Asszonyi sorsok. Réka
Elment az öreganyó, Cili néni, s Réka lelke egészen árvaságba süllyedt. Nem lett kedvére a menyecske az anyósának, Irmának. Sovány nagyon, keze nem szokott a munkához, s ki tudja, hogy ilyen széllelbéleltől születnek-e majd unokák?
Réka csak tűrt-tűrt, s amikor már a lélek mélyére fojtotta a bánat a kígyóját, szaladt az öregasszonyhoz. Hiszen Cili néni volt legkedvesebb számára mind apja helyett, ki a Duna túloldalán elveszett, mind anyja helyett, aki tíz évre rá száradtságban halt meg.
Miklós, az ura, hogy szemét vetette az árvalányra, csak a jóisten tudja. Szép, erős legény, portája bőven megtermett még, s lám beleszeretett egy gyökértelen szegénylányba. Anyja, Irma, legfeljebb csak így hívta hátul a menyét.
Iparkodott Réka, hogy anyósának tessen. Még a háztetőn is kupán állt volna, ahol kellett, s minden istállómunkára megrándulás nélkül vállalkozott. De akkor sem volt jó!
Még Miklós előtt sem volt olyan rossz, de ha az elment a szomszéd faluba, akkor Réka menekült volna a házból.
Csak tűrj, kicsi Réka suttogta, simogatta öreg ujjával a haját Cili néni , csak tűrj, meglepődik az isten, ha ki kitart…
De az öreglány már a föld alatt pihent, az évek csak múltak-múltak, s Irma úgy gyűlölte a menyét, hogy annak már a Nap is keseregne.
Mert nem úgy lett, ahogy elképzelte a fia egy idegen, szegény lányt hozott be a házhoz, pedig ő már réges-régen kiválasztotta volna a legjobb partit. Ott mindenük van, a család is jómódú, még a dédunokáknak is futná!
De nem! Ez a csökönyös, apjától örökölt természet! Ne szóljon bele senki, az ura, ő az! Mint egy kőszikla.
No, Miklós uraságnak is kiváló volt. Amikor apja meghalt, mindent magához vett, s amit hagyatékba kapott, megszaporította. Anyját tisztelte, de a fejére nem hagyta mászni.
Réka meg Miklós úgy szerette, hogy belereszketett. Hófehér arca, kék, nagy szeme, pisze orra ott veszítette el a fejét. Az ő lába elé akarta rakni minden kincsét.
De nem kellettek kincsek Réka igent mondott, látta, hogy jó lélek a fiú, amit csak kívánni lehet. S ő is bolondulásig szerette.
Anyósáról is hallott, tudott az undok természetéről s fösvénységéről is, de látta, hogy Miklós kiáll mellette, hát elfogadta a lánykérést.
Mikor odakerült az urához, minden epés szót lenyelt, elviselte. Ha Irma jobban szorított, s már a sírás fojtogatta, elszaladt Cili nénjéhez, ott a földön kuporodott lábai elé, fejét a térdére hajtotta, s halkan sírdogált, mint az elvert kölyökkutya. Öreg kezek babráltak hajában, simogatták a fejét, s halkan suttogta a Boldogasszonyhoz a fohászt árva lelkének védelmét kérte.
Bő egy óra múltán mintha a bánat is elcsitulna, újra élni akart.
De már senkihez sem szaladhatott Réka. Meghalt kedves öreganyja csak lefeküdt, s úgy ment el, csendesen, észrevétlenül.
Siratta Réka, mint a hegyi patak egyedül maradt az egész világban.
Hiába mondják, hogy az idő gyógyít nem gyógyít! Az ember azt hihetné, elfelejtette a keserűséget, de ha a szívéhez tapad a fájdalom, előjönnek a jó kezek, s Réka újra sír.
Az évek csak húzódtak, Danila házában egyre jobban szikrázott a szenvedély. Irma kígyóként marcangolta a menyét. Harmadik éve él itt potyadékként, s még mindig nem szült egy unokát sem mi lesz így a családdal!
Réka csak rettegett ettől a gondolattól. Tudta, a férjének az anyja már a fülébe súgja: hibás a lány, fiúka nem lesz ebből! Miklós ugyan nevet rajta, de a faluban megindult a pletyka a Daniláéknak kihal a vére!
