– A Keletiben vagyunk, van fél órád, hogy rendelj nekem és a gyerekeknek business taxi-t! – jelentette be a rokonom – Most komolyan, te a testvérem vagy, vagy csak véletlen idevetődött valaki? Nem szégyelled magad, főleg a gyerekeid előtt? Tényleg ennyire nehéz lenne a szeretett unokaöcséidnek néha egy-egy ruhát venni? Miért kellene kérnem, hogy vegyél valamit nekik? Magadtól kéne felajánlanod! És pénzzel is segíteni! Hisz te úgysem tudtál gyereket szülni, s nem is valószínű, hogy fogsz! Bezzeg én egyedülálló anyaként mindent bírok! – Angela úgy dobálta a szavakat a nővéréhez, mint darts-nyilakat: minél mélyebben, annál jobb, csak hogy minél jobban megbántsa Nórát. Nóra sosem volt a család kedvence. Édesanyja egyedül szülte, majd amikor férjhez ment, a nevelőapa állandóan emlegette, hogy Nóra a nyakukon él, az anya pedig a saját életkudarcait is rajta vezette le, hisz csak azért ment férjhez az első adandó férfihoz, hogy ne legyen egyedülálló anya. Csak a húga születése után lett Nóra „hasznos” a családban – ekkor döntötték el, hogy ő lesz a kisbabára vigyázó dadus. Mindent együtt kellett csinálnia a húgával: etetnie, szórakoztatnia, fejlesztenie, miközben saját élete, leckéi és elfoglaltságai voltak. Ha nem időben cserélte át vagy etette meg Angélát, eltiltották a barátnős programoktól is. Kis idő múlva a húga is pont úgy bánt vele, mint a szülők: szolgának nézte. Mikor Nóra betöltötte a tizennyolcat, elhatározta, hogy gyökeresen változtat az életén. Az ország legtávolabbi egyetemére jelentkezett, összecsomagolt, és elutazott – vissza se nézett. A következő tíz évben alig érdekelte, mi van a szüleivel és a húgával, ők is csak akkor hívták, ha pénz kellett. Bár nem szeretett hazalátogatni, azért tudta: a húga tizenhét évesen anya lett, hamar férjhez ment, aztán a férje lelépett, ő egyedül maradt két pici gyerekkel. Azóta szinte hetente csörgött a telefon valami újabb pénzkérés miatt. — Nórika, Polinak elszakadt a dzsekije, utalj gyorsan ötezret, különben reggel nem tud miben oviba menni! — Nóra, az ikreknek szülinapja lesz, kell tízezer ajándékra! — Nórika, Angélát megint kirúgták, mostantól te fogod fizetni az ovi- és a sulis költségeiket, meg Polina felkészítőit is! Anyjuk sosem kérdezte meg, mi van Nórával — csak az érdekelte, miből lehetne még többet kicsikarni. Sikerei nem jelentettek semmit, a család csak azt nézte, miért nem segít még többet. Nóra pedig képtelen volt nemet mondani, mindig furdalta a lelkiismeret. Közben a szerelmi élete sem volt rózsás: rövid házassága hamar véget ért, mert kiderült, nem lehet gyereke – ezt is évekkel később mondta csak el otthon, ahol ettől kezdve mindig ezzel „trollkodták” meg: „A mi Nóránk üresfa, bezzeg Angélánál van unoka!” Egy reggel – épp az egyik ritka szabadnapján – megszólal a telefon. — Nórika, hol vagy? Most ne gondold, hogy busszal vinném a gyereket! Azonnal rendelj business taxi-t! Ne valami olcsót, mert a kicsiket rosszul teszi a füst meg a szag! — Szia… te hol vagy, és miért nekem kellene ezt intézni? – sápadt el Nóra. — Anyu nem szólt? Eldöntöttem, hozzád költözöm. Elegem van ebből a városból! Most a Keletiben vagyok, van fél órád, hogy a taxi ideérjen. — A húga letett, és Nóra csak ült a kanapén. Hiába menekült több száz kilométerre: a pofátlanság utolérte. Este Angela már instrukciókat osztogatott: — Holnap találsz nekem munkát nálatok, hiszen főnök vagy. Jó fizetés, kevés stressz, legyenek fiatal pasik is a cégnél, és bármikor elengednek! Az ikreknek emeletes ágyat vegyél, nem lakhatunk mind a kanapén. Ma még elfekszem a helyeden a fiúkkal, Poli alszik veled a kanapén. Ja, és mivel jön a hideg, a gyerekeknek menő, meleg ruhák kellenek! Nem akarom, hogy cikizzenek, hogy válófélben vagyok két gyerekkel a nyakamban! Nóra csak nézte, hogyan lett ő maga statiszta a saját életében, és miért hagyta, hogy idáig jusson. Akkor valami eltört benne, és dühös fellángolásában odalépett, és kijelentette: — Ma még aludhattok itt, de holnap reggel kiviszlek titeket a Keletibe, és visszamentek a szüleinkhez! Nem tartalak el többé, nem küldök egy fillért sem! A saját gyerekeidet te vállaltad, gondoskodj róluk magad! Elegem van az egészből! A sokéves segélyezéssel minden tartozást visszaadtam a családotoknak. Ha reggelig nem mentek el, rendőrt hívok, és nem érdekel, hogy vannak gyerekek! És vendégágyon alszotok, a kényelem az enyém! Nóra hangja olyan határozott volt, hogy Angela csak kiabált és panaszkodott egész este, anyunak hívogatva, de Nóra nem reagált. Másnap ki is tette a húgáékat, adott taxira pénzt, és csak ennyit mondott: — Itt vége. Elfelejtheted az utat hozzám. Szó sem lehet többé közös életről. A saját életemet élem, nem a tieteket! — és becsukta az ajtót. Sírva gondolta végig, de tudta, jól döntött. Különben egyszerűen felőrölik őt… ezek a csodálatos rokonok. Miután végre megszabadult a sosem kért terhektől, Nóra úgy érezte, újra kap levegőt. Férjet talált, két gyermeket örökbe fogadtak, és boldogan éltek tovább együtt.

