Ezt tettem a saját fejemre — Apa, mik ezek az újdonságok? Kiraboltad az antikvitás boltot? — Krisztina összevont szemöldökkel nézte a fehér horgolt terítőt a komódján. — Nem is tudtam, hogy az efféle régiségek rajongója lettél. Ízlésed akár a nagymamáé, Zoié… — Jaj, Krisztikém? Hogyhogy bejelentés nélkül jöttél? — Oleg Péter lépett ki a konyhából. — Mi… vagyis én, nem vártalak… Apa láthatóan próbált vidámnak tűnni, de valahogy bűntudatosan nézett. — Látom is, hogy nem vártál, — mondta Krisztina elégedetlenül, majd a nappaliba ment, ahol újabb meglepetések fogadták. — Apa… Honnan van ez minden? Mi folyik itt? Krisztina nem ismert rá a lakására. …Amikor még csak megkapta a lakást a nagymamától, az összkép lehangoló volt. Régi, szocreál bútorok, dundi tévé kopott állványon, rozsdás radiátorok, helyenként foszló tapéta… De ez az ő saját lakása volt. Addigra Krisztinának már volt egy kis megtakarítása. Ezt költötte a felújításra, nem is akármilyenre. Skandináv stílust választott: világos színek és minimalizmus tette tágassá a kétszobást. Szeretettel választott függönyöket, puha szőnyegeket terített… Most viszont a vastag fényzáró függönyei helyén egyszerű nejlonfüggöny lógott. Az olasz kanapé egy szintetikus, vigyorgó tigris mintás pléd alá temetve. Az asztalon rózsaszín műanyag váza, benne ugyanilyen rikító műrózsák. És ez még csak a fele gond. Ami legjobban zavarta Krisztinát, azok az illatok voltak. A konyhából olaj és sült hal szaga jött. Cigifüst terjengett. Pedig az apja nem dohányzott… — Krisztikém, érted… — szólalt meg végre Oleg. — Hát tudod… Nem vagyok egyedül. El akartam neked mondani korábban, de valahogy nem sikerült. — Hogyhogy nem vagy egyedül? — döbbent le Krisztina. — Apa, erről nem volt szó! — Kriszti, tudod, anyád után sem állt meg az élet. Még fiatal férfi vagyok, nyugdíjat sem kapok. Nincs jogom saját élethez? Krisztina megfagyott a meglepetéstől. Persze, apjának jogában áll más nőkkel is randizni. De nem az ő lakásában! …A szülők egy éve váltak el. Az anya nyugodtan fogadta az apa hűtlenségét, mintha megszabadult volna egy tehertől, és új hobbit keresett magának. Barátnőkkel élt, sosem unatkozott. Az apa viszont összeomlott. Visszaköltözött a régi kecójába, és elszörnyedt. Előtte tíz évig albérlők laktak benne, az utolsó vendég elaludt a cigarettával. Nem volt pénze felújítani, aztán megfeledkezett a lakásról. Nem adta el, de lakni sem akart benne. Tényleg lakhatatlan volt. Kormos falak, betört ablakok, penész az ablakpárkányon… Inkább kriptára hasonlított, mint lakásra. — Jaj, Krisztikám, nem tudom, hogy fogok itt élni… — panaszkodott akkor az apa. — Veszélyes itt lakni, tél előtt úgysem lesz kész a felújítás. Nincs pénzem, hogy egyszerre mindent megcsináljak. Hát, ha megfagyok, úgyis az a sorsom. Krisztina akkor nem bírta tovább. Nem hagyhatta, hogy az, aki felnevelte, ilyen körülmények közt tengődjön. Mi lenne, ha baja esne? Ráadásul mostanában ment férjhez, ahhoz vissza költözött, a lakás meg üresen állt. Apja albérlet tapasztalata után neki sem volt kedve kiadni. — Apa, költözz be hozzám ideiglenesen, — ajánlotta. — Ott minden rendben, megvan minden kényelem. Nálad apránként felújítasz, aztán visszaköltözöl. Egy feltétel: semmi vendég. — Tényleg lehet? — csodálkozott az apa. — Lányom, köszönöm! Megmentettél. Ígérem, minden csöndes lesz, békés. Hát persze. Békés. Ahogy Krisztina visszaemlékezett a beszélgetésükre, kinyílt a fürdőszobaajtó, kiáramlott az illatos gőz. Egy ötvenes nő lépett ki, Krisztina frottír köntösében. A kedvencében. Most alig takarta a formás, telt alakot. — Jaj, Oleg, vendég jött hozzánk? — kérdezte a nő füstös hangon, lekezelően mosolyogva. — Legalább szóltál volna, ne otthonkában fogadjam. — Ön kicsoda, pontosan? — kérdezte hunyorogva Krisztina. — Miért viseli az én köntösömet? — Zsanna vagyok, apád szerelme. Miért vagy így felpaprikázva? Elvettem a köntöst, úgyis csak lógott itt. Krisztina fejében dobolt az ideg. — Vegye le. Azonnal, — sziszegte. — Krisztina! — könyörgött apa, közéjük állva. — Ne csinálj cirkuszt! Zsanna csak… — Zsanna egyszerűen idegen dolgot vett fel idegen lakásban! — vágta rá Krisztina. — Apa, normális vagy? Hozzad ide a kedvesed, még turkálhat is a dolgaim közt?! Zsanna látványosan forgatta a szemeit, majd belehuppant a tigris-plédes kanapéra. — Micsoda modortalan vagy, — közölte. — Ha