A férjem szeretője gyönyörű volt. Ha férfi lennék, én is pont ilyet választanék. Ugye, ismerik azokat a nőket – akik pontosan tudják, mit érnek. Méltóságteljesen járnak, egyenesen és nyíltan néznek a világra, odafigyelnek, ha hallgatnak. Nincs bennük kapkodás, nem kell kivágott ruhában vagy fedetlen háttal kitűnniük, mert királynői nyugalommal, pánik nélkül uralják a teret. Én is őt választanám – teljes ellentétemként. Mert én? Örökké sietek, rákiabálok a gyerekekre, minden kiesik a kezemből, semmire nincs időm, bedőlök a munkába, a főnököm sosem elégedett. Örök farmer-pólós vagyok, mert egy ruha vagy blúz kivasalása maga a tortúra – utoljára nem is emlékszem, mikor vasaltam fodrokat. Szerencsére a modern szárítógép kisimít mindent, így a vasalóra már alig van szükség. A szerető viszont lenyűgöző: alakja, tartása, lábai, haja, szeme, arca – lélegzetelállító! Az is voltam, mióta megtudtam. Illetve megláttam. Egy munka miatt betértem egy belvárosi kávézóba, leültem, menüt kértem – és felemeltem a fejem. Nem, nem képzelődtem. Azonnal felismertem a férjemet – hátulról. És megláttam Őt is. Kezét az ő tenyerébe fogta, az ujjait csókolgatta. Pfuj, micsoda giccs, gondoltam, de be kellett valljam: a nő gyönyörű. Fura, égető érzés – mint mikor a sérülésnél egy pillanattal az óriási fájdalom előtt vagy, és minden leáll benned, csak vársz. Mégsem fájt. Ürességet éreztem. Semmit. A férjem időben hazajött, jó kedvűen, ahogy mindig. Ő mindig optimista, magabiztos, humoros. Most jó lett volna az én humorom is – de ehhez a helyzethez nem illett. Egész este kísértett, hogy megkérdezzem tőle: „Na, és milyen a szeretőd? Láttalak a Kávézó N.-ben, elismerem: pazar, egy ilyet én sem hagynék ki.” Szemrebbenés nélkül nézném végig, ahogy zavarba jön. Folytatnám: „Mi lesz most? Mutasd be a gyerekeknek? Tetszeni fog az új anyuka! Engem hova raksz? Vagy hozzánk költözik?” Persze, egy szót se mondtam. Férjem szokás szerint átkarolt ágyban, magához húzott, és már aludt is. Talán még nincs is köztük semmi, gondoltam, miközben a saját oldalamra húzódtam – és hangtalanul felnevettem. Mintha egy megcsalt nő gondolkozna, aki a szemével látja a bizonyítékot, de mindenkinek azt mondja: csak képzelődik. Talán tényleg nincs még semmi. Első fázis – szimpátia, sóhajok, egy hullámhossz… És ő aztán tényleg profi, még csak egy arcizom sem rezzen! Forgolódtam, álmatlanul, valami élénk virágokról és piros ruhás szeretőkről álmodtam. Nehezebb fejjel ébredtem, lassabban tettem a dolgom reggel, de összeszedtem a gyerekeket suliba, mint mindig. Folyton az járt az eszemben: most mit csináljak? Mit tesz általában egy magyar nő, ha rajtakapja a férjét a szeretőjével? Rákeressek a neten? A Google nem segített. Nekem sincsenek válaszaim. Próbáljak tovább élni? De hisz ezt csinálom! Minden ugyanúgy megy tovább. Férj időben hazaér, inget nem szagosít idegen parfüm, nincs rúzsnyom, gyerekek örökmozgók, vasárnapi mozi, minden a régi. Szex kétszer, néha háromszor, ha a részletekre is figyelek. Talán csak összetévesztettem azzal a nővel? Dehogy. Felhívtam ebédidőben, nem vette fel. Taxit hívtam, visszamentem ugyanabba a kávézóba. A férjem autója ott parkolt. Ő és a szerető együtt jöttek ki, együtt ültek be az autóba, együtt hajtottak el. Kifehéredtem, vizet kértem a taxistól, teátrálisan telefonáltam: „Hagyjuk azt a csomagot! Tovább nem várok, dolgozom!” Mintha számítana, mit gondol rólam egy taxi sofőr. Az a tudat, hogy férjnek szeretője van, mindent felforgat. Váljak? De hogyan tovább? Vagy tűrjek? Minek? Hogy miért? Eszembe jutott Annáék esete – baráti körünkből –, amikor a férjnek lett szeretője. Titkolta, taktikázott. Feleség úgyis rájött. Botrány lett. A férj még a bizonyítékok láttán is tagadott. Ügyes, mondta akkor az én férjem: „Én biztos nem hazudnék. Ha már ezt tettél, vállald a következményt. Ha a család fontos, szakíts a szeretővel. Ha nem, gondoskodj a családodról, de ne légy gyáva!” Akkor büszke voltam rá. Hát igen, kívülről könnyű okosnak lenni… Aztán, amikor egyszerre látod a feleséget és a szeretőt – hirtelen már nincs se bátorság, se határozottság. Odamentem az asztalukhoz a kávézóban, leültem. A szerető rám nézett – megértette. A férjem zavartan fészkelődött, szólásra nyitotta a száját. Intettem: „Nem az, amire gondolok, igaz? Tudják, nincs ebben semmi különös. Ilyen az élet. Most már találják ki, hogyan oldják meg. Gyerek, közös lakás, idős szülők. Okosak maguk – menni fog!” Lassan felálltam, az ajtó felé sétáltam. A kifogástalanul vasalt ruha igazán jól állt. Kár, hogy régóta nem vettem fel.

