Megint hozzá?
Megint hozzá mész?
Mária úgy tette fel a kérdést, mintha azt remélné, hogy egyszer más választ kap. Dezső bólintott, tekintetét a padlón tartva. Felhúzta a kabátját, zsebeit végigmatatta kulcs, telefon, pénztárca. Minden megvan, indulhat.
Mária várt. Talán egy szó. Legalább egy “bocsánat” vagy “mindjárt jövök”. De Dezső csak kinyitotta az ajtót és kilépett. A zár halkan kattant szinte udvariasan, mintha a házigazdája helyett is elnézést kérne.
Mária az ablakhoz lépett. Lent, a homályos lámpafényben könnyen kiszúrta a férfit. Dezső fürgén haladt, mintha feltalálták volna a céltudatosság szót csak neki. Hozzá. Ágihoz. A közös, hét éves Sárikához.
Mária homlokát nekidöntötte a jeges üvegnek.
Persze, ő ezt mindig tudta. Az elejétől tudta, mire vállalkozik. Amikor megismerkedtek, Dezső még hivatalosan házas volt. Bélyeg a személyiben, közös lakás, gyerek. De valójában már nem élt együtt Ágival szobát bérelt, csak a lányáért ugrott át néha.
“Ági megcsalt magyarázta Dezső. Nem tudtam megbocsátani. Beadtam a válópert.”
És Mária hitt neki. A jó ég tudja, milyen könnyen hitt. Mert hinni akart. Mert szerelmes lett ostobán, kamaszosan, mintha tizenhét lenne. Kávézókban találkák, éjszakába nyúló telefonbeszélgetések, az első csók esőben a panel előtt. Dezső úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon.
Válás. Esküvő. Új lakás, közös tervek, jövőzgetés.
Aztán kezdődött a kálvária.
Először telefonok. “Dezső, hozz már Sárinak gyógyszert, lázas.” “Dezső, csöpög a csap, fogalmam sincs, mit csináljak!” “Dezső, a lányod sír, látni akar, gyere már!”
Dezső pattant és ment. Mindig.
Mária próbált megérteni. Gyerek az szent. Nem a gyerek hibája, hogy a szülei szétmentek. Persze, ott kell lenni, segíteni.
Néha Dezső hallgatta is. Próbált határokat húzni az exfeleséggel.
Ági viszont gyorsan stratégiát váltott.
“Ne gyere hétvégén. Sári nem akar látni.”
“Ne hívj, csak szorongatja.”
“Ma azt kérdezte, miért hagytál el minket. Nem tudtam mit mondani.”
Dezső ebbe mindig beleroppant. Ha nemet mondott, Ági bevetette a titkos fegyvert. Egy hét múlva Sári ismételgette anyja szavait: “Nem szeretsz minket. Másik nénit választottál. Nem akarlak látni.”
Egy hét éves gyerek ilyet nem talál ki magától.
Dezső ezek után úgy jött haza, mint akit kifacsartak. Bűntudatosan, fakó szemekkel. És újra rohant az első hívásra csak a lánya ne forduljon el, csak ne nézzen rá idegenül.
Mária értette. Tényleg.
De elfáradt.
Dezső eltűnt a ház mögött. Mária elhúzta a homlokát az üvegről, megsimogatta, a piros nyom ott maradt.
A lakás üres nyomasztás volt.
Az óra éjfélhez közelített, amikor a zárban megfordult a kulcs.
Mária a konyhában ült, előtte kihűlt tea. Bele sem kortyolt csak nézte, ahogy az alján úszik a sötét hártya. Három óra. Három órája várta, fülelve minden neszt a lépcsőházból.
Dezső halkan lépett be, levette a kabátját, felakasztotta. Úgy mozdult, mint aki titokban szeretne besunnyogni.
Most mi volt?
Máriát is meglepte, hogy milyen nyugodtan hangzik. Három órán át gyakorolta, mire éjfélre minden érzelem kiégett benne.
Dezső sóhajtott kicsit.
Elromlott a bojler. Meg kellett javítani.
Mária lassan nézett rá. Az ajtófélfában állt, nem mert belépni, inkább az ablakot bámulta a sötétbe.
Hiszen nem is tudod megjavítani.
Hívtam szerelőt.
És neked végig ott kellett lenni? Mária eltolta a csészét. Nem tudtad volna innen hívni? Telefonról?
Dezső összeráncolta a homlokát, keresztbe tette a karját. A csend besűrűsödött.
Lehet, hogy még mindig szereted őt?
Most végre ránézett. Hirtelen, ingerült, sértetten.
Hülyeséget beszélsz! Mindent a gyerekért csinálok! Sáriért! Mi köze ehhez Áginak?
Belépett a konyhába, Mária önként hátrébb húzódott, csak a szék mozdult vele.
Pont tudtad, mire vállalkozol, amikor összejöttél velem hogy ott kell lennem néha. Tudtad, hogy van egy gyerekem. Most akkor minden alkalommal jelenetet rendezel, amikor hozzá kell mennem?