Oleg helyében lennék, már rég elvernélek derékszíjjal, kortól függetlenül. Hogy beszélsz te az apáddal? Hogy ő mással él, ahhoz semmi közöd, kicsikém. Krisztina szóhoz sem jutott. Egy idegen, plédjén ülve, nevelte ki, mint egy kiscicát a pocsolyában. — Semmi közöm hozzá, — bólintott, — amíg nem az én otthonomban történik. — Az öné? — horkant fel Zsanna, kérdőn nézve Olegra. Ő a falhoz simult, vállát felhúzva, ijedten járt a tekintete a dühös lány és az arcátlan szerető között. Reménykedett, hogy magától elül a vihar, de az előrejelzés hirtelen számára csúnyára fordult. — Ó… Talán papika elfelejtett magának ezt mondani? — mosolygott hidegen Krisztina. — Akkor megmondom én. Ő itt senki. Vendég. Ez a lakás az enyém, minden benne az enyém, az utolsó serpenyőig. Beengedtem ideiglenesen, de nem engedtem, hogy nőket hozzon ide. Zsanna elvörösödött. — Oleg?.. — hideg lett a hangja. — Ez hülyeség! Azt mondtad, a tiéd a lakás. Hazudtál nekem? Apa beleolvadt a tapétába, füle égett a szégyentől. — Hát… Zsannácska, nem így értettem… Csak félreértés volt… Van saját lakásom, csak nem ez. Nem akartam minden részletet elmondani. — Nem akartad mondani?! Köszi szépen! Most miattad szólnak be nekem itt! Krisztina türelme végleg elfogyott. — Ki innen, — szólt halkan. — Mi? — Zsanna megakadt. — Ki. Mindketten. Egy órát adok. Ha egy óra múlva még itt vagytok, másként beszélünk. Ezt nevezik úgy, hogy maga után hozza a bajt… Krisztina az ajtó felé indult, de Oleg végül levált a falról, utána ugrott. — Lányom! Kiraksz az utcára? Tudod, milyen ott! Megfagyok! Apa a ruhájába kapaszkodott, Krisztina szíve megremegett. Gyerekkori emlékek, kötelesség, szánalom az öregedő szülő iránt… Elsírta volna magát. De Zsannára nézett. Az ott ült, keresztbe font lábbal, idegen köntösben, és végzetes utálattal nézett rá. Ha most csendben marad, holnap ez a nő zárat cserél és új tapétát húz. — Apa, felnőtt vagy. Bérelj lakást, — mondta Krisztina, kiszabadítva a ruháját. — Magadnak köszönheted. Egyedül kellett volna laknod, te meg ide hoztad ezt a nőt, hagytad, hogy a dolgaimban turkáljon, hogy tönkretegye az otthonom… — Jaj, fuldokolj meg a lakásoddal! — vágott vissza Zsanna. — Gyere, Oleg! Ne alázkodj tovább. Hálátlan lány… Fél óra pakolás – és lezárult a kérdés. Apa csendben, görnyedten ment el, mint egy viharvert kutya. Krisztinában örökre megmaradt a tekintete – azé, akit kiraknak az esőbe. Ő viszont rendíthetetlen maradt. Mikor elmentek, azonnal ablakot nyitott, hogy megszabaduljon hal-, cigaretta- és olcsó parfümszagtól. Összeszedte a köntöst, plédet és mindent, amit Zsanna hátrahagyott. Kidobta őket a kukába. Másnap takarítót és zárszerelőt hívott. Felfordult a gyomra attól, amit valaki idegen megtapogatott a lakásában, főleg az a nő. …Négy nap telt el. Most Krisztina lakásában minden rendben volt. Nem voltak művirágok, büdös illatok. Bár férje lakásában élt, jó érzés volt visszaadni otthonát önmagának. Apjával többet nem beszélt. A negyedik napon az apa hívta. — Halló, — mondta Krisztina, kivárva. — No… Kriszti… — részeg hangon szólt az apa. — Elégedett vagy? Örülsz? Zsanna elment. Ott hagyott… — Ó, micsoda meglepetés — szólt vissza Krisztina. — Hadd tippeljem. Amikor meglátta a valódi lakásodat, és rájött, hogy itt bizony melózni kell, ugye? Apa szipogott. — Igen… Beraktam egy hősugárzót. Légmatracon kellett aludni. Három napig bírta… Tűrt, aztán lehordott, hogy csóró vagyok, és átvertem. Elment a testvéréhez. Azt mondta, csak az idejét vesztegette… Pedig szerettük egymást! — Hol volt itt szerelem? Te is egy kényelmes helyre vágytál, ő is. Csak késett a számításotok. Csend. Apa még nem fejezte be. — Borzasztó itt egyedül, lányom, — mondta végül. — Félek… Hazaengednél? Egyedül leszek, esküszöm! Krisztina lesütötte a szemét. Apja ott ült viharvert, hideg lakásban. De ezt magának okozta: megcsalta anyát, becsapta a lányát, félrevezette Zsannát. Sajnálta, de a sajnálat mindkettőjüket megmérgezheti. — Nem, apa. Nem engedlek vissza, — felelte Krisztina. — Fogadj munkásokat, csináltasd meg. Tanulj meg élni abban, amit magadnak felépítettél. Egy dolgot ajánlok: jó és megbízható szakembereket. Ha kell, szólj. Letette a telefont. Kegyetlen? Talán. De Krisztina sosem akarta többé, hogy bárki foltot hagyjon a köntösén – és a lelkén. Van, amit nem lehet lemosni. Be se szabad engedni az életünkbe…

