Egyszer, egy reggel, mielőtt elkezdődött volna a munkanap, találtam egy kóbor kiskutyát. Az idő sehogy sem akart összejönni, de épp öt perccel a munkaidő előtt akadtam rá. A kis keverék kutya koszos volt, szerencsétlen, de kíváncsi. Elbújtattam őt az irodám sarkában, hátha senki sem veszi észre, de a kiskutya megmakacsolta magát: minduntalan előmászott és sírt. Végül persze minden kollégám meglátta őt.
és ekkor hullottak le az emberekről a mindennap viselt álarcok.
Itt volt például a mindig barátságos és közvetlen titkárnő, Veronika Zsuzsanna. Fiatal, nevetős, szépen sminkelt arcát azonban furcsa fintor torzította el, amikor meglátta a koszos kiskutyát: Zoltán Gábor! Maga semmitől sem undorodik? Micsoda piszkot hozott ide Színes, kedves álarca darabokra tört, nem messze attól a vityorgó, sáros farkincát csóváló árván született kutyustól.
Aztán ott volt a takarítónő, Gizella Ilona. Örökké fáradt, morgós, idős asszony, aki mindenen bosszankodni tudott. Mégis, most ráncos arca széles mosolyra derült: Nahát, ki ez a kis szőrmók itt, Zoltán Gábor? Munkaügy vagy magánélet? Lábamnál feküdt összegyűrve a zsörtölődő álarca, és egyszerre csak a gondoskodó, meleg szívű nőt láttam.
És ott volt a kollégám, Dániel István is. Mindig segítőkész, mindenkit szeretni látszó, örökké viccet mesélő fickó. Aznap azonban még az irodám küszöbét sem lépte át. Fintorogva jelentette ki, hogy a kóbor állatokból csak baj, meg betegség származik A küszöbön hevert a mosolygós álszentség sáros, vékony álarca.
Azonban legjobban a főnököm, Balázs Sándor meglepett. Mindig szigorú, zárkózott férfi, szinte sosem lehetett vele beszélgetni. Most azonban egyszerűen csak ennyit mondott: Hm, Zoltán Gábor azt hiszem, mára szabadságot kellene kivennie. Fogja ezt a kis fickót és menjenek haza Vannak dolgok a munkánál is fontosabbak. Csak aztán el ne hagyja a kutyát Hisz élőlény ő is. Zavartan, zord álarcát félretéve, ránk mosolygott, majd szó nélkül távozott.
A lábam előtt hevertek a mindennapos beszélgetések mögé rejtett emberi álarcok és hirtelen ráébredtem, mennyire keveset tudtam ezekről az emberekről.
A nap végére pedig a kiskutya megtanított valamire: az igazi arcaink nem mindig azok, amiket nap mint nap mutatunk. Néha egy ártatlan kis teremtmény segít, hogy meglássuk egymásban a valódi embert. Mert a szív melege többet számít minden külsőségnél, és az őszinte törődés pillanataiban válunk igazán önmagunkká.