2023. október 14.

Ma egész nap ezen gondolkodtam meddig lehet elviselni a család önzőségét anélkül, hogy teljesen elveszíteném önmagamat? Reggel még úgy indult a napom, mint bármelyik másik szombaton, de mielőtt egyáltalán megreggelizhettem volna, Kincső már fel is hívott a Keleti pályaudvarról.

Itt vagyunk az állomáson, van fél órád, hogy hívj nekem meg a gyerekeknek egy business taxit! vágta hozzám utasító hangon.

Mit gondol rólam? A taxisofőrük vagyok, vagy csak a végtelen bankszámlával rendelkező nővér? Kincső soha nem érzett bűntudatot, amikor ilyen követelőző volt, még a két kisgyermeke előtt sem. Mindig azt hangoztatta, hogy nekem kötelességem mindent megadni nekik. Amióta kiderült, hogy nekem valószínűleg nem lehet gyerekem, még nagyobb morális fölényben érezte magát.

Gyerekkoromban mindig azt éreztem, hogy én vagyok az a bónuszgyerek, aki senkinek sem kellett igazán. Anyám egyedül nevelt addig, ameddig meg nem ismerkedett a mostohaapámmal. De onnantól kezdve én lettem a zavaró tényező; a mostoha-apám csak panaszkodott rám, anyám pedig mindig éreztette velem, hogy csak rajtam múlt, hogy ilyen hamar férjhez kellett mennie. Amikor Kincső megszületett, mindjárt megvolt a magam célja én lettem az önkéntes bébiszitter.

Rám bízták, hogy etessem, gondozzam, játsszak vele, miközben ugyanúgy tanulnom kellett, és jogom lett volna néha fellélegezni is. Ha valamit elrontottam, például későn adtam vacsorát Kincsőnek, máris nem mehettem el Emese születésnapjára vagy a parkba a többiekkel játszani. Természetes lett a családban, hogy én vagyok a szolgáló, Kincsőnek meg ez volt a megszokott.

Amikor leérettségiztem, eldöntöttem: menekülni fogok, akárhova is, csak távol legyek a családtól. Pécsen jelentkeztem egyetemre, mindenem összepakoltam, otthagytam Budapestet, és fogadkoztam, soha többé nem térek vissza. Az elkövetkező tíz évben szinte semmit nem tudtam anyámékról és Kincsőről, csak annyit, hogy ő tizenhét évesen anya lett, aztán férjhez ment, mert azt remélték, ha megszületik a második baba, a férjét nem viszik el a seregbe. Ebből ikrek lettek, viszont a férj két hónap múlva otthagyta őket.

Akkor kezdtek el újra rendszeresen zaklatni. Én addigra dolgoztam már egy cégnél, szépen lassan lépegettem előre, fizetésem is javulni kezdett, sőt, lakáshitellel ugyan, de saját garzont vettem Zuglóban. Anyu meg Kincső pedig hétről hétre hívtak pénzért, amiből egy fillért sem láttam vissza.

Annamari, Lilinek elszakadt a kabátja, tudnál 25000 forintot utalni? Különben nem tud iskolába menni reggel!
Annamari, az ikreknek most lesz a szülinapjuk, Kincső kiszemelt ajándékokat, na, tőled most tízezret kérünk.
Annamari, Kincsőt ismét kirúgták a munkahelyéről. Úgy döntöttünk, mostantól te fogod fizetni az ovi- és iskolai költségeiket!