Kezet adtam a bajnak

Apa, honnan vannak ezek az új cuccok? Kiürítetted egy antikváriumot? kérdezte Tekla, szemöldökét felvonva, miközben a fehér horgolt terítőt vizsgálta a fiókos szekrényén. Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen ódivatú dolgokat. Az ízlésed kezd kísértetiesen hasonlítani nagymama Irénére…
Jaj, Tekliku, mit keresel itt bejelentés nélkül? László bácsi kilépett a konyhából. Mi… Vagyis én, nem vártalak…

Apa igyekezett vidám képet vágni, de a szeme bűntudatot árult el.

Látom, mennyire nem vártál húzta el a száját Tekla, ahogy átvonult a nappali felé, ahol újabb meglepetések várták. Apa… Mi ez itt? Mit csináltál a lakásommal?

Tekla rá sem ismert a saját otthonára.

…Amikor még frissen kapta a lakást nagymamájától, a látvány bizony lehangoló volt: öreg szocialista bútorok, gömbölyű, nyikorgó tévé egy hámló komódon, rozsdás radiátorok, helyenként leváló tapéta… De legalább a saját háza volt.
Teklának már volt egy kis megtakarítása, amit nagy felújításra fordított. Nem akárhogyan! Skandináv stílust választott: világos színek, letisztultság, tágas érzet a kétszobás lakásban. Addig keresett puha szőnyegeket és árnyalatban harmonizáló függönyöket, míg minden a helyére került.

Most viszont sűrű, alig fényt áteresztő függönyei helyett vékony, nejlon csipkefüggöny lógott. Az olasz kanapéja alatt egy rikító, szintetikus pléd terült el, amin egy vicsorgó tigris díszelgett. A dohányzóasztalt rózsaszín műanyag váza és ugyanolyan élénk műrózsák uralták.

De igazán az illatok aggasztották Teklát. A konyhából olaj, rántott hal szaga terjengett. Dohányfüst is terjengett a levegőben, pedig az apja nem dohányzott…

Tekliku, figyelj… szólalt meg végül László. Hát az van… Nem vagyok egyedül. Akartam már mondani, de valahogy sose jött össze.
Hogyhogy nem vagy egyedül? hökkent meg Tekla. Apa, ezt nem beszéltük meg!
Tekla, tudod jól, hogy az élet nem állt meg anyádnál. Még fiatal férfi vagyok hát még nem kapok nyugdíjat sem! Csak nem gondolod, hogy nincs jogom élni?

