Amikor a férjemmel szegények voltunk, az anyósom nercbundát, új tévét vett magának, és úgy élt, mint egy királynő – de évek múltán fordult a kocka! Tizennyolc évesen teherbe estem, a szüleim nem támogattak, úgy gondolták, túl korai lenne a gyerek. A férjem épp bevonult katonának. Mindkét nagymama egyöntetűen mondta: „A baba a te problémád.” – Anyám közölte: „Nem akarok most az unokáddal foglalkozni.” Az anyósom pedig szóba sem állt velem. Apai nagynénémhez költöztem, aki 38 éves volt akkor, gyerek nélkül, teljesen a munkájának élt. Nem ítélte el a szüleimet: „Megértem őket – amikor megszülettél, nehéz idők voltak, sokat dolgoztak érted. Előfordult, hogy nem volt mit enni… De most jól élnek, apukád jó fizetést kap, kétszobás lakásuk van, anyukád is dolgozik, és én most gyereket várok. Tényleg nem érdekli őket? Majd később észhez térnek.” Nem kaptam tőlük semmilyen támogatást, a cuccaimat összecsomagolva végleg nagynénémhez költöztem. A férjem katonai szolgálata után, amikor a fiunk másfél éves volt, sosem nézte meg a saját édesanyja, a szüleim pedig csak kétszer látogattak meg. A férjem autószerelőként dolgozni kezdett és tanulni szeretett volna, de ez nem sikerült. Még mindig nagynénémnél laktunk, míg óvodás lett a fiam, én dolgozni kezdtem, és végül albérletbe költöztünk, amikor a nagynéném másik városba költözött. Azután a férjem nagymamája meghalt. Anyósom eladta a lakást, felújította a sajátját, mindent megvett magának, amit csak akart. Férjem próbálta meggyőzni, hogy ne adja el, még részmunkadíjat is ígért, hogy majd visszavásárolja, de hiába: „Miért áldozzam fel az érdekeimet és az életemet? Régóta vágytam erre a felújításra” – válaszolta anyós. Öt évre rá megszületett a lányunk is, tudtuk, saját lakás kell. Férjem külföldre ment dolgozni, de lakásra gyűjteni így sem volt könnyű. Évekig albérletben éltünk a két gyerekkel. Anyám most egyedül lakik egy háromszobás lakásban, apám két éve elvált tőle, de sajnos nekem és az unokáknak ott sem jutott hely. Anyósomhoz sem mehettünk, állandóan felújított, nem segített soha. Végül sikerült saját lakást vennünk, egy fillér támogatás nélkül. Most a nagyobbik fiam nyolcadikos, a lányom második osztályos. Tudjuk, mennyit ér a pénz, minden forintot félretettünk. Nincsenek már ilyen problémáink: mindkettőnknek van autója, minden évben eljutunk tengerpartra nyaralni. Egyedül a nagynénémnek tartozunk hálával – tőle mindig kérhetünk segítséget, mi is segítünk neki, amikor szüksége van rá. A szüleink viszont most kerültek bajba: anyámat elbocsátották, nemrég segítséget kért, de nemet mondtunk. Anyósom is hasonló helyzetbe került – nyugdíjas lett, nem akart szerényen élni, minden pénzét elkölötte, amit régen a lakásból szerzett, férjem is visszautasította a kérését. Azt tanácsolta: adja el a nagy, felújított lakást, vegyen garzont. Nekünk senkinek nem tartozunk, a gyerekeinket egészen másképp neveljük, mint minket neveltek anno; őket mindig támogatni fogjuk. Bízom benne, hogy idősebb korunkban mi is számíthatunk majd rájuk.

Mikor a férjemmel fiatalok és szegények voltunk, az anyósom bundát vásárolt, új televíziót vett, és úgy élt, mint egy dunai királynő.

Ám évekkel később megfordult a sors kereke!

Tizennyolc éves voltam, amikor várandós lettem. A szüleim cseppet sem bátorítottak azt gondolták, túl korán jött a gyermekáldás. A férjem épp akkor vonult be katonának. Az öreganyák mindkét ágon egyformán nyilatkoztak:

A gyerek a te gondod!

