor nagyobb lettem, már nem bántottak, csak sosem hallottam tőlük egy kedves szót sem mondta. Kitűnőre végeztem a technikumban.
És? Az csak egy technikum mondták. Egyetemre mész, vagy mi lesz veled? András el is ment egyetemre, pedig igazából nem is volt rá szüksége.
Lakást vett.
Az csak ötven négyzetméteres fitymálták. Közben ők maguk harminc négyzetméteren laktak egész életükben. Megházasodott.
Egy ilyen kis sovány nőt vettél el? Ez tud egyáltalán szülni?
Aztán megszülettem Emese.
Ki tudja, ki ez a gyerek? Nincs is benne semmi a miénkből!
A végén még balhét is csaptak, mert András nem rendezett lakomát az ő házassági évfordulójuk alkalmából sem.
Hálátlan fiú! mondták.
Aztán egyszer csak megkérdezte tőlem:
Tényleg olyan rossz ember vagyok, hogy még a szüleim sem szeretnek?
Azt feleltem neki, hogy vannak emberek, akik tényleg nem tudnak szeretni. Neki pechje volt, hogy ilyen családba született, de most már van engem és Emsét. Mi nagyon szeretjük. A legjobb férj és apa a világon.
És nem látod, mennyire boldog a kislányunk, amikor hazaérsz munkából? mondtam neki.
András el is mosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen fényesen ragyognak Emese szemei, amikor meglátja az apját. Megnyugodott, és én is megkönnyebbültem egy kicsit.