Miklós otthon mogorva, de ha meglátta galambját, minden gond elillant, karján hordozná napestig Rékát.
Talán az ég meghallgatta a fohászait, vagy csak a szerelem tett csodát áldott állapotba került.
Irma éktelen haragra lobbant, Miklós pedig még jobban szeretni kezdte.
Anyós sötét varjúként körözött a házban. Alig ült le Réka a padra pihenni, már ott termett:
Ülsz csak, te naplopó! Azt hitted, attól hogy nő a hasad, már mindent el lehet hagyni?! sziszegte, derekán csípőre tett kézzel.
Ugyan, mama, csak egy percre ültem le. Egész reggel forgolódtam rebegte Réka.
Kering, kering! csattant fel Irma. Nálunk nincsen cseléd! Húzd fel a vizet, még a férjed hazaér, minden vödör üres. Ha meg ilyen nyavalyás vagy, akkor tűnj innen, nekem beteg meny nem kell!
Felállt némán Réka, vállára akasztotta a rúdat, vödörrel indult a kúthoz. Nehéz vödröket cipelt, a szomszéd öregasszonyok csak a fejüket csóválták a kerítés mögül: Irma teljesen megkergült, már a terhesnek sem kegyelmez!.
Az idő eljött, kisfiú született. De a sors nem volt kegyes gyönge volt a gyerek, apja ereje nem szállott rá. Néha elkékült, elhalt benne a lélegzet, s mintha már-már halott lett volna.
Maga is félholt, hát a kölyke is az lett fröcsögte Irma, undorodva nézve az unokát.
Hát, mama, hogy mondhat ilyet? Ez az unokája, Miklós fiának örököse zokogott Réka.
Ha megéri az örökséget! gúnyolódott Irma. Mindjárt koporsót ácsolni kell.
Réka zokogott. Irma pedig kígyóként szúrt. Úgy vélte, ha meghal a gyerek, Miklós elhagyja ezt a szerencsétlen leányt, s végre jó menyt választhat neki.
Miklós hazaért, sajnálgatta az asszonyát, hagyta aludni, karjára vette a fiút tenyerén is elfért. A gyerek mintha érezné az apai védelmet, szája mosolyra hajlott.
Majd kinövi, még meglátják, mennyit ér gondolta Miklós.
Eljött a keresztelő, a fiút Bódognak nevezték el. De a fiúcska csak nem erősödött.
Egyszer nagy munka esett, Miklósnak a Tiszán át egy másik faluba kellett mennie.
Nem jövök hamar, tarts ki, Réka, ne hallgass senkire súgta, mielőtt elindult.
Irma szabad kezet kapott, érzékelte a lehetőséget. Réka a gyerekkel üldögélne, de hol volt erre idő!
Irma hajtotta vizet, fát, jószágot, nem volt egy perc nyugalom. Éjjel a gyerek sírt, hajnalban már kelni kellett.
Réka egészen kivirult, s a gyerek is csak romlott.
Az ősz megérkezett, köd, sár. Réka már csak azt várta, jöjjön haza Miklós, s állítson anyját vissza a helyére. De nem jött, csak nem jött.
Jól teszi! horkantott egyszer Irma. Árnyékhoz nincs miért hazamenni! Talán talál magának másik asszonyt, fiatalabbat!
Borzalmas gondolat fészkelte be magát Réka fejébe mi van, ha tényleg így van? Reménye veszett.
Irma napi cseppjeit öntötte a kétség magjába.
Nem sajnálod a fiadat? A gyerek úgyis meghal, te is belepusztulsz, csak bajba sodrod Miklóst. Enged el
Hova mehetnék, ilyen gyerekkel? Mindjárt hullik a hó, Bódog alig él… sírt Réka.
Ha elmegy, hát elmegy mondta hidegen Irma. Nem nagy veszteség, hiszen alig élt. Majd Miklós igazi családot alapít, gyermekek sora jön…
Csak nézte Réka, nem akart hinni a fülének. Hisz anya ő is. Nem érzi, mennyire bántja, mennyire fájna, ha tényleg meghalna a gyerek?
A gyerek mintha meghallotta volna anyja gondolatait sírni kezdett, elkékült, elernyedt.
Gondold meg, Réka mondta Irma, hűvösen kilépve , más veszte nem ad boldogságot.
