Réges-rég, amikor az idő áttetsző köddé vált, anyám és apám vettek egy kétszobás lakást Budapesten nekem és a húgomnak. Azt mondták, hogy majd, ha eljön az ideje, ezt a lakást elcserélhetjük két egyszobásra, és akkor mindkettőnknek lesz saját fészke a nagyvárosban. Erre az emlékre mindig úgy gondolok vissza, mintha az álmok szőttese volna.
Aztán a húgom, Enikő, egy őszi estén, a Duna-parti gesztenyefák alatt megismerkedett egy férfival. Megnősült, az életük összefonódott, mint a gubancba csavarodott dunai hínár. Azt kérdezte tőlem álmos reggelen: nem zavarna-e, ha ő és a férje, Gábor beköltöznének velem a lakásunkba. Tétova mosollyal, mintha még mindig álmodnék, igent mondtam.
Először minden olyan volt, mint a gyümölcsösben a reggeli köd: közös kávék, egymás mellé tett papucsok, halk nevetések. Aztán Enikő megtudta, hogy gyermeket vár. Azóta mintha megváltozott volna minden, elmosódott a határ a valóság és a valami furcsa, mézszínű álom között. Én most már csak az ő hangjukat hallom nap mint nap: Réka, költözz el, kell a hely a babának! Már azt tervezgetik, hova kerül a babaágynemű, milyen színűre mázolják a szobámat, s én csak egy szellemként lépkedek saját otthonomban. Úgy beszélnek rólam, mintha már rég elköltöztem volna.
Pedig a lakás fele az enyém. Egyetemre járok, ösztöndíj és némi részmunkaidős forintcsorgás: épphogy elég gyrosra és bérletre. Miért költöznék albérletbe, amikor a hónap végén sem marad semmi a zsebemben? Úgy érzem, mintha az éjszaka széle becsúszna a nappalomba, minden ajtó nehezebben nyílik, minden kilincs hidegebb.
Először csak sugallták, aztán már nyíltan kérik, hogy menjek el innen. Enikő mostanában már arról beszél, hogy milyen tapéta lesz az én szobámban, amikor a kisbaba ott alszik majd, mintha én már csak régi árnyék lennék a sarokban.
Elmeséltem ezt anyáméknak, és anyám mintha mákonyos álomba ringatná magát csak annyit mondott, hogy Ez ilyen a várandós nőkkel, majd elmúlik. Nevessen csak, de nekem minden nappal furcsább az egész. Hogyan ne vegyem komolyan, amikor szinte minden reggel kiraknak a saját szobámból?
Most, ha az ablakban állok, s a háztetőkről beúszik a hajnali pára, olybá tűnik, mintha egy idegen lennék a saját otthonomban, s a húgomnak esze ágában sincs elengedni ezt az álmot. Mit tegyek most, amikor az álmok logikája szerint a valódi otthonom szinte teljesen elúszik előlem?