A férje szeretője csodaszép volt. Ha férfi lenne, maga is őt választaná. Tudják, vannak azok a nők akik pontosan tisztában vannak az értékükkel. Méltósággal járnak, bátran és nyíltan néznek az ember szemébe, figyelmesen hallgatnak. Nincsenek bennük kapkodó mozdulatok, nem kell kivágott ruhában mutogatniuk magukat, hogy felfigyeljenek rájuk. Királynői nyugalmuk van, sosem kapkodnak, sosem pánikolnak. Ő is választaná ezt a nőt. Teljes ellentéte önmagának.

Mert ő milyen? Mindig rohan, folyton rászól a gyerekekre vagy a férjére, mindent kiejt a kezéből, semmire sem jut ideje. A munkahelyen állandó a hajtás, a főnöke se különösebben elégedett vele. Örökké farmerben és pólóban jár. Mert egy ruhát vagy blúzt kivasalni, az már nagy mutatvány lenne. Nem is emlékszik, mikor vasalt utoljára fodros szoknyát vagy csinos inget. Szerencséje, hogy a legújabb szárítógép precízen kisimít mindent, így vasalóhoz alig kell nyúlni.

A szerető tényleg bámulatos volt. Test, tartás, lábak, haj, szemek, arc az ember levegőt se mert venni a látványától.

Ő sem vett levegőt, amióta megtudta. Igazából meglátta. Egyik nap munkából kifelé tartva, a város egy messzebb eső részén egy apró kávézóban nézett be, hogy egyen valamit. A munka kész, az éhség meg nem ismer tréfát. Tele volt a hely, de talált egy szabad sarkot, leült, átfutotta az étlapot, majd felnézett. Nem, nem tévedett. Azonnal felismerte a férjét hátulról is. És meglátta őt.

A férje a nő kezét tartotta, megcsókolta az ujjait. Undorodva gondolta: Micsoda giccs! Mint valami régi magyar filmben. De nem lehetett tagadni, a nő gyönyörű volt.

Furcsa érzés fogta el. Mint amikor leforrázod magad, és látod, hogy pirosodik a bőröd tudod, hogy mindjárt jön a fájdalom. Pár másodperced marad, hogy fújj a piros felületre, hátha elviselhetőbb lesz. Úgy tűnt, fájnia kéne, de belül üres volt. Semmi.

A férje még időben hazaért. Mindig jókedvű, kiegyensúlyozott ember volt szemben vele, aki könnyen felhúzza magát, folyton siet, hajt mindenkit. A férje igazi szangvinikus alkat, nyugodt, alapvetően komoly, jó humorral.

Jó lett volna most az a humorérzék, de neki épp elfogyott.

Egész este bizsergette a gondolat, hogy odaszóljön: Na és, hogy van a szeretőd? Láttalak benneteket a Café Gerlóczyban, szép választás, tényleg, még én is elgyengültem volna. Eljátszott a gondolattal, hogy szemrebbenés nélkül megkérdi ezt, majd végignézi, ahogy a férje homlokán kiüt a veríték, elpirul, és minden erejével próbál uralkodni magán.

Folytatta volna: Akkor most mi lesz? Mutasd be a gyerekeknek, biztosan szimpatikus lesz nekik az új anyuka engem meg hova raksz? Legalább van saját lakása vagy ideköltözik?

