Régi időkre emlékszem vissza, mikor még fiatal anyaként a két lánykámat, egy háromévest és egy egyévest neveltem. Most harmincegy éves vagyok, és teljes állásban otthon vagyok velük tudatosan választottam ezt az utat. Mikor az első gyermekem megszületett, oly természetesnek tűnt, sőt, szinte magától értetődőnek hittem, hogy a nagymamák majd segítenek az első időkben. De ahogy az élet hozta, nemhogy könnyítettek volna a helyzetemen, hanem inkább csak további terhet jelentettek, így szinte mindent magamnak kellett megoldanom.
Hadd meséljem el ennek a történetét:
Mikor hazahoztam a kicsit a kórházból, elveszett és tanácstalan voltam egyszerűen nem tudtam, hogyan nyúljak a babához. Amit ma már magától értetődőnek érzek két gyermek után, az három éve teljes káoszt és felfordulást vitt a házba.
Persze az életben nem írják a homlokodra, hogyan kell egy kisbabát gondozni.
Nem is értem, miért vártam el automatikusan, hogy az idősebb asszonyok a tapasztaltabb generáció majd magabiztosan mutatják, hogyan kell pelenkázni, fürdetni, etetni, körmöt vágni vagy éppen betegséget kezelni. Végül is mindent magamnak kellett megtanulnom, ráadásul gyorsan kiderült, hogy a nagymamák a legalapvetőbb dolgokban sem értenek egyet, például hogy miként kell fürdeni egy csecsemőt.
Ma már gond nélkül elbánok a pelenkázással és minden mással.
Nagy tisztelettel és hálával gondolok édesanyámra és anyósomra, mégis mindig mosolyt csal az arcomra néhány emlék:
1. Nagymama (anyósom, Erzsébet néni):
– Vizet csak akkor igyon a gyermek, ha előtte elimádkozunk felette egy imát.
– Fél év múlva inkább vásároltam vízszűrőt.
– Mindig szürke szappannal mossam meg a babát, csak az a jó mindenre; ha kiütése van, azzal kenjem.
– Ha beteg a gyerek, biztos én rontottam el a nevelését.
– Ha nagyon sír, akkor el kéne vinni egy látóasszonyhoz, aki majd leveszi róla az átkot.
2. Másik Nagymama (a saját édesanyám, Margit):
– A sírás nem számít, majd magától abbamarad.
– Ha lázas, adjak neki egy szem gyógyszert, majd elmúlik.
– Túl sok játékot veszek a kicsiknek, mértéket kellene tartani.
– Szombaton egy órára jön vigyázni rájuk, de négykor moziba megy, ez már minden hétvégén így van.
– Hat hónapos kor után már lehet adni egy kis édeset vagy sósat a babának, hiszen szinte mindent megkóstolhat, ha kéri.
Szeretem az édesanyámat, de ahogy múlik az idő, egyre több kérdés merül fel bennem, hogyan is nevelt fel.
Hogyan etetett, vagy inkább nem etetett, hogyan látott vagy éppen nem látott el betegségek idején. Sokat voltam a nagymamámnál, ahol egész nap csak tésztát kaptam, otthon pedig mindig zsírosat főzött. Gyerekkoromban többször figyelmen kívül hagyták a köhögésemet, ami végül szamárköhögéshez vezetett. Most már értem, honnan származnak hasnyálmirigy-problémáim, s hogy a májam is miért kapott túl nagy terhelést.
Összességében bár jól megvagyok a két nagymamával , nem tudom elképzelni, hogy akár pár napra is rájuk bízzam a gyerekeket. Felügyelet mellett, igen. Nem vagyok hipochonder, de őszintén szólva félek. Jobb, ha mindent a saját kezembe veszek és talán így lesznek egészségesek és boldogok. Mindenesetre, most már nevetek mindezen a régi emlékeken, de akkoriban nem volt könnyű sem nekik, sem nekem.
