2023. október 14.
Ma egész nap ezen gondolkodtam meddig lehet elviselni a család önzőségét anélkül, hogy teljesen elveszíteném önmagamat? Reggel még úgy indult a napom, mint bármelyik másik szombaton, de mielőtt egyáltalán megreggelizhettem volna, Kincső már fel is hívott a Keleti pályaudvarról.
Itt vagyunk az állomáson, van fél órád, hogy hívj nekem meg a gyerekeknek egy business taxit! vágta hozzám utasító hangon.
Mit gondol rólam? A taxisofőrük vagyok, vagy csak a végtelen bankszámlával rendelkező nővér? Kincső soha nem érzett bűntudatot, amikor ilyen követelőző volt, még a két kisgyermeke előtt sem. Mindig azt hangoztatta, hogy nekem kötelességem mindent megadni nekik. Amióta kiderült, hogy nekem valószínűleg nem lehet gyerekem, még nagyobb morális fölényben érezte magát.
Gyerekkoromban mindig azt éreztem, hogy én vagyok az a bónuszgyerek, aki senkinek sem kellett igazán. Anyám egyedül nevelt addig, ameddig meg nem ismerkedett a mostohaapámmal. De onnantól kezdve én lettem a zavaró tényező; a mostoha-apám csak panaszkodott rám, anyám pedig mindig éreztette velem, hogy csak rajtam múlt, hogy ilyen hamar férjhez kellett mennie. Amikor Kincső megszületett, mindjárt megvolt a magam célja én lettem az önkéntes bébiszitter.
Rám bízták, hogy etessem, gondozzam, játsszak vele, miközben ugyanúgy tanulnom kellett, és jogom lett volna néha fellélegezni is. Ha valamit elrontottam, például későn adtam vacsorát Kincsőnek, máris nem mehettem el Emese születésnapjára vagy a parkba a többiekkel játszani. Természetes lett a családban, hogy én vagyok a szolgáló, Kincsőnek meg ez volt a megszokott.
Amikor leérettségiztem, eldöntöttem: menekülni fogok, akárhova is, csak távol legyek a családtól. Pécsen jelentkeztem egyetemre, mindenem összepakoltam, otthagytam Budapestet, és fogadkoztam, soha többé nem térek vissza. Az elkövetkező tíz évben szinte semmit nem tudtam anyámékról és Kincsőről, csak annyit, hogy ő tizenhét évesen anya lett, aztán férjhez ment, mert azt remélték, ha megszületik a második baba, a férjét nem viszik el a seregbe. Ebből ikrek lettek, viszont a férj két hónap múlva otthagyta őket.
Akkor kezdtek el újra rendszeresen zaklatni. Én addigra dolgoztam már egy cégnél, szépen lassan lépegettem előre, fizetésem is javulni kezdett, sőt, lakáshitellel ugyan, de saját garzont vettem Zuglóban. Anyu meg Kincső pedig hétről hétre hívtak pénzért, amiből egy fillért sem láttam vissza.
Annamari, Lilinek elszakadt a kabátja, tudnál 25000 forintot utalni? Különben nem tud iskolába menni reggel!
Annamari, az ikreknek most lesz a szülinapjuk, Kincső kiszemelt ajándékokat, na, tőled most tízezret kérünk.
Annamari, Kincsőt ismét kirúgták a munkahelyéről. Úgy döntöttünk, mostantól te fogod fizetni az ovi- és iskolai költségeiket!
Mintha ez mind alanyi jogon járna. Anyám még csak nem is kérdezett rám, mi újság velem, mintha az életem csak abból állna, hogy pénzt keresek és hazaküldöm nekik. Sosem voltam számára büszkeség, inkább azt hányta a szememre, miért nem dolgozom még többet.
Minden egyes anyai telefonhívás után hosszasan kalkuláltam, miből mondjak le ebben a hónapban. A bűntudatot, amit belém neveltek, sehogy sem tudtam magamból kiirtani.