Eltelt még fél hónap. Első hóra derengtek az udvarok, jeges szelek fújtak. Réka sápadt lett, néha visszaszólt Irmának, de hiába nem a saját otthona, nem a saját férje mellett.
Irma szavai üregesen visszhangzottak már nem kellett Rékának, ezért is tűnt el az ura?
Réka csak magát hibáztatta, eszébe sem jutott, hogy baja eshetett az urának. Annyira összezavarta Irma.
Se élni nem tud, se a férjének nem hagy mormogta Irma. A pohár tele lett.
Réka csendesen bement a szobájába, kevés holmiját összekötötte, semmi felesleget nem vett. Bódogot bebugyolálta, s elindult.
Irma meg sem mozdult, nehogy elriassza a meny eltökéltségét. Már hónapokkal ezelőtt értesült: Miklós a városi kórházban van, megsebesült, de él. Réka nem tudhatta ezt. Ha haza is jön egyszer, majd elhiteti vele, hogy a fiú meghalt, az anyja meg beleőrült és elment.
Másnap már elhintette a faluban, hogy Réka elvesztette eszét a gyerek halála után, s elvitte magával a holttestet, azóta sincs hír róla. Sírva próbálta marasztalni, de nem hallgatott rá senki.
A falu két-három napig beszélte, aztán elcsitult minden… Beköszöntött a tél.
***
Réka sokáig gyalogolt erdők között, mezőkön át, csak ment. Nem magától félt, a gyerekéért remegett.
De hiába félt. Egy reggel, mikor már szinte elfogyott a jövő, meglátott egy falut a ködön túl.
Nem bízott benne, hogy megszállhat valahol de gondolta, a világban csak akad egy jó szív talán egy kis kenyér, egy pohár víz…
Kémények füstöltek, az utcák elhagyatottak, sehol senki. Tél lévén mindenki a házban marad.
Réka a kúthoz ért, leült padra.
Egy sudár asszony jött vödrökkel, arcát kipirította a fagy, tekintete kemény volt. Réka összeszűkült a nézésétől.
Az asszony vizet húzott, majd így szólt:
Kihez tartozol, kislány? Te egészen kék vagy, megfagytál?
Senkihez suttogta Réka. Átutazó vagyok csak. A másik faluba megyek hazudta.
S ott kihez? kérdezte fürkészően a nő.
Ott van apám, oda megyek.
Ilyen időben még a kutyának is adnak fedélt, téged meg elküldtek világgá?
Réka elveszett, elbőgte magát, hideg kezeivel arcát takarta.
Gyerünk be, mondta az asszony, s fölemelte a padon.
Bent jó meleg volt, illatos füst, némi gyógyfű szaga. A kemence pattogott, Réka mint egy zsák, leült a padra, most érezte csak, mennyire fáradt.
Az asszony levetkőztette, átvette a kisfiút is.
Akulina vagyok mondta az asszony, kicsomagolta a gyermeket.
Te jóságos ég! Milyen kicsi, él-e egyáltalán? Meg van keresztelve?
Igen Bódognak hívják mondta Réka, s leesett a padlóra, elájult.
Mennyi ideig volt magán kívül, nem tudja. Ébresztőként idegen ágyban találta magát, betakarva. Egyedül volt. Ijedten kiugrott sehol Bódog, sehol az asszony. Majd szinte kitépte az ajtót, kifelé indult, amikor Akulina visszajött.
Magadhoz tértél? kérdezte. Hova mész?
Hol a fiam? zokogta Réka.
Ugyan, leány, nyugodj meg. Három napig feküdtél eszméletlenül, bőgtél, mint a harang. Bódog nincs bajban elvittem az erdőbe, az anyámhoz.
Hogyhogy, minek? rémült meg Réka.
Az egészségére mondta Akulina. Na, most meséld el, mi történt veled.
Leültek, Akulina töltött neki gyógyteát.
Réka mindent elmondott: nagy szerelmét, az anyósi gyűlöletet, a gyenge fiút, mindent.
Akulina hallgatott, majd megszólalt:
Az isteni utak kifürkészhetetlenek. Ne félj, Réka. A fiad egészséges lesz, sorsod megfordul, csak ki kell tartanod.
Uramisten, csak lássam a fiamat!
Elvezetlek, de csak együtt térünk vissza mondta az asszony.
Elindultak, Akulina rögtön az erdő felé vette az irányt.