Tekla úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Persze, az apjának joga van új párkapcsolatokhoz De nem az ő lakásában!

…Szülei egy éve váltak el. Anyja meglepő nyugalommal vette tudomásul László hűtlenségét, mintha megszabadult volna egy béklyótól, s teljesen a saját útját kezdte járni. Barátnőkkel annyi programja lett, hogy unatkozni se volt ideje.
Apja viszont megzuhant. Visszaköltözött a házasság előtti lakásába, és elszörnyedt a látványtól. Tíz évig albérlőknek adta ki, aztán egy bérlő elaludt égő cigarettával. Pénze nem volt felújításra, így egyszerűen elfelejtette a lakást. Biztos, ami biztos, nem adta el, de élni se akart benne.
Valójában élni sem lehetett ott: kormos falak, betört ablakok, penész az ablakpárkányon Inkább hasonlított egy horrorfilmbeli kriptára, mint otthonra.

Jaj, Tekla, nem tudom, hogy fogok itt élni sóhajtott akkor apja elkeseredetten. Veszélyes itt maradni, a télre úgysem lesz kész a felújítás. Nincs annyi pénzem, hogy hirtelen mindent rendbe tegyek. Hát, ha megfagyok, ez az én sorsom.

Tekla akkor nem bírta tovább. Nem engedhette, hogy az az ember, aki őt felnevelte, ilyen körülmények között lakjon. Mi lesz ha történik vele valami? Ráadásul a lakása is üresen állt, mert Tekla időközben férjhez ment és átköltözött a férjéhez. Rossz tapasztalatok után albérlőket már nem akart.

Apa, lakj nálam, amíg nálad megcsinálod a felújítást ajánlotta. Ott minden rendben van, kényelmes. Csak egy feltétel: semmiféle vendég!
Tényleg lehet? kérdezett vissza meglepetten László. Kislányom, köszönöm! Megmentettél. Ígérem, minden csendes, békés lesz.

Hát, békés

Ahogy Tekla visszapörgette fejben a beszélgetésüket, felcsapódott a fürdőszoba ajtó, illatos gőz gomolygott ki. Kifordult egy ötvenes nő, Tekla frottír köntösében. Szinte elveszett benne az idegen nő dús alakja.

Ó, Laci, vendégünk van? szólalt meg a hölgy mély, dohányos hangon, leereszkedő mosollyal. Szólhattál volna, legalább beszólok, mielőtt kijövök itthoniban.
Maga kicsoda, ha szabad kérdeznem? szűkítette a szemét Tekla. És miért van magán az én köntösöm?
Franciska vagyok, apád kedvese. Miért idegeskedsz? Levettem a köntöst, mert csak lógott ott.

Tekla vérnyomása ugrani kezdett.

Azonnal vegye le, mondta élesen.
Tekla! szólt közbe apja, maguk közé állva. Ne csinálj már jelenetet! Franciska csak…
Franciska csak felvette más tulajdonát más házában! vágott közbe Tekla. Apa, normális vagy? Idehozod a barátnődet, ráadásul engeded, hogy a holmimat turkálja?!

Franciska látványosan megforgatta a szemét, átment a nappaliba, és lehuppant a tigrises plédre.

Micsoda udvariatlan viselkedés! jelentette ki. László helyében helyre tennélek, kortól függetlenül. Hogy beszélsz az apáddal? Hogy az más nővel él, neked ahhoz semmi közöd, drágám.

Tekla dermedten állt, idegen asszony teszi őt helyre a saját lakásában, a saját kanapéján.

Tényleg nincs közöm hozzá… bólintott, amíg nem az én lakásomban van.
A tiéd? kérdezte jelentőségteljesen Franciska, apára nézve.

László tanácstalanul állt a falnál, hunyorgott, mintha beleolvadni próbálna a tapétába. Remélte, hogy elsimul a vihar, de a helyzet hirtelen a legrosszabbra fordult számára.

Ejnye, apám nem mondta magának? mosolygott hidegen Tekla. Akkor elárulom én. Ő itt egy vendég. Ez az én lakásom, minden egyes edény az enyém. Pár napra fogadtam be, nem gondoltam, hogy idehozza a barátnőit.

Franciska elvörösödött.

