Mihai a lăsat undițele și s-a apropiat de o descoperire ciudată. Pe fundul sacului se afla un cățel. Era tremurând și, lătrând ușor, se lipsea de mâna bărbatului…

Mihai Valeriu lăsă undițele și se apropie de un obiect ciudat prins în nisipul de lângă malul Nistrului. În interiorul unui săculeț vechi găsi un căţeluşel tremurând, cu ochii mari și cu un gemet slab, căutând să se agațe de mâna lui.

Ani de zile pierduse în goana fără sens pentru faimă și averi, încercând mereu să fie mai deștept, mai bogat și mai de succes decât toți ceilalţi. Îi plăcea gustul acru al victoriei și se înscria în toate concursurile de la ora copilăriei, supărat când nu ajungea pe primul loc. Dar acum nu înţelegea de ce să se străduiască așa.

Mihai Valeriu împlinise de curând treizeci și jumătate de ani, iar în faţa lui se arăta o probă de viaţă, cu miza supremă: propria existenţă. Un diagnostic cumplit îi spunea că nu mai are decât un an de trăit. Niciodată nu s-a întrecut cu moartea în alergăciune, dar nu era genul să renunţe. Pierduse familia pe care o dorise: era căsătorit cu Ana-Maria, dar după cinci ani s-au despărțit fără copii; mama lui mai trăia, suspinând la fel ca o horă veche și spunând că în vremea ei nu se aruncau sentimentele pe geam. Mihai încuviința cu un zâmbet, gândindu-se la afacerea lui prosperă și la cărțile de contabilitate, nu la durerea unei iubiri pierdute.

Acum, singur într-o casă goală din satul Bălănești, se simțea izolat, înconjurat doar de tăcere și de boala care îl înfigea în oase. La clinica din Iași, medicul, cu suspiro adânc, îi spuse că singura opţiune e o terapie de susținere, care ar putea să-i alunge puţin suferinţa și să-i prelungească viaţa. E oare viaţă? se întrebă el, în timp ce fiecare zi îl slăbea tot mai mult.

Într-o seară, în timp ce se uită la televizor în apartamentul său modest, canalul schimba imagini: un serial despre o familie fericită. Minciună, murmură el, apoi un program cu câini. Îşi aminti de dorinţa din tinerețe de a avea un companion loial. Acum e prea târziu, oftă, privind un căţeluşel jucăuş pe ecran.

Un alt canal arătă un peisaj rural, cu un narator vorbind despre viaţa simplă la țară. Mihai se opri, iar amintirile îi inundau mintea. Micuțul Misu mergea la bunicul Petru în satul Vatra. Bunicul îl mângâia cu palma răcoroasă pe creștetul strălucitor. Pe atunci, după întoarcerea din armată, Mihai se grăbea la sat, se încălzea în sauna de lemn, ajuta la treburile gospodăreşti și pescuia cu năzuință. Aceste amintiri îi încălzeau sufletul. Cât de demult a fost! suspină el, şi îşi aminti de casa mică, dărăpănată, moștenită de la bunicul său, pe care nu o vindese niciodată, ca pe un refugiu pentru un viitor necunoscut.

Acolo, într-un vis, bunicul Petru stătea la poarta dăună și îl privea cu zâmbetul lui de odinioară. Trebuie să vii, Misu. Pune mâna pe undiță în tihnă, că mă torc de dor, șopti el cu vocea tremurată. Mihai voia să-i vorbească despre boala fatală, dar nu găsi curaj. Îl îmbrăţi pe bunic, simţi căldura lui și lacrimă sărată curgea pe obraji. Promite că vii, Misu!.

Se ridică, iar afacerea lui un lanț de magazine din Botoșani și Chișinău era deja autofuncțională, cu mecanismul său bine uns. Medicul, privind cu ochii mari, întrebă: Sunteţi sigur că o să reușiţi singur, departe de oraş, dacă nu există niciun dispensar? Mihai dă din cap, convins ca niciodată.

Două zile mai târziu, se afla la poarta casei dărăpănate. Pagubele erau puţin reparate de vecinii săi, iar casa încă mai rezista. Intră pe o alee înverzită, se opri lângă un plai de meri pe care-l plantase cu bunicul. O atingere pe trunchi îi făcu ramurile să se clatine ca în semn de bun venit.