A torka összeszorult. Mária visszaszólni akart valami frappánsat, de helyette könny csípte a szemét, s az első könny végiggurult az arcán.
Én azt hittem megakadt, nyelt egy nagyot. Én azt hittem, legalább úgy teszel, mintha szeretnél. Legalább azt mímelnéd.
Mária, na hagyd már…
Belefáradtam! átváltott kiabálásba, maga is megrémült a saját hangjától. Belefáradtam abba, hogy nemhogy második, de harmadik vagyok! Ági szeszélye, a gyerek, éjfélkor befuccsoló bojler mind megelőz!
Dezső ráütött az ajtófélfára.
Mit akarsz?! Hogy hagyjam ott a lányom? Hogy ne menjek hozzá?
Csak egyszer válassz engem! felpattant, a csésze megbillent, tea terült a pultra. Csak egyszer mondj nemet! Nem nekem, neki! Áginak!
Belefáradtam a hisztidbe!
Dezső felkapta a kabátját a fogasról.
Hová mész?
Válasz helyett csapódott az ajtó.
Mária a konyha közepén állt, tea csorgott a linóleumra, a fejében zúgott minden. Felkapta a telefont, tárcsázta Dezső számát. Csengett, csengett. “A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.”
Még egyszer. Megint.
Csönd.
Mária lassan leült a székre, a telefonját a mellkasához szorította. Hová ment? Ágihoz? Megint csak hozzá? Vagy most tényleg céltalanul bolyong a sötét magyar éjszakában, sértetten, dühösen?
Nem tudta. Ettől pedig csak rosszabb lett minden.
Az éjszaka végtelennek tűnt.
Mária az ágyon ült, kezében a telefon vagy elaludt a kijelző, vagy újra felvillant. Tárcsázott, kitartóan hallgatta a csengést, lerakta. Írt egy üzenetet: “Hol vagy?” Utána még egyet: “Válaszolj, kérlek.” Majd: “Félek.” Elküldte és csak nézte a magányos, szürke pipát. Nem kézbesített, vagy kézbesítve, de olvasatlan. Mindegy is, végül.
Négykor Mária már nem sírt. Elfogyott belőle minden könny, csak a csengő üresség maradt. Felállt, felkapcsolta a hálóban a villanyt, kinyitotta a szekrényt.
Elég.
Most tényleg elég.
A bőrönd fent porosodott az egyik polcon, régi utazás szakadt címkéje díszelgett rajta. Mária az ágyra dobta, elkezdett bele pakolni. Pulóver, nadrág, fehérnemű. Nem válogatott, csak tömött bele mindent, ami hozzáférhető. Ha Dezsőnek mindegy, neki is. Majd mossa fel az üres lakásban. Hívogasson, írjon, küldjön szívecskéket, de ő aztán nem olvassa el.
Majd megtudja, milyen érzés.
Hatkor Mária az előszobában toporgott. Két bőrönd, válltáska, kabát összevissza begombolva. A kulcscsomót nézte. Le kell szedni a sajátot, letenni az asztalra.
Az ujjak nem engedelmeskedtek.
Mária rángatta a karikát, körömmel próbált nyomni, de a kulcs nem mozdult, a keze rázkódott, és már megint, hogy a fenébe jönnek elő a könnyek…
Az ördög vigye el!
A kulcscsomó koppant a járólapon. Mária nézte egy pillanatig, aztán leguggolt a bőrönd tetejére, és kitört belőle a sírás. Hangosan, csúnyán, lihegve, mint gyerekkorában, mikor összetört a mamájának a kedvenc váza, és azt hitte, mindennek vége.
Nem hallotta, ahogy kinyitják az ajtót.
Mária…
Dezső letérdelt elé a hideg magyar csempén. Dohány és éjszaka szaga volt.
Mária, bocsáss meg. Kérlek, bocsáss meg.
Mária felpillantott. Arca nedves volt, duzzadt, a szempillaspirál fekete párát húzott. Dezső óvatosan megfogta mindkét kezét.
Anyámnál voltam egész éjszaka. Te se tudod, mit kaptam tőle… félszegen vigyorgott. Kellett valaki, hogy helyre tegyen.
Mária hallgatott. Nézte, és nem tudta, elhiggye-e.
Bíróságra viszem Ágit. Szerződött láthatási időt kérek Sárival. Hivatalosan, jogszerűen, ahogy kell. Ez után nem tud majd
…nem tud majd így játszmázni, ellenem hangolni a gyereket.
Dezső erősebben szorította Mária kezét.
Téged választalak, Mária. Hallod? Téged. Te vagy a családom.
Valami megmozdult benne. Egy pici, makacs remény, amit egész éjjel próbált kioperálni magából.
Komolyan?
Komolyan.
Mária lehunyta szemét. El fog hinni Dezsőnek. Utoljára. Azután meg… ahogy a magyar mondja: ahogy esik, úgy puffan.
