Legközelebb szóljatok előre, semmit sem készítettem! Tudjátok, mennyibe kerül vendégeket fogadni?! – kiabált az anyós Én vagyok a meny: egyszerű, dolgozó nő, korona nélkül. A férjemmel Budapesten élünk saját lakásban, amit magunk tartunk fenn – hitel, rezsi, munka hajnalig. Az anyós a faluban él, ahogy a sógornő is. Minden rendben lenne, ha nem gondolnák, hogy a mi lakásunk a hétvégi pihenőhelyük. Eleinte aranyosnak tűnt: – Szombaton beugrunk hozzátok. – Nem maradunk sokáig. – Hiszen család vagyunk. Persze, a „nem sokáig” az alvással együtt értendő; „beugrunk” azt jelenti, üres fazekakkal és várakozó szemekkel érkeznek bankettre. Minden hétvégén ugyanaz: munka után rohanok a boltba, főzök, takarítok, terítek, mosolygok, aztán éjjel mosogatok és rendet rakok. Valéria néni közben megjegyzéseket tesz: – Miért nincs kukorica a salátában? – Én a tartalmasabb levest szeretem. – Falun nem így készítjük. A sógornő hozzászól: – Jaj, elfáradtam az úton. – De desszert sincs? Soha egy „köszönöm” vagy „segíthetek?” Egyszer elfogyott a türelmem, és mondtam a férjemnek: – Nem vagyok házvezetőnő, nem akarok minden hétvégén a családodat kiszolgálni. – Lehet, hogy tényleg változtatni kellene ezen. Ekkor támadt egy ötletem. A következő alkalommal anyós hív: – Szombaton megyünk hozzátok. – Hát, nekünk programunk van hétvégére – mondom nyugodtan. – Milyen program? – Saját. És tudjátok, mi történt? Tényleg elmentünk mi – nem „programra”, hanem Valéria nénihez. Szombat reggel ott állunk a háza előtt. Anyós ajtót nyit – és lefagy. – Ez meg micsoda?! – Vendégségbe jöttünk. Nem maradunk sokáig. – Szólni kellett volna előre, semmit sem főztem! Tudjátok, mennyibe kerül vendéget fogadni?! Ránézek, és higgadtan mondom: – Látja, én így élek minden hétvégén. – Szóval meg akarsz leckéztetni?! Szemtelen! Olyan kiabálás lett, hogy a szomszédok is kinéztek, mi pedig hazamentünk. Tudjátok, mi az érdekes? Azóta nincs látogatás meghívás nélkül, nincsenek „beugrunk” és konyhai hétvégék. Néha, hogy észrevegyenek, meg kell mutatni, milyen az, ha valaki a te helyzetedben van. Ti szerintetek jól tettem? Mit tennétek ilyen helyzetben?

Figyelmeztethettek volna, semmit sem készítettem! Tudjátok, mennyibe kerül vendéget fogadni?! kiabált az anyósom.
Én vagyok a meny: egyszerű, dolgozó nő, semmi különös. A férjemmel Budapesten élünk a kis lakásunkban, amit magunknak vettünk nagy hitellel, fizetjük a rezsit, keményen dolgozunk reggeltől estig.

Anyósom egy faluban lakik Tolna megyében, ott él a sógornő is. Minden rendben lenne, ha nem gondolnák, hogy a mi lakásunk egy hétvégi üdülő. Először aranyosan hangzott:

Szombaton beugrunk hozzátok picit.

Úgyis csak rövid időre.

Hiszen rokonok vagyunk.

Persze, az a rövid idő mindig vendégéjszakával járt; beugrunk pedig nagy táskákkal, üres edényekkel, és éhes szemekkel, amik lakomát vártak.

Minden hétvégén ugyanaz: munkából rohanok a boltokba, főzök, takarítok, terítek, mosolygok rájuk, aztán fél éjszaka mosogatok és pakolok. Valéria néni, az anyósom, ül a fotelben és megjegyzéseket tesz:

Miért nincs kukorica a salátában?

Én jobban szeretem a sűrű gulyást.

Nálunk falun nem így csinálják!

A sógornő, Edit, hozzáteszi:

Jaj, mennyire elfáradtam az úton!

És desszert sincs?

Egyszer sem hallottam tőlük: Köszönöm vagy Segíthetek valamiben?

Egyik este nem bírtam tovább, odafordultam a férjemhez:

Nem vagyok házvezetőnő, és nem akarom minden hétvégén a családodat kiszolgálni.

Talán tényleg változtatnunk kellene ezen, mondta ő.

Ekkor szöget ütött a fejemben egy ötlet.

Következő hét elején csörög az anyósom:

Szombaton megyünk hozzátok.

Ó, nekünk már terveink vannak hétvégére, mondtam nyugodtan.

Miféle tervek?

Hát… csak a sajátjaink.

Elárulom, valóban utaztunk, de nem tervekhez, hanem Valéria nénihez. Szombat reggel ott álltunk a házánál. Kinyitotta nekünk az ajtót hirtelen ledermedt.

Ez meg mi?

Hát, most mi jöttünk vendégségbe. Nem leszünk sokáig.

Szólni kellett volna! Semmit sem készítettem! Tudjátok, mennyibe kerül vendéget fogadni?!

Ránéztem, és csendesen válaszoltam:

Látod, én így élek minden hétvégén.

Szóval tanítani akarsz engem?! Pimasz!

Olyan nagy kiabálás lett, hogy a szomszédok is kinéztek. Ezután hazamentünk.

És tudjátok, mi lett a vége? Azóta egyszer sem jöttek bejelentés nélkül. Nincsenek csak beugrunk vagy hétvégi lakomák nálam. Néha tényleg csak úgy lehet szót érteni, ha megmutatod, milyen az, amikor fordított helyzetben vannak.

Ma már úgy érzem, jogosan tettem, amit tettem. Megtanultam: néha ahhoz, hogy megbecsüljenek, ki kell állni magadért.