Mintha ez mind alanyi jogon járna. Anyám még csak nem is kérdezett rám, mi újság velem, mintha az életem csak abból állna, hogy pénzt keresek és hazaküldöm nekik. Sosem voltam számára büszkeség, inkább azt hányta a szememre, miért nem dolgozom még többet.

Minden egyes anyai telefonhívás után hosszasan kalkuláltam, miből mondjak le ebben a hónapban. A bűntudatot, amit belém neveltek, sehogy sem tudtam magamból kiirtani.

A párkapcsolataim soha nem voltak említésre méltóak egyetlen házassági próbálkozásom is zátonyra futott. A volt férjem pár hónap után közölte, miután kiderült, hogy meddő vagyok: Nem ilyen jövőről álmodtam magamnak. Ezt is egyedül viseltem, anyámnak csak évekkel később mondtam el, de azóta minden családi beszélgetésben előkerül: Annamari csak üres virág, sosem lesz belőle anya. Szerencse, hogy Kincső szült nekünk unokákat

Aztán egy nap, minden előjel nélkül, kora reggel felhívott Kincső:

Annamari, hol vagy már? Nekem aztán nincs kedvem a két gyerekkel buszozni! Azonnal rendelj nekem egy taxit! De ne valami olcsót, tele szokott lenni dohányfüsttel, az meg kicsapja a kicsik gyomrát!

Szia. Miért nekem kéne neked taxit hívni? kérdeztem vissza döbbenten.

Anyu nem mondta? Úgy döntöttem, beköltözöm hozzád. Ebben a porfészekben semmi értelme maradni. Majd nálad lakunk. Itt vagyunk a Keletin, fél órád van, hogy leszervezd nekünk a taxit!

Letett, én meg csak ültem mozdulatlanul, elöntött a düh és a tehetetlenség. Azt hittem, már sikerült elmenekülnöm Budapestről és a családomtól de utolértek.

Aznap este Kincső már rendezkedett is:

Holnap bemegyek veled a munkahelyedre, biztosan találsz nekem valami kényelmes irodai munkát, ahol nem kell meghalnom a munkában, viszont jól keresek! Az legyen feltétel, hogy fiatal férfiak legyenek ott, meg ha a gyerekeknek hirtelen elfogy az uzsonnája, rögtön elmehessek! Az ikreknek vegyél emeletes ágyat, nem fogunk mind a kanapén aludni! Ma én alszom a te ágyadon a fiúkkal, te meg Polival a kanapén. Nemsokára itt az ősz, hozz nekik normális kabátot! Átlag alattit ne is próbálj ne égjek már le a szomszédok előtt, hogy elvált vagyok, és csak csomaggal jutok előre.

Hallgattam, és döbbenettel figyeltem magam: miért nem szóltam még rá, miért tűröm ezt az arcátlanságot? Miért nem húztam meg a határaimat?

Aztán valami eltört bennem. Felálltam, odamentem hozzá, és határozottan mondtam:

Ma itt maradhattok, de holnap reggel visszaviszlek titeket az állomásra, és hazamentek! Nem foglak tovább eltartani, és nem fogok többet pénzt küldeni sem rád, sem a gyerekeidre! Elege van ebből. Nem te vagy az én gyerekem, nem nekem kell eltartanom titeket! Az a minimum, hogy a családtól már mindent visszafizettetek, amit lehetett a segítségemmel. Ha reggel nem álltok fel, rendőrt hívok, és nem zavar, hogy ott vannak a gyerekek a te gyerekeid, a te gondod! Az éjszakát a vendégkanapén tölthetitek, mindannyian, én a saját ágyamban fogok aludni!

Olyan magabiztosan mondtam, hogy Kincső csak hebegni tudott. Este anyánknak is panaszkodott, de én semmit sem reagáltam. Reggel már ki is raktam őket az ajtón, adtam még egy pár ezrest taxira és vonatra.

Ennyi. Felejtsd el, hogy ide bármikor is jöhetsz! Nekem is van életem, ami nem rólatok szól! mondtam, miközben becsuktam az ajtót.

Sokat sírtam aznap, de megértettem: helyesen cselekedtem. Le kellett szakítani magamról a család fékező súlyát. Most először érzem, hogy szabad vagyok. Hamarosan újra találkoztam Imrével, két év múlva férjhez mentem hozzá. Örökbe fogadtunk két csodálatos gyermeket, és boldogan élünk. Néha még visszagondolok az egésszre és megkönnyebbülök, hogy végre ki tudtam mondani: elég volt.