În interior, după ce aranjă curtea, căzu stins pe un fotoliu de lemn vechi şi adormi. Dimineaţa, cu energia de pe urmă, se îndreptă spre pescuit. Într-o poiană lângă râu, un săculeț agățat de o rădăcină atrase atenţia lui. Se apropie, lăsă undițele și deschise săculețul: înăuntru era un căţelușel flămând, tremurând, căutând căldura unei mâini. Cine te-a pus aici? exclamă el, iar micuțul își flutură coada și șuieră de speriat. Era clar: căţelușul trebuia dus imediat în casă și încălzit.

Pescuitul din acea zi se termină pe jumătate, căci fără putere să mai continue. Însă Mihai nu se gândi la boală; în locul lui, îşi petrecu toată ziua îngrijind căţelușul, uitând complet de propria suferință. Seara, epuizat, se prăbuşi pe divan, cu micuțul încălzindu-i genunchii.

Dimineaţa, căţelușul începu să strănută puternic, iar nasul îi deveni cald și uscat. Mihai, simțind că și el nu mai e bine, îşi aminti că a uitat să ia pastila. Micuțule, nu pot să te îngrijesc bine, sunt foarte bolnav trebuie să găsim o soluție rapidă, murmură el.

Se ridică de pe scaun și, cu căţelușul în brațe, îndreptă paşii spre staţia veterinară de la marginea satului. Veterinara, pe nume Nina, era o femeie de treizecicincisprezece ani, cu un mic pentru alături, cu un soţ care nu mai era. Nu se potrivesc caracterele, spuse ea după ce îl interviea pe Mihai. Nina locuia lângă staţia veterinară, cu mama și cu fiul său, Dima, la oraşul Bălţi.

Mihai îi povesti deschis despre boala fatală, crezând că Nina va pleca imediat. Dar ea, amintinduse de bunica sa, sanitara în timpul războiului, spuse: Cei ce au pe cineva pentru care să trăiască, reuşesc să se agaţă de firul subţire al vieţii, chiar şi când parcă nu există ieşire. Cu ochii umezi, îl încurajă să nu renunţe.

În casa modestă, lângă Nina, căţelușul, pe care-l numiseră Micuț, se făcu din ce în ce mai agitat, cerând atenție necontenit. Mihai înţelesese în sfârşit motivul pentru care încă trăia. Dar timpul îi slăbea. Întro noapte, se afundă întrun somn adânc pe vechiul fotoliu, iar visul îl duse înapoi la bunicul Petru. Pe o câmpie nesfârșită, lângă un râu de argint, Petru îl chema: Doar tu poţi decide, Micuțule. Mihai se ridică spre barca de lângă mal, gata să se arunce şi să fugă de chinurile lumii, când căţelușul îl apucă cu lăbuţa și nu îl lăsa să plece.

Mihai deschise ochii ezitant. În bucătărie, Nina pregătea micul dejun și îi vorbea încet fiului său, Dima, care devenise ca un fiu pentru el. Micuțul, auzind că se trezise, ridică o ureche și, cu bucurie, începu să-i lingă faţa pe Mihai. Stai, Micuțule, lasă-mă să nu te iau! murmură el, încercând să scape de linsul jucăuș.

Nina intră în dormitor. Trăiau de doi ani în aceeaşi casă construită de Mihai lângă căminul bătut de timp al bunicului. Medicii, deşi nedumeriţi, spuneau că era un miracol: Acesta e un adevărat minună, repetau toţi la unison. Mihai îi îmbrăţi pe Nina şi zâmbi, pentru că ştia că motivul său de a trăi era clar: avea pe cineva pentru care să lupte.

