Sors ajándéka
Ma este ismét későn toppantam be anyámhoz. Nem lepődött meg rajta, ismer már néha így alakul nálam. A válás óta egyedül élek, a fiam, Marci, az anyjával van.
Marci nagyon várt téged, megígérted neki, hogy elviszed a Városligeti korcsolyapályára. Az előbb aludt el, ne keltsd fel. Gyorsan felmelegítek valami vacsorát, egyél meg, aztán pihenj le te is.
Megvacsoráztam csendben, majd beosontam Marci szobájába, lefeküdtem mellé. Sokáig csak forgolódtam, az emlékek nem hagytak nyugodni. Eszembe jutott az első feleségem, Ágnes utána volt még két asszony az életemben, de sosem volt ugyanolyan… mint vele.
Akárhogy is, Ágnest nem tudtam elfelejteni. Óvodás korunk óta ismertük egymást. Játszottunk a ház udvarán, szomszédok is voltunk. Az iskolában egy osztályba jártunk, majd a gimnázium után ugyanarra az egyetemre kerültünk. Mindig egymás mellett, s végül összeházasodtunk. Mindkét család örült nekik ez természetes volt, összenőttek velünk.
Mindenki irigyelte a szép párt. Jól éltünk a lakásban, amit Ágnes örökölt a nagymamájától Budán. Az évek teltek, de valami mégis hiányzott: Ági nem tudott teherbe esni. Mindenünk megvolt, mindketten egészségesek voltunk, mégis elmaradtak a gyerekek.
Az orvosok javasolták, menjen el egy gyógyfürdőbe Balatonfüredre, hátha segít. De én, bután, nem engedtem.
Eszemben sincs, ne hogy már onnan valami idegen gyerekkel gyere vissza! mondtam, bután féltékenykedve.
Nem bízol bennem, Anti? súgta könnyes szemekkel.
A szülők az örökbefogadást ajánlották. Ezt sem akartam hallani.
Nekem saját gyerek kell, és kész…
A tizedik házassági évfordulónkon összegyűltek nálunk a barátok, családtagok. Várták, hogy hazajöjjek, de én csak késtem, késtem. Végül mindenki csalódottan hazaindult, az asztal roskadozott a rengeteg finomságtól, de szinte érintetlen maradt minden.
Aznap éjjel nem mentem haza. Ági sírt, magányos volt, de sejtette már, hogy ez várható volt. Az utóbbi időben nagyon megváltoztam. Reggel, amikor hazaértem, közöltem vele a megdöbbentő hírt egy másik nőnél aludtam, aki két fiúgyereket nevel, és megígérte, szül nekem egy gyereket, ha vele maradok.
Hogy léphettél ilyet meg, Anti? Megcsaltál Miért nem beszélted ezt meg velem? Nem bocsátok meg neked, menj el! Várj Segíts legalább egy gyereket örökbe fogadni!
Még csak az kéne, hogy a nevemet adhasd neki, aztán majd lehúzol gyerektartással?
Ági nehezen viselte a szakítást, fájt a magárahagyottság, de legalább a rokonok, barátok, kollégák támogatták. Nagyon szerette volna örökbe fogadni egy kisgyermeket, de egy nőnek egyedül ez sem elérhető.
Örökre bezárta az ajtót Anti mögött. Tíz év. Tíz év várakozás, remények, keserű gyógyszerek, injekciók, kórházszagok és mélyedő csend, mely minden évvel egyre sűrűbb lett. Ő pedig csendben, szinte üzletszerűen távozott.
Bocsáss meg, Ági. Elfáradtam.
Fél év múlva hallotta a közös ismerősöktől, hogy Antinak fia született. A világ nem dőlt össze. Csak kifakult, mint egy elmosódott fénykép.
Egy évig robotpilótán élte a napokat: munka, lakás, álmatlan éjszakák. Aztán egy esős napon betért egy kis cukrászdába, hogy meghúzza magát a zivatar elől, s ott meglátta Gábort a régi közös barátukat, egykor a társaság lelkét, most csak ült ott, kiégett emberként, üres kávéscsészét pörgetve.
Gábor, szia! léptem oda, mert ő nem nézett senkire.
Fáradtan nézett fel, aztán szomorúan elmosolyodott.
Ági?! Te honnan kerülsz ide?
Beszélgetni kezdtünk, minden kijött, ami évek óta bennünk rekedt.
Ritával elváltam. Te is ismerted, pénzéhes volt mindig, aztán amikor leégett a szervizem, adósságokba kerültem, már nem kellettem neki. Elküldött lakásból is, nincs hova mennem, a szüleim már rég nincsenek.
Gyere el hozzám, ajánlottam, magam sem értettem, honnan jött ez a hang.
Nem sajnálat vezetett, hanem egy döntés: segíteni akarok a barátnak. Még csak romantikáról sem volt szó. A kiüresedett, csendes lakásunkba érkezett valaki, akinek még nálam is rosszabb volt.
Biztos nem gond? És Anti?
Nem tudod? Ő elhagyott nem szültem neki gyereket , elment ahhoz, aki tudott neki szülni.
Gábor meglepődött.
Bocs, nem tudtam, külön környéken élünk. Rég nem beszélünk. Furcsa, hogy így döntött a sors.
Már megszoktam.