A párkapcsolataim soha nem voltak említésre méltóak egyetlen házassági próbálkozásom is zátonyra futott. A volt férjem pár hónap után közölte, miután kiderült, hogy meddő vagyok: Nem ilyen jövőről álmodtam magamnak. Ezt is egyedül viseltem, anyámnak csak évekkel később mondtam el, de azóta minden családi beszélgetésben előkerül: Annamari csak üres virág, sosem lesz belőle anya. Szerencse, hogy Kincső szült nekünk unokákat
Aztán egy nap, minden előjel nélkül, kora reggel felhívott Kincső:
Annamari, hol vagy már? Nekem aztán nincs kedvem a két gyerekkel buszozni! Azonnal rendelj nekem egy taxit! De ne valami olcsót, tele szokott lenni dohányfüsttel, az meg kicsapja a kicsik gyomrát!
Szia. Miért nekem kéne neked taxit hívni? kérdeztem vissza döbbenten.
Anyu nem mondta? Úgy döntöttem, beköltözöm hozzád. Ebben a porfészekben semmi értelme maradni. Majd nálad lakunk. Itt vagyunk a Keletin, fél órád van, hogy leszervezd nekünk a taxit!
Letett, én meg csak ültem mozdulatlanul, elöntött a düh és a tehetetlenség. Azt hittem, már sikerült elmenekülnöm Budapestről és a családomtól de utolértek.
Aznap este Kincső már rendezkedett is:
Holnap bemegyek veled a munkahelyedre, biztosan találsz nekem valami kényelmes irodai munkát, ahol nem kell meghalnom a munkában, viszont jól keresek! Az legyen feltétel, hogy fiatal férfiak legyenek ott, meg ha a gyerekeknek hirtelen elfogy az uzsonnája, rögtön elmehessek! Az ikreknek vegyél emeletes ágyat, nem fogunk mind a kanapén aludni! Ma én alszom a te ágyadon a fiúkkal, te meg Polival a kanapén. Nemsokára itt az ősz, hozz nekik normális kabátot! Átlag alattit ne is próbálj ne égjek már le a szomszédok előtt, hogy elvált vagyok, és csak csomaggal jutok előre.
Hallgattam, és döbbenettel figyeltem magam: miért nem szóltam még rá, miért tűröm ezt az arcátlanságot? Miért nem húztam meg a határaimat?
Aztán valami eltört bennem. Felálltam, odamentem hozzá, és határozottan mondtam:
Ma itt maradhattok, de holnap reggel visszaviszlek titeket az állomásra, és hazamentek! Nem foglak tovább eltartani, és nem fogok többet pénzt küldeni sem rád, sem a gyerekeidre! Elege van ebből. Nem te vagy az én gyerekem, nem nekem kell eltartanom titeket! Az a minimum, hogy a családtól már mindent visszafizettetek, amit lehetett a segítségemmel. Ha reggel nem álltok fel, rendőrt hívok, és nem zavar, hogy ott vannak a gyerekek a te gyerekeid, a te gondod! Az éjszakát a vendégkanapén tölthetitek, mindannyian, én a saját ágyamban fogok aludni!
Olyan magabiztosan mondtam, hogy Kincső csak hebegni tudott. Este anyánknak is panaszkodott, de én semmit sem reagáltam. Reggel már ki is raktam őket az ajtón, adtam még egy pár ezrest taxira és vonatra.
Ennyi. Felejtsd el, hogy ide bármikor is jöhetsz! Nekem is van életem, ami nem rólatok szól! mondtam, miközben becsuktam az ajtót.
Sokat sírtam aznap, de megértettem: helyesen cselekedtem. Le kellett szakítani magamról a család fékező súlyát. Most először érzem, hogy szabad vagyok. Hamarosan újra találkoztam Imrével, két év múlva férjhez mentem hozzá. Örökbe fogadtunk két csodálatos gyermeket, és boldogan élünk. Néha még visszagondolok az egésszre és megkönnyebbülök, hogy végre ki tudtam mondani: elég volt.