Întro parte din casă, întrun colţ, se auzi un murmur nemulțumit. Nina, întorcânduse, șopti: Cred că iam trezit pe Petru Mihail. Cu grijă scoase un copil roz de la perna, care gâcli şi căuta mâncare. Mihai privea la micuțul în stare de nevoie şi nu putea să creadă că totul ise întâmplă. Era convins că viaţa nu este ca în poveşti, dar în acel moment înţelegea că există o poveste pentru fiecare, dacă există pe cineva pentru care să trăieşti.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × five =

Mihai a lăsat undițele și s-a apropiat de o descoperire ciudată. Pe fundul sacului se afla un cățel. Era tremurând și, lătrând ușor, se lipsea de mâna bărbatului…
– És mit értél el a nyavalygásoddal? – kérdezte a férj. De ami ezután következett, attól teljesen megdöbbent Mikor máskor keljen fel az ember, ha nem hajnalban, ha összeszorul a mellkasa? Mária az ágy szélén ült, az ablakot nézte. A szíve megint összevissza vert: két ütés, kihagyás, három ütés, csend. Az orvos tegnap kimondta – pánikrohamok. Vizsgálatokat írt ki. Tizennyolc év alatt Máriából, a karrierista közgazdász lányból lett… De végül is mivé? A férje vállalkozásának melléklete? Öntanult könyvelő, aki mindent elintéz papíron? Háziasszony, aki este felmos, mert András nem látja a koszt? – Felébredtél? – jött ki András a konyhába. Álmos, elégedetlen arc. – Megint nem aludtál éjjel? Mária csak bólintott, kiöntötte kávéját. Elővette a joghurtot a hűtőből, amit András már öt éve reggelizik. – Mellesleg – kortyolt András egyet – ma megyek Pestre. Három napra. Találkozó egy beszállítóval. Fontos. – András. Tudta, nem kéne belekezdenie. Tudta, hogy András rá fog nézni azzal a tipikus tekintettel – mintha már megint panaszkodik, magára akarja vonni a sajnálatot, amit ő nem érez. De mégis mondta: – Ne most menj. Tényleg rosszul vagyok. Az orvos ragaszkodik a vizsgálathoz. András megtorpant, letette a csészét. Orrán fújt egyet – így sóhajt fel az, aki unja már ezt hallgatni. – És mit értél el a nyavalygásoddal? – hangja majdnem nyugodt. Nem is ingerült, inkább közönyös. – Dolgoznom kell, Mária. Dolgoznom! Nem hallgathatom minden nap, hogy rosszul vagy, hogy fáradt vagy, hogy nehéz. Ki ne lenne az?! A bőröndöt már rutinból pakolta. Tudta: Mária hallgat, lenyeli a sérelmet, magát hibáztatja – megint rosszul szólt, megint nem jókor. Csakhogy most Mária nem hallgatott. – András – felállt. Lassan, higgadtan. – Mondd csak, emlékszel, kinek a nevén van a lakáshitel? András megfordult, elmosolyodott. – Kit érdekel? Gondolom, mindkettőnkén. – Csakis az enyémen. Mintha valami megrepedt volna a levegőben. Mária látta, hogy megváltozott András arca. – Mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy amikor nyolc éve vettük ezt a lakást, te még adós voltál – rendesen. A bank sose adott volna neked hitelt. Emlékszel? Hallgatott. – Szóval. A hitel az én nevemen van. A lakás is. És én vagyok az adóstársad a céges hiteleidnél. Kezes. Az én aláírásom nélkül semmit nem tudsz hosszabbítani, bővíteni vagy egyáltalán elintézni. András visszaült az asztalhoz. Lassan, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. – Miért mondod ezt? – Csak emlékeztetni akartalak. És még valami – Mária kihúzta a komód fiókját. Egy dossziét rakott elé. – Tudok Katalinról. András a dossziét bámulta. Úgy ült, mint akit épp fejbe vertek valamivel súlyosabbal – még nem fáj, de már elhomályosul a tudat. – Katalinról – ismételte Mária. Hangja egyenletes, nyugodt. Saját magának is szokatlan. – A barátod, Balázs könyvelőnőjéről. Csinos lány. Tizenkét évvel fiatalabb nálam. Kimérten