Az idős hölgy Roberthez fordult, és olyan szavakat mondott, hogy beleborzongott: „Ma gyönyörű, napos nap lesz. Lesz elég időnk, hogy valamit csináljunk.” Robert egy csendes szerdai napon utazott a vonaton, a fülke nem volt zsúfolt. Egy idős asszony szállt fel, és leült mellé, nyilvánvalóan a vidéki kiskertjéhez tartott – ahogy Robert és sokan a vagonban. Robert fejét elárasztották az emlékek elhunyt feleségéről, akivel mindig együtt jártak ki a telekre. Felesége betegsége óta azonban inkább kerülte a helyet: a magány és a bánat kísértette. Amikor a vonat megállt az állomáson, az idős hölgy Roberthez fordult, és olyan mondatot mondott, amit valaha a felesége is mondott: „Ma gyönyörű, napos nap lesz. Lesz elég időnk, hogy valamit csináljunk.” Meglepődve bólintott, majd beszélgetni kezdtek: a gyenge idei termésről, a kemény télről és a reményeikről a következő évre. A buszmegállóhoz érve Robert azon csodálkozott, hogy korábban még sosem találkozott az asszonnyal. Egy darabig együtt mentek, majd elváltak útjaik. Robertet a telkén dzsungelként fogadta a benőtt gaz, de a vonaton folytatott beszélgetés reményt adott neki: úgy érezte, ideje újra felfedezni a helyet. Új lendülettel látott neki a gyomlálásnak és az ásásnak. Ahogy egyre több termékeny föld bukkant elő, elhatározta, hogy egyelőre nem adja el a telket. Egy padon megpihenve, szendvicset és teát kortyolgatva gyönyörködött a kedvenc virágaiban, és visszaemlékezett a feleségével töltött boldog évekre. A nap végére Robert hangulata lényegesen javult, és megfogadta, hogy ezentúl gyakrabban jön ki a földre. Gombászás közben mintha egy nehéz teher szállt volna le a lelkéről – a munka újra örömöt és célt adott neki. Hazafelé ugyanazzal az idős hölggyel találkozott, akivel reggel beszélt. Megosztották egymással az almáikat, és nevettek a kerti munkán. A hölgy bátorító szavai – hogy még rengeteg élet vár rá, és hogy a munka örömforrás is lehet – mélyen megérintették Robertet. Amikor az asszony leszállt a saját megállójánál, Robert a lemenő napba mosolyogva már nem érezte többé a bú terhét.

Az idős hölgy Márton felé fordul, és olyan szavakat mond, amelyektől végigfut a hideg a hátán: Ma csodás, napos nap lesz. Lesz elég időnk bármit elérni.

Márton egy békés szerdai napon utazik a vonaton, a fülke alig van félig. Egy idős asszony száll fel, leül mellé, nyilvánvalóan a vidéki kiskertjébe tart akárcsak Márton, meg még jó pár utastársa. Eszébe jutnak elhunyt felesége, Borbála emlékei; régen mindig együtt jártak le a telkükre, ám Borbála betegsége majd elvesztése óta Márton kerülte a kertet, mintha magány és szomorúság felett lebegne.

Ahogy a vonat beér a megállóba, az idős hölgy Márton felé fordul, és ugyanazokat a szavakat mondja, amelyeket egykor Borbála szokott: Ma csodás, napos nap lesz. Lesz elég időnk bármit elérni. Márton meglepődik, bólintva visszamosolyog, és beszélgetni kezdenek a gyenge termésről, a hosszú, kemény telekről, valamint a jövő évi reményekről.

A buszállomáshoz érve Márton rádöbben, hogy sose találkozott még ezzel a hölggyel, mégis mintha régóta ismerné. Egy darabig együtt haladnak, aztán elválnak útjaik. Amikor Márton kiér a kertjéhez, szomorúan látja, hogy mindent benőtt a gaz, mióta nem járt ott. Mégis, a vonaton elhangzott beszélgetés mintha új erőt öntött volna belé, úgy dönt, körbejár, felfedezi a telkét.

Megújult lendülettel áll neki a munkának: kapával, ásóval esik neki az elburjánzott ágyásoknak, a gazt kitépkedi. Miközben látja, ahogy a termékeny föld ismét felszínre kerül, eldönti, hogy egyelőre nem adja el a kertet. Leül a padra, előveszi az otthon csomagolt szalámis zsömlét meg a teás termoszát, és élvezi a szünetet. A közelben ringatózó szarkalábak és a pirosan mosolygó almák vidám emlékeket idéznek fel benne.

Márton hangulata látványosan javul, úgy érzi, gyakrabban szeretne kijárni a kertbe. Amikor gombát gyűjt az erdőszélen, olyan érzése támad, mintha egy nagy súly esett volna le a válláról. Elhatározza, hogy folytatja a kertészkedést, hiszen ez örömet és tartalmat ad a mindennapjainak.

Hazafelé menet ismét összefut a korábban megismert hölggyel. Megosztanak egymással néhány almát, miközben nevetve mesélnek a kerti dolgaikról. Az idős asszony akinek a neve Piroska azt mondja Mártonnak, hogy még sok öröm és élet van előtte, és bátorítja, hogy lássa a munkájában a boldogság és az értelmes elfoglaltság lehetőségét is. Amikor saját megállójához érkezik, Márton mosolyogva száll le, a lemenő nap fényében elmerengve, és úgy érzi, a szomorúság végre elengedte.