Amíg a gyerekek és az unokák egy apró panelban zsúfolódnak, addig a vejem szülei gondtalanul élvezik az életet egy hatalmas téglalakásban, mintha egy budai villáról lenne szó.
A lányom Tünde, ki más férjhez ment, és hát, szerencsénk a vejemmel és az ő kedves szüleivel pont annyi, mint Gyurcsánynak a vasárnapi templomjárással: semmi. Mi mindenünket odaadnánk a gyerekeinknek, ők meg… nos, ők nem igazán. Már nyolc éve tart ez a családi szövetség, de a sógoraimnál nincs olyan, hogy együtt a család.
Lakásügyben is példásan viselkedtek: Nekünk ehhez semmi közünk mondták olyan határozottsággal, mintha a magyar alkotmányra esküdtek volna fel. Mit tehettünk volna? Feláldoztuk a szuper kis lakásunkat (vastag tégla, tuti szigetelés, nem az a panel gettó), és vettünk belőle egy garzont a gyerekeknek. Felújítottuk, bútort is mi vettünk, tőlük egy forintot se láttunk, az is biztos.
Én viszem az unokákat mindennap ide-oda, Tünde épp gyesen van a picivel, a nagy meg első osztályos, szegénykém nem bírja egyedül a tempót: ébresztés, öltöztetés, iskolába vitel, kicsit a karján cipelni kinek van erre egy órája? Szóval hol én, hol a papa fuvarozunk, aztán együtt örülünk az unokák sikerének.
A vejem szülei? Ők úgy tesznek, mintha soha nem is hallották volna az unoka szót, mondjuk, lehet, hogy náluk családi titok a rokonság Néha gondolkozom is, hogyan lehet valaki ennyire közömbös, amikor a vér szerinti unokákról van szó.
Már az esküvőn is ilyenek voltak. Képzeld el: egy fillérrel sem szálltak be. Az esküvő előtt felhívtam őket, mondom, jöjjünk össze, beszéljük át, mikor, hogyan, ki, mit, mennyit hát, válaszuk: Miért, ha egy hónap múlva elválnak? A magyar házasságok 70%-a szétmegy fél éven belül, statisztika!
Végül mi csináltuk meg az esküvőt is, vettünk egy kis lakást a gyerekeknek, ők meg úgy jöttek el a saját fiuk lagzijára, mintha a szomszéd Kati néni aranylakodalmára tévedtek volna, és hoztak egy borítékban 10 ezer forintot. Ennyit a nagyvonalúságról
De a vejemnek attól még van igénye! Nyolc éve vettük nekik ezt a garzont ketten kényelmesen elfértek. Mostanra persze két gyerek is összejött, a négy fő már inkább szardíniásdoboz nem lakás.
Úgy érzem, a vejem kicsit lehetne talpraesettebb. Mondom is neki: Figyelj, ha többet nem tudsz keresni, hát nem mondják el a szüleid egy kicsit?
Ő meg: Nem, anyu, nem lehet ilyet kérni tőlük!
Én: Majd én rákérdezek, hát ha csak bárcsak tudnák…
Erre ő: Anyós, ezt szóba ne hozd! Hát, nem győzök csodálkozni. Saját szüleitől ciki kérni, de az anyós pénztárcája mindig nyitva lehet? Hát nyolc éve él abból, amit mi adunk. Mások miért tudnak lakást szerezni? Mondtam is: fiatal vagy, dolgozz külföldön, vállalj másodállást, bármit.
A lányom panaszkodik is, hogy minek szólok bele. A vejem azt mondja: Aki velem együtt kapta a rokonságot, az így járt, az ő szüleim ilyenek, nem lesznek mások, úgysem segítettek.
Én meg csak bosszankodom: ők szépen elvannak, minden évben Hévízen gyógyulnak, te meg még kérdezni se mered tőlük, hogy segítenének. No, ilyen az én szerető vejfiam! Csak hát, a sógor-asszony bánatát nem ismeri a statisztikaDe tudod mit? Egy ideje már nem mérgezem magam miattuk. Rájöttem, hogy az unokám mosolya többet ér, mint három szobás budai panoráma vagy harminc év luxus a hátam mögött. Amikor a kis Tündi reggelenként a nyakamba ugrik, vagy a nagy sírva kéri, hogy segítsek a matekban, akkor minden bosszúság elpárolog. A vejem szülei csak önmaguktól fosztják meg a legnagyobb kincset, amit a család jelenthet.
A szegénység néha csak pénz, de a szeretet az igazi gazdagság. Mi ugyan csak egy picike lakással indítottuk őket az életben, de cserébe annyi ölelést, kacajt és házi süteményt kaptunk vissza, hogy abból bárki élhetne.
Úgyhogy ma már, ha látom őket a téglalakás erkélyén napozni, inkább csak intek egyet: élvezzék, amijük van. Mi is tesszük csak nekünk a családi fotóalbum az igazi villa, ahol minden mosoly aranykeretben függ. És abban az albérletnyi garzonban is helye van a boldogságnak mert az ott lakik, ahol igazán várják.