Néhány napig csak árnyékként járt a lakásban, folyton elnézést kért egy falat kenyér miatt is. Aztán lassan összeszedte magát: megjavította a csöpögő csapot, összerakta a széthullott könyvespolcot, főzött vacsorát. Olyan gondoskodó volt és megfontolt, hogy mellett belekönnyebbült a ház csendje is többé nem nyomasztott, inkább békés lett.
Minden este beszélgettünk, közben segítettem neki munkát találni az irodánkban. Gábor hálás volt. Lépésről lépésre társakká lettünk. Hamarosan össze is házasodtunk.
Egyszer összefutottunk Ritával, Gábor volt feleségével. Gúnyos pillantást vetett ránk, aztán odasúgta:
Használd csak, nekem már nem hiányzik. Ki tudja, hátha neked majd csinál gyereket is… mondta, mintha Gábor ott se lenne.
Adja Isten feleltem mosolyogva. Köszönöm a jókívánságokat!
Gábor mellett újra éreztem, hogy szeretnek, hogy számítok valakinek. Újra tudtam nevetni nem udvariasságból, hanem valóban felszabadultan. Értelmet nyert az élet: közös tervek, apró viták egy filmen, reggeli kávé a konyhában.
Egy este komoly beszélgetésre került sor. Gábor észrevette, mennyire fáj, hogy sosem lesz saját gyermekem.
Ági, mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy kisgyereket?
Alig hittem a fülemnek, elképedve néztam rá.
Igen-igen, Ágikám, jól hallottad. Meglepett, elnémultál? nevetett rám.
Végre bólintani tudtam.
Nekem ez óriási boldogság lenne. Ez a vágyam, Gábor, annyira régóta szerettem volna ezt elmondani neked, de féltem, hogy elutasítod az ötletet. Köszönöm, hogy magadtól is erre gondoltál…
Gábornak jólesett, hogy ilyen örömet okozott.
Akkor kezdjük el, nincs mire várni, ez mindkettőnk álma. Holnap utánanézünk mindennek!
Te vagy a legjobb, a legkedvesebb férj nevettem ki a boldogságtól, és tényleg úgy éreztem, hogy az élet végre tartogatott számomra is egy csodát.
Elkezdődtek a papírügyek, várakozás, látogatások a gyermekotthonban. Egyszer csak észrevettem, hogy egy hónapja már új ritmusban élek. Hallgattam, nem szóltam Gábornak, elmentem a gyógyszertárba. A teszten két csík, erős, vidám piros csík volt mintha azt üzennék:
Itt van az utad, az igazi, a sajátod.
Alig hittem a szerencsémnek, Gáborhoz rohantam a hírrel.
Gábor, el sem hiszed nyomtam a tesztet a kezébe, babánk lesz!
Te jó ég, Ági, tényleg? Holnap megyünk az orvoshoz!
Az orvos megerősítette a terhességet, nyilvántartásba vett.
Gábor igazi ünneppé tette ezt az időszakot. Minden aprósággal elhalmozott, óvott, egy papucsot se emelhettem fel engedélye nélkül. Ami kellett, azt megvettük, mint egy család régi hagyományos kisboltjában, forintban végre boldogan.
Aztán, eljött a nagy nap: megszületett Bíborka, a fényes szemű, egészséges kislányunk. Gábor szemrebbenés nélkül zokogott, amikor a kislányt először karjába fogta a Szent János kórház kijáratánál:
Végre együtt mehetünk haza. Most kezdődik a hosszú, boldog életünk mondta, elcsukló hangon. Ez az igazi kincsünk, a lányunk!
A lakás megtelt új fényekkel, babasírással, nevetéssel, hintőpor illatával és álmatlan éjszakákkal, melyeket együtt vészeltünk át, kéz a kézben. Nem volt ez a boldogság hibátlan. Volt benne veszekedés, fáradtság, nehéz pillanat is. De ősi, kőszilárd lett, mint egy matuzsálem-tölgy az északi erdőben.
Egy nyári délután, babakocsival sétáltunk a Városligetben. Bíborka aludt, mi pedig kézen fogva léptünk, amikor majdnem összefutottunk Antival. Egyedül volt, megöregedve, fáradt arccal, kezében dobozos sörrel. Megálltunk, csend lett.
Sziasztok motyogta Anti.
A szeme végigsiklott rajtunk: rajtam, Gáboron, Bíborkán.
Hallottam minden rendben nálatok.
Igen, válaszoltam egyszerűen. Nagyon jól. És veled?
Legyintett, félrenézett.
Ugyan… Kétszer újra megnősültem. Nem jött össze. Fiam anyámmal lakik, néha meglátogatom. Magam vagyok hát, így sikerült.
A hangjában nem volt harag, csak a megszokott szomorúság. Gáborra pillantott, felvonta a szemöldökét, fújt egyet, aztán elindult tovább.
Hát, nem tartalak fel benneteket. Sziasztok.
Elbicegett, egyedül, árnyékként bukdácsolt a nyári, zsibongó parkban.
Gábor átkarolta a vállam.
Menjünk, naposom suttogta. Bíborka rögtön ébred, ideje hazamenni.
Megfogtam a babakocsi tolókarját, és együtt indultunk tovább. Oda, ahol nem tökéletes, hanem igazán valódi otthon várt ránk, amely nem a boldogság álmain, hanem annak összekapart darabkáin épült. És végül ez lett az igazi életünk: valóságos, elvitathatatlan és tartós.
Köszönöm, hogy elolvastad a naplómat. Minden jót, derűt és erőt kívánok mindenkinek!