Semmit nem mondott végül. A férje szokásosan átölelte este az ágyban, magához húzta, majd hamar elaludt.

Talán még nincs is köztük semmi gondolta, miközben hátrébb húzódott a saját oldalára. Csendben elnevette magát. Hát, most pont úgy gondolkodik, mint az a nő, akit a saját szemével csaltak meg, de még mindig azzal nyugtatja magát, hogy csak képzelődött.

Talán még nem történt meg az a valami. Csak az első szakasz, előjáték, egymásra hangolódás. A férje ügyes titokzatos szerető, egy arcrezdülés vagy szó sem utal semmire.

Vergődött éjjel, összevissza álmodott rikító virágokat, idegen szeretőket piros ruhában.

Reggel nehezen ébredt, lassan mozgott a lakásban, de türelmesen készítette össze a gyerekeket az iskolába.

Egész nap azon járt az esze, mit tegyen most? Mit csinálnak általában azok a nők, akik rajtakapják a férjüket másvalakivel? Úgy döntött, rákeres a neten.

A Google nem segített, neki magának sem volt válasza. Próbáljon élni tovább?

Ugyan, hisz él tovább! Minden ugyanúgy zajlik: a megszokott hétköznapok, a férj időben hazaér nincs rúzsfolt az ingjén, nincs idegen parfüm szaga , a gyerekek nyüzsögnek, vasárnaponként mozi. Semmi változás: a heti két, néha három alkalmas szex, ha már pontos akar lenni.

Talán tévedett abban a kávézóban?

Nem, nem tévedett. Ebédidőben felhívta a férjét, aki nem vette fel. Fogott egy taxit, elment ugyanabba a kávézóba. Amíg a taxiban ült, kitalált valami kamu sztorit a sofőrnek, hogy várnak egy csomagra, fontos munkaügy. A férje autója ott parkolt az utcán. A férj a szeretőjével együtt ment ki, együtt szálltak be a kocsiba, együtt hajtottak el.

Elfehéredve kért egy pohár vizet a taxistól, majd úgy tett, mintha telefonálna: Na jó, akkor ti és a csomag is, én már nem várok tovább, mennem kell dolgozni! Valahogy még mindig érdekli, mit gondol róla a taxis.

Az, ha valaki tud a férje szeretőjéről, mindent megváltoztat. Elválni? Lehet, hogy ez a megoldás. De hogyan tovább? Tűrni? Minek? Miért?

Eszébe jutott, hogy pár éve egy baráti házaspárnál is felütötte fejét a szerető-probléma. A férfi tagadott mindent, még akkor is, amikor világosan lebuktatta a felesége az üzenetváltásokkal. Még akkor is azt mondta: feltörték a fiókomat, biztos irigykedő kollégák műve. Az ő férje akkor azt mondta: Én sosem hazudnék. Ha ilyet tennék, lenne elég gerincem bevallani. Aztán döntenék: szakítok vele vagy elmegyek, de a családom biztonságát akkor is biztosítom.

Akkor büszke volt a férjére. Hát persze, könnyű más helyzetében igazságosnak és bátornak lenni. Pláne kívülállóként, felelősség nélkül.

De amikor az ember saját maga ül az asztalnál egyszerre feleségként és sértettként, az a bátorság és határozottság percek alatt elszáll.

Bement hozzájuk a kávézóban, leült a szabad székre. A szerető döbbenten nézett fel rá, a férj lefagyott, mocorgott a széken. Senki nem szólt egy szót sem. Különös élvezettel nézte őket. A másik nő talán egyből tudta, ki ő vagy mindig is tudta.

A férj próbált mondani valamit, ő azonban egy kézmozdulattal leállította: Nem igaz, hogy pont erre gondoltam, igaz? Majd így folytatta: De tudjátok, ebben nincs semmi különös. Ilyen előfordul. Gondolkodjatok el, hogyan oldjátok ezt meg vannak gyerekeink, közös lakásunk, idős szülők. Elég okosak vagytok ehhez.

Felállt, és lassan indult kifelé. A frissen vasalt ruhája csinosan állt rajta. Kár, hogy ilyen régen nem vette fel.

Hazafelé az utcán járva rájött: az élet néha a feje tetejére áll, de mégis rajtunk múlik, hogyan helyt állunk benne. A méltóságot soha nem lehet a gépházban hagyni mindig mi magunk hozzuk tovább, bármilyen nehéz is az út.