Június 15.
Öt évig voltam együtt a barátnőmmel. Más-más városban éltünk a munkánk miatt, ő Debrecenben, én Győrben, de minden nap beszéltünk, és a jövőről álmodoztunk. Komolyan fontolgattam, hogy megkérem a kezét, hogy végre közelebb lehessünk egymáshoz, és véget érjen ez a távolság. Bíztam benne. Soha nem adott okot rá, hogy kételkedjek.
Egy nap kaptam egy hívást ismeretlen számról. Felvettem. A vonal túlsó végén egy nyugodt, udvarias férfihang szólt bele. Bemutatkozott, majd egyenesen a lényegre tért:
Nem akarok gondot, csak úgy éreztem, ezt neked tudnod kell.
Elmagyarázta, hogy informatikusként dolgozik Budapesten, és nemrég kezdett ismerkedni egy lánnyal. Még semmi komoly, csak üzenetváltások, kávézások, könnyed flörtölés… az a fázis, amikor az ember próbálja megismerni a másikat. A lány soha nem említette, hogy van párja. Minden normálisnak tűnt, egészen addig, amíg nem kezdett valami nem passzolni.
A férfi beszélgetett egy barátjával, aki szintén új kapcsolatba kezdett. Megemlítette a lány nevét. A barátja elhallgatott, és fényképet kért. Amikor meglátta, csak ennyit mondott:
Húzódj vissza ettől a nőtől azonnal. Ő hosszú ideje együtt van valakivel.
A barát szerint ez nem volt pletyka, hanem sokak által ismert tény. Rám is leírást adott hogy Győrben élek, a lány Debrecenben dolgozik, és emiatt engedi meg magának ezt a kettős életet. Még rosszabb: a lány egy másik informatikussal is találkozott, aki pontosan tudta, hogy van barátja és mégsem érdekelte.
Ekkor értette meg valójában, hogy itt nincs összekeverés: ez a lány három kapcsolatot tart fenn egyszerre velem, egy másik informatikussal, aki tud rólam, és a harmadikkal, aki mit sem sejtett.
A férfi azt mondta, amikor mindez kiderült, kötelességének érezte, hogy felhívjon mert ha létezik női szolidaritás, akkor mi férfiak is tartsunk össze. Nem akart részes lenni ebben a történetben; inkább megkereste a számomat valamelyik közösségi oldalon, és felhívott. Azt mondta:
Ha bizonyítékot akarsz, szólj, és átküldöm. Nekem nincs mit titkolnom.
Azt feleltem, hogy igen, kérem. Letettük, és néhány perc múlva már ott voltak a beszélgetések, hangüzenetek, képek, találkozók részletei. A lánynak minden szava szinte szóról szóra ugyanolyan volt, mint amiket nekem írt. Ugyanazok a mondatok, bókok, üres ígéretek.
Olyan szorítást éreztem a mellkasomban, hogy azt hittem, ott, abban a pillanatban meghalok. Szerettem ezt a lányt, az életemet is újrarendeztem köré. Gondoltam már arra, hogy Győr helyett Debrecenbe költözöm, hogy együtt kezdjük elölről.
Felhívtam őt. Megszorongattam kérdéseimmel nem tagadott. Először próbálta elviccelni. Aztán dühös lett, hogy valaki beleártotta magát az életébe. Végül sírva tört ki. Csak annyit mondott, hogy összezavarodott. Nem tudja, mit akar; nem gondolta, hogy így fog kiderülni.
Letettem a telefont. Akkor értettem meg valamit, amit nehéz volt elfogadni: nemcsak a férfiak csapnak be másokat. Vannak nők is, akik tudatosan, stratégikusan három kapcsolatot is fenntartanak, és pontosan tudják, mit csinálnak.
Igen, elveszítettem egy kapcsolatot. De hálás vagyok annak a férfinak, aki anélkül, hogy ismert volna, volt benne elég gerinc, hogy szóljon. Mert különben ma talán egy olyan emberrel éltem volna együtt, aki kettős vagy inkább hármas életet él, gond nélkül, bűntudat nélkül.
A tanulság számomra világos lett: az őszinteség és egymás tisztelete nemtől független. Soha többé nem hagyom figyelmen kívül a jeleket. Sajnos a bizalom nem mindig elég; az ember néha kénytelen szembenézni a legfájdalmasabb igazsággal is.
