Szilveszter előtt nem sokkal betértünk anyuval a Játékpalotába a belvárosban. Az egész üzletben egyetlen ruha ragadta meg a figyelmemet, hogy alig tudtam levenni róla a szemem: piros kötött ruha volt, élénk kék szegéllyel az alján és az ujjain. Csak néhány apróságért mentünk be, talán girlandért vagy csillagszóróért, de nem tudtam ellenállni, és addig-addig kérleltem anyut, hogy felpróbáljam a ruhát.
Ahogy magamra vettem, mintha rám öntötték volna, tökéletesen illett rám. Fantáziám rögtön szárnyalni kezdett. Volt a mi osztályunkban egy fiú, aki nagyon tetszett nekem, és már előre elképzeltem, milyen jó lenne, ha az osztálykarácsonyon meglátna ebben a ruhában. Ott álltam a próbafülkében, és már-már eleredtek a könnyeim nem akartam levenni azt a ruhát.
Anyu ezt észrevette, és megsimogatta a fejem: Mindjárt itt a fizetés, vegyük meg, jó? mondta halkan. A hazafelé úton úgy szorongattam a csomagot, hogy majd szétroppant. Otthon aztán feldíszítettük a lakást, a kis műfenyőt is felöltöztettük. A hűtőben azonban már csak jég és egy kevés vaj árválkodott. Lázasan vártuk anyu fizetését, mert emlékeztek, a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon még 31-én is dolgoztak az emberek, csak korábban el lehetett menni.
Amikor végül anyu hazaért, szomorúan ült le az ágy szélére: a fizetés elmaradt, késik. Sírni támadt kedve, és hallani lehetett a hangjában mennyire bántotta, hogy nem tud ünnepi vacsorát varázsolni. Nekem valahogy mégsem romlott el az ünnepi hangulatom, boldogan néztem a tévét, ahol szilveszteri műsorok mentek nem volt még annyi csatorna, talán kettő, mint manapság, és a tévé is egyszerűbb volt.
Anyu főzött egy kis krumplit, vajjal összetörte, sárgarépát reszelt, megszórta cukorral nem maradt már otthon más semmi. Leültünk ketten a kis asztalhoz. Anyu csendben könnyezett, én próbáltam megvigasztalni, aztán mire észbe kaptam, együtt sírtunk nem is az ételek miatt, hanem mert olyan nagyon sajnáltam a kimerült anyut.
Végül egymás mellé bújtunk a kanapén a meleg pokróc alá, néztük a szilveszteri táncdalfesztivált. Éjfélkor jöttek a szomszédok is, koccintottak pezsgős poharakkal a lépcsőházban, néha daloltak is csak mi maradtunk bent.
Egyszer csak kemény, kitartó kopogást hallottunk az ajtón. Anyu kinyitotta, és ott állt Kukucska Irma néni a szomszédból aki mindig zsémbelt rám: hogy hangosan futok, vagy hogy nem söpröm fel a lépcsőt. A környék gyerekei sem kedvelték túlzottan, mert mindenkire feddően nézett, ha túl sokáig játszottunk.
Irma néni már cseppet sem volt józan, nem hallottam, miről beszélgettek anyuval, de hamarosan befurakodott a lakásba, szúrós szemmel ránézett a krumplira az asztalon, majd szó nélkül kiment. Nagyjából húsz perc múlva újabb zaj: mintha rúgták volna az ajtót. Anyu rám parancsolt, hogy ne menjek, ő nyitott ajtót és ott tornyosult Irma néni, tele szatyrokkal. Volt nála minden: üveg savanyú uborka, húsos kolbász, pár saláta, főtt csirkecomb, néhány narancs, egy üveg pezsgő, néhány doboz szaloncukor is előkerült.
Anyu újra sírva fakadt, de már egészen másként. Irma néni csak legyintett: Te bolond asszony, hát ezek a dolgok az ünnepről szólnak, nem az ételekről. Egy nagydarab kabátujjával letörölte anyu könnyeit, elnevette magát, és elviharzott.
Szilveszter után Irma néni továbbra is a ház parancsnoka maradt, sosem hozta fel többé ezt az estét. Amikor évek múltán az egész lépcsőház eltemette Kukucska nénit, kiderült, hogy mindenki szerette, és mindenkihez volt jó szava egy nehéz pillanatban.
Azóta tudom, hogy az ünnep nem a dús asztalról, hanem a törődésről és az egymásra figyelésről szól. A szeretet a legszebb ajándék, amit adhatunk sőt, amit kapunk.







