Emlékszem arra az időszakra, mintha tegnap lett volna, pedig valójában már rég volt. Öt teljes esztendeig tartott a kapcsolatom Gáborral három évig együtt éltünk, aztán még két évig házasságban. Amíg a jegyességünk tartott, szinte végig távkapcsolatra voltunk kárhoztatva: háromhavonta láttuk csak egymást, s volt egy olyan év, amikor a munkája miatt csak kétszer találkoztunk. Akkoriban nem láttam ebben semmi rosszat, sőt: úgy éreztem, ez így tökéletes. Hiányoztunk egymásnak, könnyeztünk a beszélgetések alatt, s túlcsordultunk a szeretettől üzenetekben és videóhívásokban. Soha nem veszekedtünk. Nem volt benne féltékenység, bennem sem. Tiszteletben tartottuk egymás szabadságát. Gábor elmehetett vacsorázni a barátaival, én elmehettem buliba, s ennek nem volt jelentősége. Még a ruháimat is segített kiválasztani nem kihívó ruhákat, inkább megjegyezte, ha egy ruha túl szűk rajtam, s jobb lenne valami, ami jobban illik hozzám. Soha nem volt irányító vagy kontrolláló, inkább büszkének tűnt rám és a testemre. Minden egészséges és kiegyensúlyozott volt.
Egy régi, hideg december különösen nehéz volt, mert tudtuk, hogy sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem láthatjuk egymást. Szomorúak és csalódottak voltunk. Akkor kérte, hogy költözzek hozzá az ő városába, Szegedre. Megbeszéltem a családommal, s ők azt mondták, ha én így érzem, nincs ellene kifogás. Felmondtam hát a munkahelyemen és Gáborhoz költöztem.
Az első hónapok szépen teltek. Az első év az összecsiszolódásról szólt: megismertük egymás furcsaságait hogyan ébredünk, milyenek vagyunk, ha éhesek leszünk, hogyan reagálunk, s mi bosszant fel bennünket. Mivel nem dolgoztam, a háztartás vezetése rám hárult. Könnyű volt minden.
A második esztendő még jobbra sikerült. Ekkorra már igazi csapatként működtünk, s egyre jobban egymásba szerettünk. Folyamatosan együtt akartunk lenni, amikor nem dolgozott, egy percre sem váltunk el egymástól. Olyanok voltunk, mint a friss házasok. Meg voltam győződve róla, hogy ez volt a helyes döntés.
Ám a harmadik év végére valami változni kezdett. Egyre később ért haza. Mindig be volt kapcsolva a megosztott helymeghatározás a telefonunkon, de egyszer csak kikapcsolta, szó nélkül. Hajnalban, öt vagy hat óra körül jött haza, holott nyolcra be kellett érnie dolgozni. Csak lezuhanyzott, reggelizett és újra elment. Már nem mondott semmit. Gyakran veszekedtünk emiatt.
Egyik nap olyasmi történt, ami mindent megváltoztatott bennem. Egy fehér ingjén sminknyomokat találtam: alapozót és rúzst a gallérján, ráadásul nem egy pici folt, hanem teljesen szembetűnő volt. Magyarázatot kértem. Akkor mondott valamit, amit soha nem felejtek el: azt állította, hogy azért keresett másnál valamit, amit már nem kap meg tőlem, mert unalmas lettem, csak a takarítás és rend érdekel engem. Ez több volt, mint elég. Nem mondta ki konkrétan, hogy hűtlen volt, de nem is tagadta elismerte, anélkül, hogy kimondta volna.
Teljesen összetörtem. Sírni tudtam csak, mintha gyomorszájon vágtak volna; testi fájdalmat éreztem. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, hogyan állhatnék talpra. Úgy döntöttem, tennem kell valamit magamért: visszamentem az edzőterembe. Korábban is sportoltam, de amióta vele éltem, abbahagytam. Ott ismertem meg egy férfit. Beszélgetni kezdtünk, jól esett a társasága. Egy nap meghívott egy italra, s én javasoltam, hogy menjünk fel hozzá. Beleegyezett. Tudtuk, mire számítunk.
Aznap, amikor a fitneszben találkoztunk reggel, már otthon motoszkált bennem a gondolat: “Ez nem lehet igaz. Meg fogom csalni. Megérdemli.” De aztán rögtön megálljt parancsoltam magamnak: “Nem. Nem akarok olyanná válni, mint ő.” Úgy döntöttem, előbb lezárom, mielőtt tovább megyek.
Megvártam, amíg Gábor ebédszünetre hazaér. Be sem engedtem a hálószobába, leültünk az étkezőbe, és közöltem vele, hogy a kapcsolatunknak vége, hogy megcsalt, és nem érdekel, hogy kivel és mióta. Most, itt és most vége. Azt hajtogatta, ne dramatizáljak, hogy az a nő nem jelent semmit, nem olyan, mint én, s mindent helyre tudunk hozni. Közöltem, hogy nekem elég.
Nem mondtam el neki, hogy másvalakit ismertem meg, hogy vonzódni kezdtem valakihez. Csak annyit mondtam, hogy elmegyek. A bőröndöm már be volt csomagolva. Megkérdezte, hova megyek, hogy van-e valakim ott. Csak annyit mondtam, nem számít, majd meglátom.
Elhagytam azt a házat a bőröndjeimmel, és elmentem a férfihez, akit az edzőteremben ismertem meg. Amikor meglátott a csomagokkal, kicsit megijedt. Elmondtam neki, hogy épp most hagytam ott a férjemet, holnap hazamegyek a szüleimhez, de csak arra az egy éjszakára szeretnék vele lenni. Beleegyezett.
Az az éjszaka volt az életem legintenzívebb élménye. Nem tudom, a harag, a fájdalom, vagy a hosszú évek feszültsége hozta-e ki belőlem, de más volt, mint bármi, amit korábban bárkivel, még a férjemmel is, átéltem.
Másnap vettem egy vonatjegyet, s visszautaztam Szombathelyre, a szülővárosomba. Nem volt hova menjek, hát visszaköltöztem a szüleimhez. Nem akartam tudni többet Gáborról. Ennek már két esztendeje. Most magamban élek, ismét dolgozom, albérletben lakom, s egyáltalán nem bánom, amit akkor tettem. Közel voltam ahhoz, hogy én is megcsaljam de megállítottam magam, előbb lezártam mindent, és nem lettem azzá, aki ő volt nekem.
