A menyem még az alapvető dolgokat sem tudja… Mit tegyek ilyen helyzetben? Néhány éve elveszítettem az anyósomat, és miután eltemettük, megfogadtam, hogy tartom magam a szabályhoz: a halottakról vagy jót, vagy semmit. Még egy dolgot megfogadtam – bármilyen menyem lesz is, sosem válok olyanná, mint ő volt. De a szándék és a valóság két külön dolog. Az egyetlen fiam, Alex, most töltötte be a 25-öt, és a nyár elején bemutatta az új barátnőjét. Hű maradva ahhoz, hogy nem szólok bele a fiaim párkapcsolataiba, nyitott szívvel fogadtam a lányt – és félig lehunyt szemmel. Megfogadtam, hogy nem nézem le, nem keresek hibát, nem okoskodom – mindezt megtette a néhai anyósom, és odáig fajult, hogy már gyűlöltük egymást. Sem Alexet, sem a barátnőjét nem akarom elüldözni. Őszintén örömöt okoz, ha kávét készíthetek nekik reggel, tudom, ki hogyan szereti a reggelijét, hétvégén még el is kényeztetem őket, hétköznap viszont nincs időm ilyen “extra” dolgokra. Ilyenkor inkább eltűnök egy kicsit – elmegyek a férjemmel a Római-partra, barátnőhöz, vagy anyámhoz, hogy befőzzünk lekvárt vagy eltegyünk savanyúságot, így a fiatalok maguk maradnak otthon. Mégis, valami igazán megdöbbentő történt, amit most meg kell osszak. Egy este a leányzó megmutatta a vadonatúj blúzát, amit a munkahelyéről hazafelé vásárolt. Az ára sem volt vészes, sőt, még olcsóbb volt, mert hiányzott róla egy gomb. Felpróbálta, tényleg nagyon csinos volt, igazán jól állt neki. Másnap, pénteken együtt indultunk valahová, és kérdeztem, nem venné fel az új blúzát… De nem vette fel, mert… nem tudta felvarrni a gombot. Hát igen!”, kicsúszott a számon, de őszintén sokkolt, hogy egy 22 éves lánynak nincs tűje, cérnája, és gombja sem. És akkor, drága gyermekem, hogyan lesz ez holnap? Hogy fog gondoskodni a házról, családról, hogy hoz meg komoly döntéseket? – Családi játszmák a láthatáron Most nem tudom, mit tegyek – csak varrjam fel gyorsan a gombot, mutassam meg neki, hogyan kell, vagy hagyjam, hogy magának jöjjön rá: ha akarja, pöttyen gombbal hordja, ha nem, ott marad a szekrényben? Egy dolgot biztosan tudok – nem akarok rossz anyós lenni, láttam már olyat, és nem szeretnék rá hasonlítani.

A kutyám nem tudja a legelemibb dolgokat sem Mit tegyek?

Anyósom néhány éve már eltávozott, és amikor eltemettük, akkor magamban megfogadtam egy szabályt: vagy jót mondunk a halottakról, vagy inkább semmit.

Még azt is megfogadtam, hogy bármilyen meny kerül majd a házamba, sosem válok olyanná, mint ő volt.

Az elhatározásaim egy dolog, a valóság meg egészen más.

Az egyetlen fiam, Zsombor, most lett huszonöt éves, és nyár elején bemutatta nekünk az új barátnőjét.

Tartva magam a fogadalmamhoz, hogy semmiben sem fogok beleavatkozni, nyitott szívvel és félig hunyorogva fogadtam a lányt.

Mondogattam magamban, hogy nem nézem le, nem keresem benne a hibákat, nem adok kéretlen tanácsokat mindezt az én megboldogult anyósom csinálta, és végül addig fajultak a dolgok, hogy halálosan megutáltuk egymást.

Se Zsombort, se a barátnőjét nem akarom elüldözni. Őszintén szólva, még élvezem is, ha mindkettőjüknek főzhetek kávét, tudom, ki hogyan szereti a reggelijét, hétvégenként egy kis kényeztetés nekik, hét közben azonban már nincs erre időm.

Ilyenkor eltűnök a férjemmel kimegyünk a Velencei-tóhoz, vagy felkeresek egy barátnőt, vagy az édesanyámhoz megyek csalamádét és lekvárt főzni, így ők maradnak kettesben otthon.

Aztán történt valami, ami egyszerre volt nevetséges és egészen szürreális. Egy este a barátnője, aki a nevét is csak magyarok közt hallani Borbála , egy vadonatúj blúzt mutatott nekem, amit a Duna Plazában vett munka után, hazafelé menet.

Nem volt valami drága, talán háromezer forintért vitte el, de az ára még lejjebb ment, mert az egyik gombját már útközben elveszítette blúz.

Felpróbálta, megfordult benne nagyon csinos volt, jól állt rajta. Másnap, pénteken együtt indultunk vendégségbe, és megkérdeztem: Nem akarod felvenni az új blúzodat? Kiderült, hogy nem veszi fel, mert nem tudta felvarrni a gombot.

Hát ezt nem hiszem el!, csak kibökte belőlem, de tényleg nem értettem, hogyan lehet, hogy huszonkét éves magyar lányként nincs otthon egyetlen tűje, cérnája, vagy gombja sem.

Holnap, Borbálám, hogy lesz? Hogy vezeted majd a háztartást, hogyan döntesz fontos dolgokról, ha egy gombbal sem boldogulsz? Micsoda balatoni álomvilág ez, ahol minden magától megoldódik gondoltam.

Most pedig úgy érzem, álom vagyok egy kirakós közepén és nem találom a helyes mozdulatot: felvarrjam én csendben a gombot szó nélkül, megmutassam neki, hogyan kell, vagy hagyjam az egészet majd eldönti, akarja-e viselni gomb nélkül, vagy csak a szekrényben tartogatja tovább.

Egyetlen dologban vagyok biztos nem szeretnék rossz anyós lenni, láttam, milyen az; köszönöm, nem kérek belőle.