László hangja jéghideg lett. Most akkor hazudtál nekem? Te azt mondtad, ez a te lakásod. Most kiderül, átvertél!

Apja a falhoz simult, füle lángolt a szégyentől.

Franciska, nem így értettem Félreértettél, saját lakásom is van, csak nem ez. Nem akartam részletekkel terhelni.
Nem akartad terhelni! Hálás vagyok Most miattad mindenki kioktat!

Teklából elfogyott a türelem.

Menjenek, mondta halkan.
Tessék? döbbent meg Franciska.
Ki innen. Mindketten. Egy órát adok. Ha itt lesznek egy óra múlva, már a törvényes utat választom. Ez aztán a vendégszeretet

Tekla indult volna az ajtó felé, de László hirtelen leszakadt a falról és utána kapott.

Kislányom! Az apádat kidobod az utcára? Tudod, mi van a lakásomban! Ott meghalok!

Apja megfogta a karját, Tekla szíve egy pillanatra megremegett. Gyerekkori emlékek, kötelességérzet, együttérzés szorította a torkát.

De rátekintett Franciskára.

Az asszony keresztbe tett lábbal ült az idegen köntösben, gyűlölettel nézett Teklára, mintha az egész világ ellensége volna. Ha most enged, holnap Franciska már a zárat cseréli és újra tapétázza.

Apa, felnőtt vagy, mondta ki Tekla, karját kihúzva. Bérelj egy albérletet. Magadnak köszönheted. Egyedül kellett volna itt laknod, de te idehozol egy nőt, hagyod, hogy a cuccaimat turkálja és megtolja a kuplerájt…
Na, tartsd meg a lakásodat! szólt vissza Franciska. Gyerünk, Laci. Ne alázkodj meg! Hálátlan lány

Fél óra pakolás, és a kérdés eldőlt. Apa csendben, görnyedten lépett ki, mintha öregember volna. Tekla örökre megőrizte apja lesütött, bánatos tekintetét mint egy esőbe kergetett kutya , de vasban maradt a szíve, meg se rebbent.

Miután elmentek, az első dolga volt ablaktárakat nyitni, hogy kiűzze a halszagot, cigarettát, olcsó parfümöt. A köntöst, plédet és mindent, amit Franciska otthagyott, a szemétbe hajította. Másnap takarítókat és lakatost hívott. Undorodott attól, amit az idegen nő megérintett, főleg tőle.

…Eltelt négy nap.

Most Tekla lakásában tisztaság volt, semmi művirág, semmi kellemetlen illat. Bár a férjénél lakott, megkönnyebbült lélekkel gondolt rá.

Apával többet nem beszélt. A negyedik napon apja hívta fel.

Szia vette fel Tekla vonakodva.
Na, elégedett vagy? szólt apja, alkoholgőzösen. Most boldog vagy? Franciska elment. Elhagyott…
Milyen meglepő csúszott ki Teklából. Hadd találjam ki: amikor meglátta a valódi lakásodat, belátta, hogy csak munka vár rá?

Apja felszippantotta orrát.

Igen… Vettem egy elektromos hősugárzót. Felfújható matracon alszom. Három napig bírta Kivárta, aztán lehordott romhalmaznak és csalónak. Összepakolt és elment a húgához. Sajnálja, hogy vesztegette rám az idejét… Pedig mi szerettük egymást, Tekla!
Ez nem szerelem volt, apa. Te fészket kerestél, ő is. Mindketten elszámítottátok magatokat.

Csend. Apa még nem mondta ki a végét.

Rossz egyedül, kicsim szólalt meg végül. Félek Visszamehetnék? Egyedül leszek, esküszöm! Kérlek

Tekla leejtette a tekintetét. Apja most ott ül valahol, a pusztulásban és a hidegben. De ezt a pusztulást ő maga teremtette: előbb megcsalta az anyját, majd becsapta Teklát, végül Franciskának is hazudott.

Sajnálta az apját. De ez a sajnálat mindkettőjük életét megmérgezheti.

Nem, apa. Többet nem engedlek vissza mondta Tekla. Bérelj szakembereket, csináld meg a felújítást. Tanuld meg élni abban, amit magadnak teremtettél. Csak egy dolgot tudok ajánlani: jó mesterembereket. Ha kell, szólj.

Letette a telefont.

Kegyetlenség? Talán. De Tekla többé nem akarta, hogy bárki foltot hagyjon se a köntösén, se a lelkén. Van olyan piszok, amit nem lehet kimosni csak kívül tartani az életünkből.