Nem akarok most az unokádra vigyázni mondta az anyám.

Az anyósom pedig még beszélni sem akart velem.

Így aztán apai nagynénémhez költöztem.

Ő harmincnyolc esztendős volt akkor, gyermeke nem volt, egész életét a munkának szentelte. Nem ítélkezett sem apám, sem anyám fölött:

Megértem őket mesélte. Nem volt könnyű az indulásuk, mikor megszülettél Sokat dolgoztak, volt idő, hogy élelem sem került az asztalra. Apád éjjelenként vagonokat rakodott ki, hogy pénzt keressen.

De most már jól élnek. Apádnak szép fizetése van, kétszobás lakásuk is akad. Anyád is dolgozik. Én meg úton vagyok az anyaság felé.

Tényleg, nem törődnek velem? kérdeztem nagynénémet.

Most élni akarnak, maguknak. Ne ítéld el őket. Tán később észhez térnek.

Semmi segítséget nem kaptam tőlük. Összepakoltam, és végleg nagynénémhez költöztem.

Mire a férjem hazatért a sereg után, fiunk másfél esztendős lett. Távolléte alatt az anyósom egyszer sem jött el megnézni unokáját, a szüleimet is csak kétszer láttam.

A férjem autószerelő lett, próbálta tovább folytatni tanulmányait, de nem sikerült. Még mindig nagynénémnél laktunk. Amikor a fiam óvodába ment és én is munkába álltam, nagynéném más városrészbe költözött. Muszáj volt albérletbe menekülnünk.

Nem sokkal később meghalt a férjem nagymamája.

Anyósom eladta az örökölt lakást, majd minden vágyát valóra váltotta: felújításokat rendelt, új bútorokat szerzett, kedvére költekezett. A férjem próbálta lebeszélni az eladásról, ajánlotta, hogy havonta törleszt, hogy később visszavásárolhassuk, de süket fülekre talált.

Miért kellene feláldoznom a magam örömét? Régóta álmodom erről. Ha akarod, csináld nekem te! vágott vissza anyósom.

Öt évre rá megszületett a kislányunk. Tudtuk, saját otthon kell. A férjem Németországba ment dolgozni. De spórolni egy lakásra nem volt sétagalopp. Még éveken át bérelt lakásban éltünk a gyerekekkel.

Az anyám eközben maradt egyedül a háromszobás lakásban. Két éve elvált apámtól, de nekem, a saját lányának és az unokáinak nem jutott hely ott. Az anyósomhoz se volt hová mennünk. Mindig éppen felújított, segíteni pedig nem akart.

A férjem éveken át kint dolgozott határon túl. Végül, sok küszködés után, megvettük a saját lakásunkat minden fillért magunk teremtettünk elő.

Mostanra a fiúnk nagy épp nyolcadikot végzett, a lányunk másodikos. Pontosan érzik, mi a pénz értéke. Minden forintot megbecsültünk. Ma már nem gond a megélhetés; mindkettőnknek autónk van, minden évben eljutunk a Balatonra vagy valami szép helyre nyaralni.

Egyedül a nagynénémnek tartozunk őszinte hálával. Ő ránk mindig számíthat: bármi kell, segítünk.

A szüleink kemény időket élnek. Anyámat nemrég elbocsátották hívott, segítsünk, de visszautasítottam.

Anyósom helyzete hasonló: nyugdíjba ment, nem akart szerényen élni, már rég elverte az összes pénzét, amit annak idején az átörökölt lakásból szerzett. A férjem sem segített neki; azt tanácsolta, adja el a nagy lakását, vegyen kisebbet.

Nem tartozunk már senkinek semmit. A saját gyerekeinket másként neveljük, mint ahogy minket neveltek a szüleink. Mindig mellettük állunk, az élet minden helyzetében. Bízom abban is, hogy egyszer, ha majd öregek leszünk, ők is számunkra támasz lesznek.