Semmi sem véletlen, hogy a kútnál voltam kezdte útközben Akulina. Anyámmal mindig az erdőben telik a tél, csak tavasszal megyek a faluba. Most valami isteni kéz ideterelt, hogy rád találjak.
Nemsokára egy kicsi, erdei kunyhóhoz értek. Bent egy öregasszony, aszott és kicsi fogadta:
Lépj csak be, nézd a gyermeked, alszik, ne keltsd mondta jóságosan.
Réka odament Bódog rózsás, mintha erősebb, mint eddig.
Rózsás, rózsás vihogott az öregasszony. Réka megrettent.
Ülj csak le, hallgass, mondta a vénasszony. Engem Agátának hívnak. Helyben hagynak itt boszorkánynak, hát kivonultam az erdőbe.
Réka rémülten nézett.
Ne félj! Az anyósod nagyobb boszorka nálam, de ő templomba jár.
Agáta mintha ismerte volna Réka egész életét.
Lány, talán gondolkoztál, miért ilyen beteg a fiad?
Réka hallgatott.
Ugye, mennyit fohászkodtál? Meghallgattatott, lám itt vagy nálam. Tudod-e, hogy magad vagy a hibás?
Én? Miben?
Temetőbe nem járunk áldott állapotban! Márpedig te majd minden nap mentél a nagymamád sírjához rátapadt rád a halott. Amikor szültél, átszállt a gyerekre. Ő szívja el az életét.
Réka elalélt e szavakra.
Ugyan, ne félj. Pár napig még nálam marad, leveszem a bajt róla.
Érezte Réka, mintha újra a nagymamája ölén ülne, megnyugodott.
***
Hét nap múlva Agáta visszaadta Bódogot: formás, szőke gyermek, igazi angyal.
Réka Akulinánál maradt, hasznára volt, mindenben segített.
Egy nap megkérdezte:
Miért vonult ki Agáta néni? Hisz a faluban egy gyógyító sincs!
Akulina sóhajtott.
Régen anyám sokakon segített, de egy balsorsos évben egyszerre két családban halt meg kisgyerek. Rögtön őt gyanúsították… menekülnie kellett. Végül kunyhót építettek neki az erdőben, s csak a gyerekeket vitték hozzá. Felnőttektől ő semmit sem fogadott el. Ha kicsi volt, a bölcsővel tették a küszöbre. Ha javult, három nap múlva kiadta a házból. A falusiak maguk közt mondogatták, hogy egymáson is bűbájt szórnak, irigységből. Agáta nem beszél erről. Nem is akar már közel kerülni egyikhez sem fejezte be Akulina.
De mit csinál, miként gyógyít? érdeklődött Réka.
Nem hívja a gonoszt, nyugodhatsz nevetett Akulina.
***
A faluban közben betoppant Miklós is végre. Benyitott sehol a feleség, se a gyerek. Irma sírva panaszolta:
Bódog meghalt, Réka megőrült, elvitte a gyereket, elrohant. Kerestem, de nyoma veszett.
Miklós magába zuhant. Tél jött, s elteltek az üres napok. Anyjától mindig csak unszolást hallott volna egy új asszony miatt, míg egyszer fel nem mordult rá:
Egyet sem tudtál megvédeni, hát ne szólj többet a családról!
Bezárkózott, némává vált. Év múlt év után, a mama, Irma, ijedt a fiából hideg, mint egy halott! Az emberek elfelejtették őket, Irma maga is beteg lett, végül elhunyt.
Miklós egyedül maradt, esténként csak a gondolatok faljába ütközött. Elhatározta, anyja halálának negyvenedik napján maga is a túlvilágra megy utána.
***
Agáta kunyhójában ekkor furcsa, sötét alak jelent meg.
Mit akarsz? mordult az öreg boszorkány. Életben nem voltál becsületes, halálod után se lesz az!
A árny remegett, sírt? Nem látja, suttogta.
Tudom mondta Agáta. Nem láthatja, keresztet se tud már vetni.
Nem magamért suttogta az árny.
Persze nem magadért! Késő! Mutasd hát!
Az árny Agátát betakarta, képek villantak szeme előtt Miklós a láp felé tart, mögötte ördögök kavargó karéja.
***
Másnap.
