Szilveszter előestéjén anyukámmal bementünk a “Játékszigetbe”… Ott láttam egy rémesen tetsző piros, kötött ruhát – élénk kék szegéllyel az alján és az ujjain. Apróságért jöttünk, talán girlandot vagy csillagszórót venni… De én addig könyörögtem anyának, míg fel nem próbálhattam a ruhát – és mintha rám öntötték volna! Egyből elképzeltem, hogy az ünnepségen abban lát majd az osztályban az a fiú, aki nagyon tetszett. Majdnem sírtam, annyira nem akartam levenni a ruhát. Anyukám ezt látva mondta: „Mindjárt fizetést kapok, izé, vigyük el.” Hazafelé madarat lehetett volna velem fogatni. Lakást díszítettünk, fát öltöztettünk – de a hűtőben csak jég és egy kis vaj maradt. Türelmetlenül vártuk a fizetést, de 31-én, amikor anyám hazaért a munkából, mondta: nem kapták meg időben, elhalasztották. Anyu szeme könnyben állt, hangja tele csalódottsággal és szégyennel, amiért “ünnepi asztal” nélkül hagyott. De én valahogy egy cseppet sem voltam bánatos. Ünnepi hangulatban ültem a tévé előtt, néztem az újévi filmeket, amiket egész évben csak ilyenkor adtak. Közben anyu főtt krumplit készített vajjal és reszelt répát cukorral – ennyiből állt a vacsora. Leültünk, és anyu sírni kezdett, én meg próbáltam nyugtatni, de végül én is vele sírtam – nem vacsora miatt, hanem mert annyira sajnáltam őt. Estére összebújtunk a díványon, ünnepi koncertet néztünk, közben éjfélt ütött az óra. A szomszédok pezsgős poharakkal ordibáltak, énekeltek a folyosón, csak mi nem mentünk ki. Egyszer csak csöngetnek, hosszan, türelmetlenül. Anyu ajtót nyit, ott áll Kati néni, a morcos szomszédasszony, aki mindig morog rám valamiért: hol a lépcsőt nem mostam fel, hol túl hangosan szaladgálok. Nemsokára szó nélkül benyomul hozzánk, végignéz a szerény vacsoránkon, majd elmegy. 20 perc múlva már nem csöngetnek, rúgják az ajtót! Anyu megtiltja, hogy ajtót nyissak, kimegy maga – egyszer csak begurulhoz a lakásba Kati néni, teli szatyrokkal, dobozokkal, üvegekkel, hónalja alatt pezsgő. Leparancsolja anyut, hogy ne bámuljon, pakolni kezd: saláta, felvágott, uborka, főtt csirke, cukorka, még mandarin is kerül az asztalra. Anyu már megint sír, de már örömében. Kati néni lehülyézi, megtörli az orrát a hatalmas kabátujjával – aztán megy is tovább. Újév után Kati néni továbbra is őrmesterkedett mindenkin a házban, sosem említette azt az estét… És amikor évekkel később az egész lépcsőház eltemette Kati nénit, akkor derült ki, hogy mind szerettük a “vén zsörtölődőt”, és mindenkinek segített valamiben, valamikor…

Szilveszter előtt nem sokkal betértünk anyuval a Játékpalotába a belvárosban. Az egész üzletben egyetlen ruha ragadta meg a figyelmemet, hogy alig tudtam levenni róla a szemem: piros kötött ruha volt, élénk kék szegéllyel az alján és az ujjain. Csak néhány apróságért mentünk be, talán girlandért vagy csillagszóróért, de nem tudtam ellenállni, és addig-addig kérleltem anyut, hogy felpróbáljam a ruhát.

Ahogy magamra vettem, mintha rám öntötték volna, tökéletesen illett rám. Fantáziám rögtön szárnyalni kezdett. Volt a mi osztályunkban egy fiú, aki nagyon tetszett nekem, és már előre elképzeltem, milyen jó lenne, ha az osztálykarácsonyon meglátna ebben a ruhában. Ott álltam a próbafülkében, és már-már eleredtek a könnyeim nem akartam levenni azt a ruhát.

Anyu ezt észrevette, és megsimogatta a fejem: Mindjárt itt a fizetés, vegyük meg, jó? mondta halkan. A hazafelé úton úgy szorongattam a csomagot, hogy majd szétroppant. Otthon aztán feldíszítettük a lakást, a kis műfenyőt is felöltöztettük. A hűtőben azonban már csak jég és egy kevés vaj árválkodott. Lázasan vártuk anyu fizetését, mert emlékeztek, a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon még 31-én is dolgoztak az emberek, csak korábban el lehetett menni.

Amikor végül anyu hazaért, szomorúan ült le az ágy szélére: a fizetés elmaradt, késik. Sírni támadt kedve, és hallani lehetett a hangjában mennyire bántotta, hogy nem tud ünnepi vacsorát varázsolni. Nekem valahogy mégsem romlott el az ünnepi hangulatom, boldogan néztem a tévét, ahol szilveszteri műsorok mentek nem volt még annyi csatorna, talán kettő, mint manapság, és a tévé is egyszerűbb volt.

Anyu főzött egy kis krumplit, vajjal összetörte, sárgarépát reszelt, megszórta cukorral nem maradt már otthon más semmi. Leültünk ketten a kis asztalhoz. Anyu csendben könnyezett, én próbáltam megvigasztalni, aztán mire észbe kaptam, együtt sírtunk nem is az ételek miatt, hanem mert olyan nagyon sajnáltam a kimerült anyut.

Végül egymás mellé bújtunk a kanapén a meleg pokróc alá, néztük a szilveszteri táncdalfesztivált. Éjfélkor jöttek a szomszédok is, koccintottak pezsgős poharakkal a lépcsőházban, néha daloltak is csak mi maradtunk bent.

Egyszer csak kemény, kitartó kopogást hallottunk az ajtón. Anyu kinyitotta, és ott állt Kukucska Irma néni a szomszédból aki mindig zsémbelt rám: hogy hangosan futok, vagy hogy nem söpröm fel a lépcsőt. A környék gyerekei sem kedvelték túlzottan, mert mindenkire feddően nézett, ha túl sokáig játszottunk.

Irma néni már cseppet sem volt józan, nem hallottam, miről beszélgettek anyuval, de hamarosan befurakodott a lakásba, szúrós szemmel ránézett a krumplira az asztalon, majd szó nélkül kiment. Nagyjából húsz perc múlva újabb zaj: mintha rúgták volna az ajtót. Anyu rám parancsolt, hogy ne menjek, ő nyitott ajtót és ott tornyosult Irma néni, tele szatyrokkal. Volt nála minden: üveg savanyú uborka, húsos kolbász, pár saláta, főtt csirkecomb, néhány narancs, egy üveg pezsgő, néhány doboz szaloncukor is előkerült.

Anyu újra sírva fakadt, de már egészen másként. Irma néni csak legyintett: Te bolond asszony, hát ezek a dolgok az ünnepről szólnak, nem az ételekről. Egy nagydarab kabátujjával letörölte anyu könnyeit, elnevette magát, és elviharzott.

Szilveszter után Irma néni továbbra is a ház parancsnoka maradt, sosem hozta fel többé ezt az estét. Amikor évek múltán az egész lépcsőház eltemette Kukucska nénit, kiderült, hogy mindenki szerette, és mindenkihez volt jó szava egy nehéz pillanatban.

Azóta tudom, hogy az ünnep nem a dús asztalról, hanem a törődésről és az egymásra figyelésről szól. A szeretet a legszebb ajándék, amit adhatunk sőt, amit kapunk.