lapokat vett elő. Egyiket a másik után, legyezőként terítette az asztalra – mint egy kaszinóban a kártyákat. – Ezek a bankszámla-kivonatok. Az utalások, amiket olyan gondosan eldugtál. Látod ezt a negyvenezret? Ötven, hetven. Havonta. Csend. – És ez az üzenetváltás. – Lerakta a kinyomtatott levelezést. – Tényleg azt hitted, nem tudom a jelszavadat a céges gépen? Én választottam ki három éve, mikor elfelejtetted a régit. András gyorsan átfutotta a lapokat. Elfehéredett. – Honnan szerezted ezt?! – Kit érdekel? – Mária vizet töltött. Kicsit remegett a keze, de csak kicsit. – Ami fontos: a pénzt rajta keresztül mostad magadnak. Gondolod, a NAV-ot nem fogja érdekelni? András felugrott, üvöltésbe csapott. – Hogy képzeled ezt?! Ki vagy te?! Egy életen át a nyakamon éltél! Nem kerestél semmit! Otthon ültél, mint egy cseléd! – Cseléd? – Mária keserűen, de megtörten elmosolyodott. – Remek szó. Vicces, nem igaz? Cseléd, aki aláírja a banki szerződéseidet. Cseléd, aki viszi a könyvelést, míg te “tárgyalsz”. Cseléd, akinek a nevén a lakás van, és céged minden hitelében társfél. – Zsarolsz? – Nem. – Mária az ablakhoz lépett. – Csak helyre teszem a dolgokat, amit te elfelejtettél. Visszafordult. – Az elmúlt fél évben visszahozattam a diplomámat. Elvégeztem egy továbbképzést – éjszakánként, pánikrohammal és álmatlanul is. Munkát ajánlottak. Nem álommelót, de eleget ahhoz, hogy tudjunk albérletet fizetni és gondoskodni magunkról a Katival. – Katival?! – András összerezdült. – El akarod vinni a lányunkat?! – Láttad őt az elmúlt hónapban egyáltalán? – közelebb lépett. – Komolyan. Mikor beszéltél vele utoljára? András hallgatott – mert tényleg nem tudta. Mária újabb papírt vett elő. – Neurológiai zárójelentés. Krónikus idegi kimerültség. Pánikrohamok. Ajánlott: környezetváltás, terápia, a traumák megszüntetése. Nézd csak ezt a sort: “Hosszú ideje tartó stresszes állapot.” Tudod, ez mit jelent? – Mária. – Azt, hogy ha most bejelentem a válást, a bíróság mellettem lesz. Letette az utolsó lapot. – Főleg, mert egy hét múlva a te aláírásom nélkül nem hosszabbít végig a bank a hitelkereteden. Balázs tegnap szólt – kellenek a papírok. Az én aláírásom. András visszaült. Lassan, erőtlenül. – Mit akarsz? – Hangja rekedt. – Pénzt? Mária felnevetett. Röviden, alig hallhatóan. – Pénzt? András, én egyszerű tiszteletet akarok. Legalább egyszer ismerd el: nélkülem nem lenne semmi az életedben. Sem céged, sem lakásod, sem ez a rohadt üzleti út, amire most menni akarsz. Magához vette a táskát. – Estig van időd. Elmegyek Katával Olgához. Gondold át. És ha kész vagy beszélni – hívj. Csak ne várd, hogy még egyszer az a Mária leszek, aki mindent lenyelt és hallgatott. András hat óra múlva hívta. Mária Olgánál ült a konyhában, mentateát ivott, és úgy érezte magát, mintha épp most jött volna fel egy mocsárból, amiben majdnem megfulladt – most ott ül, letörli a vizet az arcáról és el sem hiszi: lehet könnyen is lélegezni. – Igen? – Beleszólt, higgadt hangon. – Beszélni szeretnék veled. – Hallgatom. – Nem telefonon. – Szünet. – Gyere haza! Mária elmosolyodott. – Nem, András. Ha beszélni akarsz, gyere ide. Megvan az adás? András egy óra múlva megjelent. Dühösen, idegesen, mint akit sarokba szorítottak, és most mindenáron ki akarna törni. Olga érezte a feszültséget, elvitte Katát a szobába. Mária a konyhában maradt. – Mit képzelsz magadról?! – András az asztalra csapott. – Zsarolsz engem?! – Nem. Csak tényeket mondok. – Milyen tényeket?! Elloptad a papírjaimat! Kutattál utánam! Beléptél a számítógépembe! – András – Mária felsóhajtott. – Tényleg