Réka, menj szedd tele a kosarat áfonyával, anyám szörpöt főzne a gyerekeknek mondta Akulina.
Megyek reggel mosolygott Réka, Bódogra nézett.
Maradek veled szívesen mondta Akulina, s ölelte a gyermeket.
Az Isten küldött hozzám, tetszik tudni, Akulina néni. Bárki más lett volna, már nem lennék hálálkodott Réka.
***
Eljött a negyvenedik nap, a faluban böjtös étkek, palacsinta volt, frappáns búcsú. Miklós, amint az utolsó vendég is elment, elindult az erdőbe, se lát, se hall, folyton csak Réka s a kisfiú járt a fejében. “Elég, legyen végre vége,” gondolta, ment a láp felé.
A lábai alatt cuppogott a sár, egyre beljebb süllyedt. Már nem akart küzdeni.
Egyszer csak halk ének zeng a fák közt, mintha ismerős lenne. Egy fehér árnyék suhant, hangja egyre közelebb.
Réka, jövök hozzád! suttogta Miklós.
A látomás megállt félt, dermedt.
Miklós? sikította Réka a bokorból ott állt, férje derékig a lápban.
Miklósnak egy szava sem volt.
Hogyhogy, hát utolér minket a halál is, Réka? suttogta.
Élek, Miklós, élek! kiáltotta Réka.
Miklós csak suttogta Élek, s ahogy megértette, hogy tényleg a szerelmét látja, kiabálni kezdett, vergődve igyekezett kifelé, de a láp csak húzta. Réka sírva, nevetve, ágat tört és végül, valahogyan, kirángatta onnan.
Sírva ölelték egymást a sárban.
***
Amikor Miklós megtudta, hogy szerette él, a gyerek is egészséges, boldogságában már-már megbolondult. A házban négyen egymásra találtak: Miklós, Réka, Bódog, s Akulina, ki idegen vér, de szívből szeretett.
Később Miklós úgy döntött, soha többé nem tér vissza anyja házába, egész gazdaságát átköltöztette abba a faluba, ahol Réka új otthonra lelt.
Régi sírhant benőtt az árvacsalánnal, már senki sem tudta annak történetét. Ki tudja, meglelte-e végül a megkínzott lélek a nyugalmát, vagy örökre bolyong a Bakony rengetegében, ahogy az irigység, önzés és szeretetlenség miatt annyi más magyar asszonyi sors isAzt beszélték a faluban, hogy az új család bolond szerencsével bír: mintha átokból áldás lett volna. Réka és Miklós portáján csírázni kezdett a béke, s Bódog úgy nőtt, mint a napsütötte fű. Amikor a tavasz kinyílt, a kisfiú olvasott már a mezők nevetésében, Miklós a földön dolgozott örömmel, Réka illatos kaláccsal várta az asztalnál, Akulina pedig mindannyiukra, mint régi-anyai áldás, lehelt nyugalmat.
Agáta néni hol mosolyogva tűnt fel a kert végén, hol sosem látták, de a falu azt suttogta, nála jár, akinek szíve nehéz, s akinek valaha sötétség tapadt a lelkére, egyszer majd találkozik az erdei fényekkel: ott, ahol egyszer egy asszony új életet talált, s a fiú nevét Bódognak hagyták.
Az emberek fejüket csóválták, de irigység helyett kíváncsian köszöntek, ha Réka a fiával végigsétált a poros utcán ágyő, Bódog anyja! Ágyő, boldog család! , mintha a világon mégiscsak teremne igaz, tiszta öröm: ha az ember megtartja a szívét, s bízik benne, hogy lesz, aki kihúzza a lápból, amikor majd a legjobban süllyed.
Esténként, mikor a nap végső sugarai a kunyhó falán táncoltak, Réka gondolatban végigsimított azokon, akik elvesztek s hálát suttogott mindazért, amit kapott. Akkor is, ha könnyek mosták, és akkor is, ha a ház csupa nevetés: egyszer valaki azt mondta neki, csak tűrj, kicsi Réka, meglepődik az isten, ha ki kitart Most már tudta: nemcsak az isten, de az ember is.
Így múltak az évek s ha valaki a boldogság titkát firtatta náluk, egyetlen mosollyal felelt Réka: Nekünk az öröm is eljött, a bánat árnyékából. S ahol a remény hűséges, ott a szerelem is otthon marad.
