Bundás véletlenül rábukkant egy mobiltelefonra… Az ismeretlen tárgy emberillatú és kellemesen meleg volt. Bundás kényelmesen rátelepedett, átölelte mancsával – és a telefon egyetlen puha érintésre felvillant. Rita pedig még örülni sem tudott az új okostelefonjának: az első pillanattól hibásnak tűnt, minden mozdulatra felmelegedett, majd végül valahol el is hagyta. Kár érte – nagy kijelző, erős akkumulátor, pont ez utóbbi okozta a vesztét. Visszaadni sincs már hogyan, hisz nyoma veszett. Rita mérgében „balfácánnak” titulálta magát, elővette régi nyomógombos telefonját és felhívta saját számát – de csak kicsöngött, senki nem vette fel. Egy adag macskamentás (valeriana) csepp után próbálta visszaidézni merre járt, hátha megtalálja. És egyszer csak felcsörrent a telefon – a kijelzőn a saját száma. – Halló! – válaszolta feszülten, de csak zörgést, sóhajokat és hirtelen: – Miaú… Rita rögtön megszakította a hívást. – Ez valaki szórakozik! – bosszankodott. Kár, hogy zárolni sem volt ideje a telefont – most valaki játszik vele. Az újabb hívások közben is csak sóhajok, susogás – és újra csak: – Miaú! – Most már tényleg hagyjon békén! – kiáltotta. De a telefon nem maradt csendben. Végül felöltözött, lement az utcára, gondolta, a „tréfás kedvű” másik oldalán megtalálhatja a készüléket. Ment, hívta magát – s egyszer csak ismerős dallam csendült fel egy bokor alatt. A képzeletbeli csaló helyett ott ült egy vörös, élet sújtotta kandúrka, ahogy dühösen püfölte mancsával a daloló telefont. Amikor észrevette Ritát, hozzá szaladt, dorombolva, ölelgetni próbálta, mintha mindig is ismerték volna egymást. Hideg volt – Bundás csak a meleget kereste. Végül telefonnal zsebben, vörös kandúrral a karjában Ritra hazafelé indult, elgondolkozva a „szerelem első látásra” kérdésén, mert ezt a cirmost már nem tudta volna kint hagyni. A macska pedig – részeg a valeriáncsepp illatától, amit Rita magának csöpögtetett korábban – elégedetten dorombolt tovább, és mintha puszit is adott volna.

Ma este érdekes dolog történt velem Véletlenül elhagytam az új telefonomat, és ki tudja, akár egy macska is találhatott rá de kezdjük az elején.

Az új telefonom, amit nemrég vettem Budapesten, első perctől kezdve melegedett minden apró használattól. Persze, pont az lett a veszte: annyira felforrósodott, hogy valahogy kicsúszott a kezemből a Blaha Lujza téren, és már vissza se találtam hozzá. Nagyon sajnálom, mert nagy kijelzője volt, erős akkumulátorral bár pont ez az akkumulátor tett keresztbe nekem. Most már visszavinni sem tudom: az eszköz egyszerűen eltűnt.

Kicsit ostobának éreztem magam emiatt, így előhalásztam a régi gombos mobilomat, és felhívtam a saját számom. Csörgött, de senki nem vette fel. Aztán kiöntöttem magamnak pár csepp valeriánát, hátha megnyugtat, és fekve próbáltam visszaemlékezni, merre jártam ma hátha, ha újra végigjárom az útvonalat, megtalálhatom a telefonomat. És ekkor, éjfél körül, hirtelen valami rezgett az ágyam mellett hívásom érkezett. A kijelzőn az én számom villogott.

Halló, tessék! szóltam bele bizonytalanul.

A vonal túlsó végén csak suhogást, halk lihegést hallottam majd egyszer csak egy határozott: Miau

Hirtelen lecsaptam a hívást. Valaki ugrál velem! mondtam magamban bosszúsan. Kár, hogy nem tettem rá zárat mostanra már csak játszanak a telefonommal. Újra csörgött. Ugyanaz a hang, néha halk nyávogás

Ne hívjon többet! kiabáltam bele.

De a hívások csak folytatódtak. Végül elhatároztam, hogy ennek utánajárok. Felöltöztem, kiléptem a lépcsőházból a nyári éjszakába, és elindultam visszafelé a délutáni utamon, közben újra és újra a saját számomat hívtam. Egyszer csak az ismerős csengőhangot hallottam egy bokor alól. Már terveztem, hogyan fogom jól megmondani a magamét a tréfamesternek.

A bokor alatt azonban nem embert találtam, hanem egy rozsdaszínű, ázott és fázós macskát, aki két lábbal püfölte a még mindig világító telefonomat, mintha az életét akarná csöndben tartani. Mikor meglátott, mintha a régi ismerősét látná, odasietett hozzám, dorombolt, tapadta a kezemhez-mellkasomhoz, és olyan kedvesen dörgölőzött, hogy a sírás is kijött belőlem. Hogy lehet ilyen árva, utcán kallódó macska ennyire ragaszkodó?

Ahogy ölbe vettem, éreztem, milyen hideg nem csoda, hogy a meleg telefonomhoz simulva próbált meg felmelegedni.

Hazafelé sétáltam a Duna-parton, zsebemben a telefonommal, karomban a vörös kiscicával, és azon gondolkodtam, milyen furcsa a sors: most veszítettem el valamit, de cserébe talán épp most nyertem egy igaz barátot. Hogy is tudnám otthagyni egy ilyen éjszakán? A macska úgy simult hozzám, mintha egész életében engem keresett volna; én pedig, bár próbáltam eltartani a fejét az arcomtól nagyon is jól esett ez a végtelen törődés.

Most már tudom, miért volt olyan boldog: a kezem és a ruhám tele volt a valeriána illatával, amit nemrég locsoltam magamra nyugtatónak. Sosem hittem volna, hogy egy kis gyógynövény ilyen állati barátságot hoz az életembe.

Jelen pillanatban a szívem tele van hálaérzéssel. Lehet, hogy elveszítettem a telefonomat, de talán épp így kezdődik minden igazi kaland egy cicával és egy melegedő telefonnal, egy megbocsátó hajnalban, Budapesten.