azt hiszed, ez most a legjobb, ha nekem támadsz? Komolyan? Mindazok után, amit most láttál? Elhallgatott. Mert Máriának igaza volt. – Figyelj rám – Mária előrehajolt. – Nem akarlak tönkretenni. Nem jelentlek fel az adóhivatalnál, nem viszek mindent nyilvánosságra. Egyszerűen csak azt akarom, végre megértsd: nélkülem nincs semmid. – Válni akarsz? – Hangja megrekedt. – És te? András lesütötte a szemét. Sokáig hallgatott. Aztán kifújta: – Katalinnal nem jelentett semmit… – Ne szakíts félbe! – emelte fel Mária a kezét. – Fél éve tudok róla. Tudtam, hogyan vitted át rajta a pénzt. Tudtam, hogyan találkoztál vele az “üzleti utak” során, amiknek a fele csak fedősztori volt. Tudtam – és hallgattam. Mert azt reméltem: egyszer elmúlik, ráébredsz… Keserűen elmosolyodott. – Talán csak féltem beismerni, hogy a házasságunk öt éve halott. Csak mindketten úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. – Mária… – Belefáradtam, hogy egy olyan ember oldalán éljek, aki csak kiegészítőnek tart az életében. Aki semmibe vesz minden szavam, minden kérésem, aki észre sem veszi: melletted meghalok a pánikrohamaimmal, álmatlansággal! András sápadtan ült, szorítva az öklét. – Van választásod – folytatta Mária. – Próbálhatunk elölről, hazugság nélkül, hűségben. – Vagy elmész, és mindent viszel. – Nem. – Mária fejét ingatta. – Csak a magamét viszem el. A lakást. A cégedből a részemet. A hiteleket, amik a nevemen vannak, magad fizeted majd. Én meg elkezdek élni végre! Fölállt, jelezve: a beszélgetés véget ért. – Három napod van. Gondold át. És ha kész vagy beszélni – hívj. Csak emlékezz: az a Mária, aki mindent lenyelt és hallgatott, tegnap hajnalban meghalt. Egy héttel később András visszajött. Ezúttal már nem bújtatta magát a régi magabiztosság mögé. Csak leült ugyanarra az Olgánál lévő konyhai székre, és sokáig hallgatott. – Balázs mondta, hogy nélküled a bank nem hosszabbít, – mondta ki végül. – Vége a cégnek. Mária bólintott. – Tudom. – Mit akarsz? Ránézett. – Válni akarok. András elsápadt. – Komolyan? – Még hogy! – Mária teát töltött magának. Nem remegett a keze. Kicsit sem. – Aláírom a banknál, hosszabbítok. Egy feltétellel – válunk. Kulturáltan, botrány nélkül. Tiéd a cég egészben, kifizeted a részemet. A lakás nálam marad. Kati is. – Mária… – Mindent eldöntöttem, András. – Mosolygott. – Tudod mi a legérdekesebb? Először aludtam rendesen, gyógyszer nélkül, évek után. Nem volt rohamom. Csend. – Ez mindent elárult. Nem vagyok beteg. Nem kell kezelni. Egyszerűen el kellett jönnöm ebből az életből, ahol semmit sem értem. Felállt. – Van választásod. Megegyezünk szépen – vagy megyek a bíróságra, beviszem az összes dokumentumot, és akkor nemcsak a cégedet veszted el. Gondolkodj. András lehajtotta a fejét. Tudta – vesztett. Az a nő, akit gyengének hitt, erősebb nála. – Jól van – fújta ki. – Legyen így. Három hónap múlva hivatalosan is elváltak. Mária megkapta a lakást, részesedésének megfelelő összeget is. Új munkát vállalt. Andrásnál maradt a cég, egy új lakás. És valami furcsa üresség, amit este, mikor hazaért, nem tudott elűzni. Nem volt kinek elmesélni, milyen napja volt. Nem volt, aki csak úgy mellette üljön. Katalin egy hónap múlva lelépett. Mint kiderült, nem szerelmet keresett, hanem kényelmes életet. Mikor András egyedül fizette a hiteleket, már nem tudta a volt szeretőt sem eltartani – Katalin érdeklődése is elmúlt. Erről Mária Balázstól hallott. Elmosolyodott. Nem érzett semmit. Sem elégtételt, sem szánalmat. Egyszerűen semmit. Lehet, hogy néha megéri a férj vállalkozásában részt venni? Önök mit gondolnak?