Egy különös, ködfátyolos álomban ismerkedtem meg barátnőmmel, amikor Budapesten, egy régi, nyikorgó kapcsos teremben jártam egy felvételi előkészítő tanfolyamra, hogy bekerülhessek egy patinás belvárosi munkahelyre. Az anyag néha úgy olvadt össze a fali díszekkel, hogy az értelmük kibogozhatatlan lett, de ő Piroska , mindig segített elrendezni a kavarodó tudást, mintha papírhajókat hajtogatna gondjaimból. Végül véget ért a tanfolyam, de a kapcsolatunk fura szálakkal összekötve maradt.
Piroska még anyagi függésben élt szüleinél, míg én már férjes asszony voltam, s nélkülöztem bármilyen támogatást. Munkát kerestem, és szerencsémre egy régi ismerős ajánlott be valahová, de a folyamat hosszú volt, akár egy zegzugos, végeláthatatlan pesti villamosjárat. Találkoztunk néhányszor, ám ő legtöbbször lemondta az együttléteket azzal, hogy már túl késő van, mintha valami titokzatos időmágia működött volna rajta. Elfoglaltságaim mellett én mégis naprakészen tartottam a kapcsolatot, mindaddig, míg eljött a jelentkezés és a vizsgák ideje. Akkor már nem volt állásom, és forintokat számolgattam drága vizsgálatokra. Neki persze megvolt az otthoni hátszele: a szülei mindent rendeztek helyette.
A vizsgákon ő átcsusszant elsőre, akár egy régimódi metrókocsin; engem viszont visszafordítottak, bármennyiszer próbáltam. Kértem, segítsen a tanulásban, de mindig nagyon elfoglalt volt és december meg január teljesen eltűnt az életemből, mintha ködbe vesztek volna. Én tovább róttam az álláskeresés girbegurba utcáit, mindhiába, egészen február közepéig. Akkor végre lett munkám, dolgoztam hétköznap, hétvégén, s minden nap olyan volt, mint egy lassan forgó körhinta.
Február végén Piroska egyszer csak felbukkant, és mondta: találkozzunk márciusban, beszélgessünk. Tétováztam fájt, hogy sosem vettek fel, nem akartam régi körökkel találkozni , de végül úgy gondoltam, legalább ő különleges nekem. A szombati találkozó miatt engedélyt kértem, hogy elmehessek a munkából. Péntek este írtam neki, de néma maradt a telefon fénye. Szombaton se jött üzenet. Nem találkoztunk, s csak hétfőn, mintha álombeli madár csőrében hozna hírt, jelentkezett WhatsAppon: Családi ügyem volt.
Dühöngtem, három hónapig árnyékba vonultam tőle. Közben operáción estem át, s ekkor mintha megérezte volna felhívott. Mondtam neki, érzékeny vagyok, épp lábadozom, de azért beszélgettünk. Ígérte: Aludj csak, majd hívlak, hogy vagy… Soha többé nem hívott.
Újabb két hónap eltelt, és Piroska megint találkozót akart, de csak hétköznap tudott volna jönni. Addigra én már délutánonként tanfolyamra jártam, amit drága forintokból fizettem, nem hagyhattam ki akárkiért. Először bizonytalanul beleegyeztem, de végül visszamondtam.
Ezután többször hívogatott, érdeklődött, hogy vagyok, de egyre inkább éreztem, mintha csak gúnyolódna rajtam. A családomat faggatta, fáradhatatlanul megkérdezve, vajon a szüleim elváltak-e már. Pedig az, ami az ő életükben megtörtént, nem az én hibám volt. Egyre inkább észrevettem a megjegyzéseit, és rövid néha kitalált válaszokat adtam, hogy lassan eltűnhessek kapcsolataink szövetéből.
Szép lassan szanáltam őt minden közösségi oldalamról, s márciusban már az utolsó nyomát is töröltem. Piroska írt még, de válaszra sem méltattam. A születésnapom másnapján hívott, számon kérve, mintha egy elveszett barátság jogán tartoznék magyarázattal. Elmondta, hogy mindig segíteni akart, és nem érti, hogyan bántam így vele. Csak annyit feleltem: már magamra sem jut időm, de lám, másokkal fotókat posztolni még akad időm. Azt mondtam neki:
Barátkozz mással.
Végül ennyit mondott: csak jót akart, de ezek után nem keres többet. Ez mélyen fájt, mert éreztem, mintha soha nem törődött volna velem igazán; figyelmem ugyan járt neki, de viszonzást nem kaptam.
Néha úgy hiszem, talán romantikusan is vonzódott hozzám, hiszen gúnyolta a férjemet, mindig megpróbált rábeszélni, hozzam el valahova, vagy más lányok képeit kommentálta. Én mindig őszinte voltam vele és talán ez volt az én tévedésem. Fáj, mert úgy érzem, neki sosem számítottam, csak ott akart tartani maga mellett. Én igaz barátságot reméltem, mintha közös táncunk lenne ebben a zavaros, színes álomban, de nem így lett. Már nem hiszek könnyen és szeretnék több barátot, de ez egyre nehezebb. Mintha csak a Duna ködös partján keresném azokat, akik igazán mellettem állnak, de mindig elúsznak a reggeli pára között.
